Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-16 / 133. szám, hétfő
ForbdtK Imre Fóbry Zoltán ' Mint o pék kerek kenyereit, dagasztani, formálni úgy akarta ő az embert jósága fehér lisztjéből, eszmék élesztőivel, s melegíteni szíve kemencéjében; szerette a kristályos csöndet, az illatos édes jázminbokrokat, harmatos fenyők árnyékát, szemlélni halványkék tájakat s a művészet hüs gyöngyeit - az ember kezében, melyről lehullott már a bilincs; nézzétek, milyen kemények lettek az ö szemei és karcolók, mint összetört üveg, s a lágy művészkezek ököllé görfesösödtek, a hangja rekedt s félelmetes, mint beteg farkasé, az élet bora keserű lett az ínyén, hogy már-már ulálkozva kiköpi, magányossága barlangjában fázékonyon gubbasztva várja a melegítő napot, mert még sötéten bűzlik vén Európa fölött a barbárság vadállatszaga, halálsikolyok fortéimét hurcolja a szél s könyvmáglyák füstje gomolyog, rohanó vizeken véres tajték táncol - s ki úgy szerette a magyar tájakat, sarkantyťipengetve hetyke leventék dáridóznak ott, míg Dózsa népe nyögve robotol virrasztani hát ezért kell neki az eszmék őrhelyén, tágranyílt gyulladt szemekkel öklöt feszítve, éberen és lankadatlanul formálni lángban-harcban a történelem tűzhelyén az embert, hogy legyen: jó, ízletes, kerek, szagos -■ mint a frissen sütött kenyér! * Tíz esztendővel ezelőtt halt meg Forbáth Imre, a csehszlovákiai magyar költészet kiemelkedő alakja. Itt közölt versét Mikor a néma beszélni kezd című kötetéből vettük, amely az 1920—1938 között írott költeményeinek válogatása. H flrom férfi állt a porban, s nézett föl az útjelző táblára. — Két nap, és odahaza vagyunk — mondta Tsolo. Tsolo, Maki és Temba már sok-sok napja úton volt az Ezer Hegy Völgye felé. Napközben a sárga földutat rótták a perzselő nap alatt, este tüzet gyújtottak az út mellett, s hagyták, hogy fáradtságukat magába nyelje a szomjazó föld. Szólni keveset szóltak, mert velük járt a hely szörnyűsége, hiába, hogy maguk mögött hagyták. Több mint négyszáz bányásztársukat vitte el a szerencsétlenség, s mikor már három hete hiába próbálkoztak, hogy elérjék azokat, akiket a kőomlás elvágott tőlük, a gyász csöndje ülte meg a vágatokat. A néma, komor, zokogó vagy megzavarodott asszonyok és hozzátartozók, akik mindaddig ott szorongtak a kerítés körül, elmentek, s helyükben a szél szakadt újságokkal aggatta teli a szögesdrótot. A néma vitia keményen rajzolódott ki a szürke égre, s a barakk telep nyüzsgése olyanná vált, mint egy menekülttábor szívszorongató készülődése indulás előtt. — A nap heve nehéz a váltunkon, olyan nehéz, mint a fehérek törvényének terhe mondta Tsolo, amint szabaddá tette a karját, s ledobta batyuját a porba, a lába elé. — Vagy mint a mieink keserve odalenn — toldotta meg Maki. — Erről ne beszéljünk — mondta Tsolo. — A fehér ember törvényén változtatunk, de a bánya keserve soha nem változik. Egy pillanatra mindhárman elhallgattak, mert a bánya keservére emlékezve rájuk telepedett a szomorúság. — Maradjunk itt éjszakára, akkor lesz erőnk holnap gyalogolni — mondta Temba. — Nem, inkább menjünk egész éjjel, akkor holnap estére qtthon vagyunk — mondta Maki. — Most, hogy már majdnem otthon vagyunk, a lábam erős