Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)

1977-05-12 / 129. szám, csütörtök

TIBOR BÁRTFAY ÉRDEMES MŰVÉSZ ÖTVENÖT ÉVES Világirodalmi Könyvtár — kétszáz kötetben Apja, liúrtfay Gyula a nagy francia szobrász, Bourdelle ta­nítványa volt. Ez önmagában nem sokat mond Tibor Bártfay szobrász művészetéről, mégis valahol ebben gyökerezik — főleg korai — műveinek a fény és árnyék felületi játékát ki­használó jellege. A hatvanas évekig az efféle „optikai rea­lizmus“ jegyében dolgozott, melynek alapjait otthonán kí­vül a budapesti, valamint a prá­gai képzőművészeti főiskolán sajátította el (1940-től 1949-ig). Művei kezdettől fogva inkább kifejező, mintsem leíró jelle­gűek. Mondanivalóját mindig tisztán szobrász! eszközökkel igyekezett közölni: a szerkezet és egységes kompozíció iránti érzékenységével, a lírai hang­nem és a felfokozott dráP1'1' feszültség arányos váltakozásá­val. A nyitrai származású művész a második világháború után lé­pett a hazai képzőművészeti élet színterére, de már 1941- ben kiállított szobrokat apjá­val, Bártfay Gyulával együtt (Kežmarokban). Tibor Bártfay munkásságában nagy szerepe van az emlékműveknek. Az el­sőt — egy partizán emlékmű­vét — 1953-ban készítette Brezno városának. Két év múl­va — a varsói Világifjúsági Ta­lálkozón — Kolonializmus cí­mű szobrával szerzett elisme­rést. 1958-tól 1961-ig részt vett a bratislavai Slavín szobrásza­ti kiképzésében; 1960-ban a Harcostárs sírja felett című, kb. 2,5 méteres kompozíciójáért Klement Gottwald állami díjat kapott. Legtöbb művét szülővárosá­nak, Nyitrának szánta. Itt ál­lították fel A jelszabadulás cí­mű ötméteres szoborkompozí­cióját (1963-ban), a Tiltakozás a háború ellen című emlékmű­vét, a monumentális nonfigura­tív panelljét egy lakóház föld­szintjén, melyben a beton struktúráját színes öntött üveg­gel vegyítette, a Szirén című dinamikus nőalakját és a Bronz virágát (1971-ben). Ez utóbbi mesterien vetíti át a növényi alakzatot a fém sajátos világá­ba, tökéletes formai egységet alkotva. A Bratislava-Petržalkai rózsaliget fém Virágja hason­ló módszerrel készült, a kife­jezési eszközök lehető leg­végletesebb egyszerűsítésével. Tibor Bártfay 1949 óta Bra­tislavában él, így újabb művei­nek nagy része itt látható. Közben évek óta részt vesz az összes hazai szoborkiállításon. 1967-ben a Szovjetunióban, egy év múlva Egyiptomban és Len­gyelországban volt önálló, át­fogó kiállítása, majd utána új­ra apjával együtt Nyitrán. Skalicai felszabadítási emlék­műve (1955-ből) a Zuhanás és Születés jelképes szobraival eszmeileg és formailag egy­aránt talán már a későbbi bra­tislavai Stúr-emlékművet idézi. Mindkét alkotás oszlopok közt egymásnak feszülő figurákat ábrázol. A Megégett című szobra (1966-ból) az erőszak elleni tiltakozást juttatja kifejezésre. Szimbolikus nőalakja egy, a vietnami háborút ábrázoló fénykép alapján jött létre, s az emberi szenvedés megteste­sítője. Hasonlóan humánus mondanivalójú a Mauthausen áldozatainak felállított emlék­műve a bratislavai Csalogány­völgyi temetőben; a mű átmé­rője tíz méter. Eröfokozódás, valamint A nő és a szél című szobrai a ter­mészeti és emberi erők hatal­mas dinamikájának csodálatát fejezik ki. A hatvanas évek­ben kölcsönhatások jöttek lét­re domborműszerű kollázsai és szobrai között. Ezek a kollá­zsok az akkori absztrakt és szürrealista kísérleteinek ered­ményei. Egyik legnagyobb alkotásán, a Ľ. Stúr emlékművön, 1965- ben kezdett dolgozni a művész (Salay Iván építésszel együtt­működve). A pályázatot meg­nyerve 1972-ig több mint húsz szobormodellt és számos rajz- vázlatot készített az