Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-20 / 168. szám, hétfő
Vahe Haig AZ EPERFA Dodo Lietavec felvétele A znap reggel Szrbik anyó rossz álomból ébredt. Elhunyt férjét látta éjjel. A kraklunban* volt, hosszú fekete köpennyel a vállán. Nem beszélt, ki sem nyitotta a száját. Furcsa!... — Mit akarsz, itt, ember? — sietett megkérdezni anyó. A férfi nem moccant. Csak nézte anyót, szeretett volna közölni vele valamit ... — Legalább kinyitnád a szádat, szólnál hozzám egy szót — mormolta anyó. És erre felriadt, szíve majd kiugrott a helyéről. Aznap reggel Szrbik anyó szeme rep- desni kezdett**, és erősen csengett a füle. Elmesélte álmát környezetének, és mindenféleképpen magyarázta. „Isten oltamazzon minket“, motyogta és kiment a tágas kertudvarba friss levegőt szívni. Három nappal később megjött a rettenetes hír. A város földbírája elrendelte, hogy két héten belül távozniuk kell. Meg kel) válniuk földjüktől és az egyik sarkában megbúvó öreg háztól. Huszonöt éve, huszonöt hosszú esztendeje élt Szrbik anyó az ajgesztán*** meleg és békés földjén, ott öregedett meg. Most hova menjen?... Egy rossz szót sem szólt soha senkihez, jóságot és áldást árasztott maga körül. Mi a vétke, hogy el kell hagynia házát, otthonát, a kertet és a fákat, és ki tudja hova mennie? Évek óta e virágok között élt, gyengéd meghittség fűzte minden szülőhöz, gyengédebb a cukornál, tisztább a méznél; megszokta, hogy nevükön nevezze őket, mint saját gyermekeit. Hogyan hagyhatná el őket? De a parancs egyértelmű volt. Fiának és menyének szintén menniük kellett, városlakókká lenniük, mert ezt a kertet, ezt az utolsó kertet, amelyet hosszú éveken át verejtékükkel öntöztek, tápláltak, ezt a darabka földet, amelyet műveltek, megmunkáltak, most kiragadták, kitépték a kezükből; megvoltak a papírok, az ügy el volt intézve. — Az egyetlen megoldás: városba költözni — tanácsolták barátaik. A családban volt néhány munkabíró kéz. A városban tisztességes kenyérkereseti lehetőséget lehet találni, anélkül, hogy gazemberekkel lenne dolguk, szerény kis forrást, amelyből minden héten cseppcne valamit, és így nem szorulnak rá, hogy másokhoz forduljanak egy pohár vízért. De Szrbik anyó, a fia és menye túlságosan ragaszkodtak a kertjükhöz; a gondolat, hogy távol kerüljenek tőle, elszomorította őket, súlyosan nehezedett szívükre. Pedig nagyon nehéz napokat is éltek a földön; tetemes veszteségeket szenvedtek a nagy hőség vagy a szigorú fagy miatt; megismerték a piaci mesterkedések minden aljasságát; érezték karjukon égető harapásukat; tüzii- kön perzselődtek, de azért továbbra is itt éltek, egy omladozó tető alatt meghúzódva, és szüntelenül jobb napokban reménykedve. Ám ahogy egymás után teltek az évszakok, egyre távolibb lett ez az álom. A kert tekintélyes adóssága óriási vasgolyóként nyomta őket. Az ajgesztán súlyos válságon ment keresztül ezekben az években. A pénz fejedelmei munkában voltak: számtalan földhöz kötött családot kilöktek * Helyiség, amelyben a földbe ásott gödörben égő tüzet őrzik. ** Babonás hit szerint jó vagy rossz előjel. *** Füves és fás terület. ***• Szeszes ital. hajlékából; adósság és kamat fejében mindent elvettek tőlük. A törvény nem látott, nem hallott; megengedte az uzsorásoknak, hogy tönkretegyék a parasztot, kisajtolják a csontját és húsát, hogy a gazdagok tovább lubickoljanak a fényűzésben és dőzsölésben. Ebbe a helyzetbe került Szrbik anyó utolsó családi kertje is. A termés nem hozott semmit; a kert értéke erősen süllyedt, az adósság pedig növekedett évről évre, végül már hatalmas összegre rúgott. Miután évtizedeken át szívta a paraszt verejtékét, miután kifosztotta terméséből, a földesúr most az egész birtok tulajdonosa akart lenni. A törvényszék egyetértett; az igazság és a lelkiismeret hangja, amit a hatalom uraitól vártak, néma maradt. Elkeseredett emberek háborúról beszéltek. — Ha kitörne a háború, értéke volna a termésnek, a parasztnak bőven lenne pénze, és fellélegezhetne. Ilyen beszédek töredékei Szrbik anyó