és nem ismer fáradtságot. Tsolo ment előre a kerítés résén, a másik kettő meg követte a mélyen bevágott, száraz folyómederbe. így volt ez mindig. Tsolo volt a vezető. Ha mind a hárman odahaza voltak, Tsolo mondta meg, mikor szántsanak; s ha a sovány talaj semmit sem termett, vele mentek el munkás- toborzásra. Egyszer a börtönbe is. De az rég volt. Az ő akarata volt a legerősebb. Mindig. — Ez jó hely — mondta Tsolo, s ledobta takaróit a meredek part tövébe, a fövenyre. — Jobb, ha odáig elmegyünk, ahol a folyó kanyarodik, ott nem látnak az útról — mondta Maki. — Ez a hely veszélyes! Elhallgattak, s Maki hangja visszatért: ... veszélyes ... veszélyes... veszélyes... — Ki gúnyolódik velünk? — kérdezte Maki. — Ez a hegyek tréfája — felelt Tsolo. Temba egy határozott mozdulattal letette összetekert pokrócait Tsolóé mellé. — Jó hely ez — helyeselt Tsoló- nak. így hát elüldögéltek egy darabig a föveny enyhülő melegében, s nézték, mint kúszik át a mart árnya a folyóágyon. Tsolo szólalt meg elsőnek. — Emlékeztek rá, hogy idefelé átjöttünk egy kerítésen? — Igen — mondta Temba. — Te kerestél nyílást rajta. — És mit jelent az, ha egy kerítésen jöttünk át? — Azt, hogy egy fehér farmer földjén vagyunk. — És ha én azt mondom, hogy korog az éhségtől a gyomrom? — Akkor én meg azt, hogy ilyen farmon csak kerül birka. — Lám ... derék fickó vagy, Temba. Hogy is mondjam? ... derék fickó — veregette meg Temba vállát Tsolo. —- Igen, nagyon derék fickó. Alt Wannenburgh Tembának megmelegedett a szíve. — Tőled tanultam az ilyet — mondta. Maki gondolatai háttérbe szorították és elfedték duruzsoló beszédüket. Ö semmi másra nem gondolt, csak a hazatérés örömére, ami előtte áll, s a bánya szomorúságára, amit maga'mögött hagyott; arra, hogy megmenekült a kőomlásból, mely a többieket maga alá temette; s a szóbeszédre, hogy ennek a fehér bányatulajdonosok az okai, mert nem gondoskodtak a biztonságukról. És a barátjára is gondolt, Mosesre, igen, Mosesre, aki ott pusztult két nappal ezelőtt, hogy a bányából kiszabadult volna, két nappal azelőtt, hogy a családja hazavárta. Két nappal. Sarra, hogy Moses milyen vidám volt, hogy nevetett a szeme, ha az otthonáról beszélt. És akkor egy dörrenés, mintha nagyágyút sütöttek volna el, s a bánya mennyezete rászakadt az álmaira. S az első néhány napra gondolt, mikor reménykedve dolgoztak, és az utánuk következő sokra, mikor keservesen küszködtek, hogy eltakarítsák a beszakadt földet. De leginkább mégiscsak haza gondolt, s az aggodalmas várakozásra, mikor a Mozainbikba hazatérők vonatra szálltak, és ők mindhárman tudták, hogy a feleségüket odahaza emészti az aggodalom értük. Aztán közölték, hogy nekik még két hetet kell várniuk, amíg a hazájukba szállítják őket, és akkor Tsolo összetekerte a pokrócait és szólt. Ök pedig követték. — Nagy álmodozó ez a Maki — mondta Tsolo. — Az, s még ostoba is, mert ha birkáról beszélünk, ennivalóról beszélünk — mondta Temba. — Azt akarjátok, ennivalón járjon az eszem, mikor komolyabb dolgokon jár — mondta Maki. — Két nap, és otthon leszek, az asszonnyal. És a fiam majd arra kér, meséljek, mit láttam. Ülünk a tűznél, s elmondom, mi mindent láttam, mi minden szomorút. És a családommal lenni sokkal nagyobb gyönyörűség, mint a gyomrom korgását csillapítani. Ezért vagyok én álmodozó? — Semmit se tanultál, semmit se tudsz le! — mondta Tsolo. — Megtanultál szenet fejteni és megtanultál álmodozni, de bölcsességet nem tanultál. — Hangjában az út keserű pora szólt. — Álmokból nem élünk meg — mondta Temba. — Otthonról beszélsz — mondta Tsolo. — De mi ez az otthon, csak tenyérnyi sovány föld, ahol a családunk éhen vész, ha nem lelünk munkát a bányában, és nem küldünk pénzt a gyerekekre. De te úgy beszélsz erről az otthonról, mintha maga a mennyország lenne! Álmodozó vagy, mint az ott a bányában, az a Moses. —- Igen, olyan vagy, mint Moses! — kiáltotta Temba. És a hegyek ráfeleltek: ... mint Moses... mint Moses... mint Moses ... — Nem szeretem ezt a helyet, Menjünk innét, még a hegyek is kinevelnek, hogy birkalopáson jár az eszünk, pedig az utat kéne járnunk! — mondta Maki. — Nicsak, a mi álmodozónknak a visszhangtól inába szállt a bátorsága — csúfolta Temba. — Gyerünk — mondta Tsolo. — Hadd álmodozzon, ijedez- zen; miránk férfimuka vár. — De miért most, mikor már majdnem otthon vagyunk? — kérdezte Maki. — Még rajtakapnak, s megint sok napba telik, amíg folytathatjuk az utat. A gazdák félnek tőlünk, mert semmit se tudnak rólunk. És félelmükben szörnyűségeket művelnek velünk. — Itt a késem, keressünk birkát — mondla Temba. — Rajta, keressünk! — mondta Tsolo. — Maki, rakj tüzet, mire visszajövünk. — Ha elkapnak, megint sok napig várhatunk! — kiáltott utánuk Maki. Nem válaszoltak. De válaszoltak a hegyek: — ... sok napig várhatunk ... sok napig ... sok napig ... Aztán sötétség és csönd ült a folyóra, és őt megborzongatta a magány hideg szele. A túlpart fölébe magasodó feketéje mögül fény szűrődött, a láthatatlan holdé, s kék szálakat szőtt az ég szövetébe. Maki összegyűjtötte a régmúlt áradások úszadékát, s máglyába rakta egy kerek kő mellett az egykori meder homokos közepén. A lángok melegében családját érezte. Ha kizárt magából minden mást, a táncoló sárga alakzatok kunyhófalat teremtetlek körülötte, érezte felesége simogató szerelmét, s hallotta maga mellől fia mohó kérde- zősködését. És kitervelte, mit mesél a sok-sok hosszú útról, amit végigjárt, hogy vele lehessen. — Még most is álmodozik! — gúnyolta Tsolo hangja a sötétből. Ahogy a két alak kilépett a fénybe, elsőnek Tsolo, késsel a kezében, utána Temba, a vállára vetett birkatetemmel, Maki lerázta magáról a gondolatait. — Nicsak! — mondta Temba. — Még a tűzre se ügyelt — talán arra is halál vár? — Fogd — mondta Tsolo, és odanyújtotta Makinak a kést. — Mi, férfiak, megtettük a magunkét, most azon a sor, akinek asszonyszíve van. — De ha meglátják kezünkön a birka vérét, sose jutunk haza — mondta Maki. — Vajon nem kell-e ennünk, hogy bírjuk erővel a holnapi utat? — kérdezte Temba.