fülébe is eljutottak. — Nem, nem — mondta ijedten — ne adja Isten, hogy kitörjön a háború; szánja meg ezeket a kicsinyeket... legyen irgalmas hozzájuk ... Ördög vigye a vagyont és a pénzt! — Ugyan miért anyó? — tréfálkoztak a gyermekek. — Pénzt keresünk majd, szép holmikat veszünk ... — Nem, kicsikém, nem; a háború pénze véráztatta pénz; a vérrel szerzett pénz vér által vész el ... így mondták az őseink ... Szívesebben választotta volna, hogy elhagyja a kertjét, mint a háború borzalmait; ínségben és támasz nélkül maradni még mindig kevésbé iszonyatos volt, mint a kiontott' vér. Teltek-múltak a napok. Egyre nőtt a bánat. Ebből a házból, ebből a kertből vitték ki férje koporsóját, és anyó évekig viselte érte a gyászt; bánatát a susogó fáknak mondta el. Bölcsőket függesztett fel ágaikra, ott ringatta álomba unokáit, legombolyítva a keblét feszítő bölcsődalok selyemfonalát. Szomorú és boldog évek folytak el olt. Két lányt adott férjhez. Idősebbik fia számára derék, becsületes, jó lányt kapott; ő őrködött szent egyesülésük fölött, megalapozta háztartásukat. Mindennap könyörgött Istenhez, hogy virá- goztassa fel a családot, töltse meg unokákkal a tágas kertudvart. Hogyan törhetné szét gyenge kezével ily édes emlékek láncát, mielőtt egy ideig, barátságtalan világba veszne? Elmondta fájdalmát a fáknak és a rajtuk lakó szárnyas lelkeknek. Ezerféle i . .. módot is végiggondolt, hogy kikerüljön u csávából, de egyet sem talált jónak. Milyen az a városi élet? Mi lesz a fiából? Mi lesz az unokájából? Ismét a Teremtőhöz, az ő isteni jóságához fordult imákkal és könyörgésekkel. De ő néma maradt; talán túlsá? gosan el volt foglalva? Ki tudja?... Elérkezett a távozás napja. Fia, menye, unokái felkészültek már, összecsomagolt holmijuk halomban állt az udvaron. Várták, hogy a megrendelt szekér értük jöjjön, és elvigye őket a város egyik távoli utcájába. Szrbik anyó odakint volt. Könnybe lábadt szemmel hol a házat, hol a szőlőtőke-sorokat nézte. Aztán végtelen, mély szeretettel az eperfához lépett. Kitárta karját és magához ölelte. Szerette ezt a fát, ez a meghitt és élő fát! Hogyan váljon meg tőle, ne lássa többé? Minden évben, tavasz vége felé, temérdek cukorédes epret szedett róla. Aznap reggel felküldte rá legnagyob- bik unokáját, egyenként rázza meg az ágakat; többi unokájával abroszt terített alája, hogy belegyűjtse az ízes gyümölcs özönét. Jóllakatta belőle a szomszédokat, malézt, paszteghet és más édességeket készített, a maradékból pe>- dig erős, csípős oghit****, hogy legyen mivel megkínálnia a vendégeket. És még mennyi mindent!... Anyó a leikébe hatolt ennek a fának; megértette őt. Reszketett érte fagyos napokon; bőségesen öntözte nagy melegek idején; szeretett fia, vérrokona volt. Nyaranta órák hosszat üldögélt sűrű, hűvös árnyékában; varrt és foltozott: elaludt ás felébredt. Unokái körülvették. Megsimogatta őket, játszott velük, elaltatta őket mesélgetve, altatódalokat énekelve mindaddig, amíg a mesz- szeségben a nap az ajgesztán zöld párnájára nem hajtotta fáradt fejét. Miért ez a parancs, ez a válás, ez a halál? Igazság ez? A fa megelevenedett és beszélt hozzá.. Megjelentek előtte az itt átélt, örökre elmúlt napok; betöltötte a visszatérő, régi órák halhatatlan, kedves emléke, És melegük felolvasztotta az új napok jegét... Az eperfa élt és beszélt; úgy állt anyó előtt, mint az odaadás és szeretet ezerlapos könyve, tíz- és tízezer levélből álló könyv, amelyeket a reggeli szellő megérintett, hogy susogásukat elvigye messzire, ki tudja, milyen lángoló telkekhez. A bánat súlya ránehezedett az öregasszony mellére, ránehezedett özvegy szívére, és két szeme tiszta vizű ikerforrássá változott. Mikor eljött az órája, mindnyájan felzsúfolódtak a szekérre. Csak anyó nem volt. ott. A kicsik leugráltak a szekérről, szétfutottak, ide-oda szaladgáltak, kiáltoztak, kerestek. Végül megtalálták az öregasszonyt az eperfa tövében. Lehajtott fejjel, csüggedten állt ott, mintha nem akarna megválni szeretett karjának simogatásától... Olt állt szótlanul. Csak az ajkai remegtek; rettentő seb nyílt a szívében. Hallgattak; ismeretlen érzés szakadt a lelkűkre... Egy pillanat elteltével szeretettel megfogták anyó gyenge karjait, és a szekérhez vezették. BENEDEK BÁLINT fordítása ÁGH ISTVÁN Fülemülék stb. albérletében Egyik napról a másikra fejem fölött küldik szerelmi üzenetüket a fülemülék. Itthon vannak, tulajdonosok, albérlőjük vagyok nekik is, lakbérem néhány százaléka az övék, valamiféle községi adó. A fülemülék tavaszi, nyári madarak. Többet kérnek tőlem a feketerigók meg a verebek, sarcolnak egész évben attrakciójukért; a gabonaszem, a szalonnabőrke, a szemét nem elég, albérleti díjam néhány százaléka nekik jár. Nem lehet fizetés nélkül hagyni a fekete röplöt a hó fölött, a tavaszi párzási mutatványt, a májushajnali éneket, hiszen kellemes iöltá- madásomat garantálják. Vállon vereget hulló leveleivel a ház előtti akác, látvány-díját fölfüggeszti májusig, méltányolja csúnyaságát, de annál jobban megsarcol virágzásakor. Májusban már családomat is alig tudom eltartani. Lakbéremelést szavaznak a pünkösdirózsák, a jázminok, a szárnyvégüket újító ezüstfenyők, a tarackok, a saláták, a fehér és barna liliomok, még a meddő almafa is. Kilakoltatnak, ha nem hajtom végre követelésüket, figyelmeztető kukucskálót küldenek ablakom alá, hadd lássa a pompás viskót, aki helyemre jönne. De én mindent teljesítek. Csak a rút férgekre nem hallgatok, bosszút is állnak miatta. Betörnek. Pókok ereszkednek az ágyra, körbejárnak gallérom egyenlítőjén, bekötik a képeket, Hamlet monológjában keresnek pihenőt. A hangyák a íaltüvektől kezdik portyáikat vízszintesen és függőlegesen kenyérre, mézre, szalonnára. S kint suhognak a fák. Ugye, de jó itt! Ugye, megéri a lakbér! Hiszen ez megfizethetetlen! Illat-orvosságokat permetezünk sajgó fejedre, kormos légcsövedet kisöpörjük friss levegővel, te füsteregető, te iszákos, te nőcsábász, te összeférhetetlen. Előnyeikkel dicsekszenek, hátrányaikat be sem vallják. Lavórt kell rakni az átázott mennyezet alá? A szobafal megpenészedik, s lehámlik, mint a rühes bőr? Medárd nyirka tüsszögteti a gyereket? A házacskát átjárja a fagy, akár a megállt szívű vándorok csontját, ha a kályha kihűl? A díjból mindezért könnyítés nem kérhető. Mert a fülemülék és minden madarak, az akácok és minden növények képviselője eljön a hónapok elején, s kéri a nyolcszáz forintot a hangért, az illatért, a napfényért, az árnyékért és a jó levegőért. Kedves ember. Mosolyában semmi ravaszság. Beszéde csevegő. Vannak történetei, melyekhez két székünk közül az egyikre illik leültetni őt. A másik szék üresen marad, mert azon az istentehene nevű bogár sétáltatja üres babakocsiját. Persze, nem is vagyok itthon, vendég se vagyok. Csak egy átnyújtó kéz meg egy hallgató fül azonfölül. — Volt egyszer egy ember. Nem volt annak semmije sem a földön, se háza, se pénze, se gazdag barátja, csak szegény, öreg szülei meg egy puskája, ahhoz is hét golyó, meg az volt a mestersége, hogy , kőből tudott tüzet pattintani. Szerette a világot, télen fi havat, nyáron a lombot. Könnyű volt szeretni, míg apja nem mondta neki egyszer: Próbálj szerencsét, fiam, lássuk, mit érdemel a te szereteted és tudományod? Túl az erdőn él egy ezeréves bölcs, majd az megmondja néked. Nekivágott a téli erdőségnek, ment, mendegélt. Ha megéhezett, akkor nyulat lőtt, megsütötle, a sülő nyúlnál meg is melegedett hét napig, aztán elfogyott a golyó, csak a tűz maradt. Mire az erdész valamikor n huszadik napon rátalált, már nem tudta fölmélegíteni azt az embert. Molnár László Előszó a Lélek rejtelmeihez durva is voltál és goromba igazi oltárt kértél zokogva szaggattál dühhel erős pántokat áldva akarva lettél áldozat de néni szóra nyílnak a gyönge zárak ismerd meg jól a lélek műszerét hatolj le mélyre a gyöngyhalásszal szabadítsd fel a kényszer képzetét ami a napból van azt tedd ki a fényre önmaga tükre felismerés amennyit felfog és elbír még az elme ameddig bizton felér az ész íj sz 1977. VI. 20.