- Te álmodod a veszélyt... nincs itt egy lélek sem — gúnyolódott Tsolo. S a hegyek ráhagyták: ... egy lélek sem ... egy lélek sem ... egy lélek sem ... Maki, késsel a kezében, kihúzta magát az izzó zsarátnok fényében: — Az én erőm nem abból származik, ami a másé. Tsolót elfutotta a méreg: — Vajon nem azért fejtjük-e a szenet, hogy ők meggazdagodjanak? Nem azért építilnk-e utakat, hogy ők kocsikázzanak, mi meg gyalogoljunk? Tán nem ők vették el mindenünket? Aggódsz, mert elvettük ezt a birkát. Pedig ők mindent elvettek tőlünk, még az erőnket is. — De én erős vagyok! — kiáltotta Maki. — Itt, majdnem otthon már erős vagyok. A mart felől kiáltás hangzott, és megreccsent egy vadászpuska. Tsolo és Temba kiszökkentek a tűz köréből, és belevesztek a sötétségbe, ahol a folyó elkanyarodott, s már nem látszott az útról. A tűz rongyos szegélyű körén túl, a kiváló lángok fényében három pokróctekercs látszott; s a tűz mellett két laza kupac: a birka és Maki. És a hegyek gúnyolódtak: — ... majdnem otthon ... majd- nem ott... majdnem ... Göncz Árpád fordítású ViSSZhlH! Horváth Imre Védelmezők és kedvencek Kutyahűség? Kutyabarátság? Kutyasors? Kinek mi jut eszébe, ha a kutyáról hall? Én először Jeszenyin csodálatos versére gondolok, amelyben a kutyaanya elpusztított kölykeit siratva a hóba hullatja szemének aranycsillagait. De a kutya nem csupán jó anya, mint a legtöbb állat, de az ember legrégibb és legigazibb barátja is. S ha igaz, hogy az embert barátjáról ismerjük meg, az is igaz, hogy ez a legigazabb barát az emberre vall. Amilyen a kutya, olyan a gazdája, és amilyen a gazdája, olyan az eb. Az ember alapjában jó, de el lehet rontani. Ez a megállapítás a kutyára is vonatkozik. Ha a kutya lop, ha indok nélkül vicsorog, ha belekap abba is, aki nem bántja — a gazdája rontotta el! A kutyát azért tartják láncon, mert veszélyes az emberre, akit nem ismer. De a kutya azért veszélyes az emberre, mert láncon tartotta az, aki a jellemét nem ismeri. A lánc azt a kutyát tartja féken, akit a kegyetlen bánásmód megvadított. „Az ember az állat istene“ — szokták mondani. A rossz gazda a kutyára valóságos „istcncsapás“. Aki az állatot nem szereti, attól fél, hogy az állatban saját árnyképére talál, s felismeri az állatban, ami benne — az emberben — állati. Aki viszont kedveli az állatokat, sok emberit talál bennük, és nem kell restellkednie azért, ami az állatban vele közös. Mert ugyan mi restellnivaló lenne abban, ha a kutya hűséges a gazdájához, mint az ember a népéhez, eszméjéhez, szeretteihez? A különbség csupán annyi, hogy a kutyánál ez a szeretet nem annyira szétágazó, mint az embernél. A kutya csak egyet szeret — de azt aztán végtelenül, s barájául fogadja mindazokat, akiket a gazdája barátjának vél. A kutyahűség töretlen, a kutya sosem „dezertál“, ha megszökik, rendszerint attól menekül, aki üldözi. Tanulhatunk a kutyától: miközben őt idomítjuk, ő is nevel bennünket. Mondhatnék még sokat róluk, szólhatnék a házőrzőkről, az életmentő kutyákról s azokról is, akik nem vállalhatnak ilyen nemes feladatokat. Pulik, dogok, bernáthegyi kutyák mellett ott vannak ők, a pincsik is, akik nem értékeinket védik, hanem kiegészítői annak, amit szépnek nevezünk. Az ölebek az öregek, a magányosak kedvencei. Erényük az a hasznosság, hogy gazdáikban maguk iránt gyöngédséget ébresztenek. Ha elnézzük a kutyákat, különfajta társainkat, szemükből a barátság, a hűség és a szépség tekint reánk, a szépséghez való hűség a komondorok tekintetéből, és a szépséghez való hűség a pincsik „pikáns“ pofácskájáról, amelyekben kedvünkre gyönyörködhetünk. 1977. V. 16.