emlékmű­höz, míg végre elkészült és felállították a bratislavai Štúr téren. A hatalmas (12,5 méte­res) szoborkompozíció ismét kőoszlopok és bronzfigurák el­lentétes hatásán alapul, meg­őrizve a kellő összhangot. Az emlékmű gondolati újszerűsége abban rejlik, hogy Bártfay a hagyományt mellőzve nem az ábrázolt történelmi személyi­ség dicsőítésére törekedett. El­képzelésében Ľ. Štúr — a töb­bi figurával, a virág- és fegy­vermotívumokkal együtt — a nemzeti öntudatosodás jelképes alakja. A kor társadalmának nehézségeit megoldani akaró személyiség a szobrász ábrázo­lásában a ma embere számára is példakép. A szobor formai különlegessége az oszlopokat fémgyűrűként körülölelő ala­kok szinte levegőben függő so­ra. Tibor Bártfayt többnyire az emberiség nagy kérdései fog­lalkoztatják. Munkásságának jelentős részét elkötelezett szo­borportrék alkotják. Értékes személyiségek sorát örökítve meg (J. Smrek költőt, J. Cikker zeneszerzőt, harminc építészt, A. Matuška irodalomkritikust, A. Bagar színészt, KI. Gottwal- dot, Lenint, Kopernikuszt) al­kotásaival hozzájárult a hazai kultúra gazdagításához. L. GÄLY TAMARA A Szovjetunióban befejező­dött a Világirodalom Könyvtá­rának összeállítása; ez olyan egyedülálló kiadvány, amelyhez hasonló méretű sehol a vilá­gon nincs. A 200 kötet közül az utolsó is nyomdába került. Mindegyik 300 000 példányban jelenik meg. 140 kötetben a klasszikus és modern külföldi irodalom leg­jelentősebb művei vannak. 60 kötetben pedig az orosz klasz- szlkusok alkotásai és a szovjet irodalom kimagasló művei sze­repelnek. A sorozat terve már régen, 1918-ban létrejött, amikor, a polgárháború harcai, az éhín­ség, a zűrzavar közepette, meg­született a világon első, szov­jet munkás-paraszt állam. És ezekben az igen nehéz eszten­dőkben Makszim Gorkij Lenin támogatását megszerezve azt javasolta, alapítsanak Világiro­dalmi Kiadót, amely „Oroszor­szág szellemi gazdagodása vé­gett hatalmas mennyiségű olyan könyvet adna ki, amely­ben a világ egész bölcsessége megtestesül“. Ezt a tervet azon­ban nem sikerült azonnal meg valósítani. 1920-ban H. G. Wells angol fantasztikus író ellátogatott a fiatal szovjetköztársaságba. Ha­zatérve, leplezetlen csodálko­zással ezt írta: „Ebben a meg­foghatatlan Oroszországban, amely harcol, éhezik, végtelen nélkülözésektől szenved, egy olyan irodalmi kezdeményezés valósul meg, amely manapság a gazdag Angliában és a gaz­dag Amerikában elképzelhetet­len. Az éhínségtől gyötrődő Oroszországban sok száz em­ber dolgozik fordításon: az át­ültetett könyvek megjelennek és az új Oroszországot megis­mertetik a világirodalommal, olyan mértékben, ami bármely más nép számára elérhetet­len“. De térjünk vissza a Világ- irodalom Könyvtárához. A szov­jet filológusok, irodalomtörté­nészek, fordítók nagy kollektí­vája előtt felmerülő feladatok eléggé bonyolultak voltak. Évekre volt szükség ahhoz, hogy az egyedülálló sorozatnak csupán a tervét kidolgozzák. A Világirodalom Könyvtárának megjelentetését a legnagyobb szovjet kiadó, a Hudozsesztven- naja Lityeratura csak 1965 vé­gén kezdte meg. E nagyszabá­sú gyűjtemény óriási anyaga feltételesen három sorozatra osztható. Az első az ókori kelet, az an­tik világ, a középkor, a XVII. és XVIII. századi reneszánsz irodalmát képviseli, a második a XIX. század irodalmát, a har­madik pedig a XX. századi mű­veket. A Világirodalom Könyvtárá­nak nemcsak óriási időbeli skálája, hanem földrajzi kiter­jedése is meglepi az olvasót változatosságával. Csupán az egyes kötetek címeit soroljuk: „Kelet- és Délkelet-ázsiai köl­tészet“, „Afrikai irodalmak an­tológiája“, „XX. századi nyu­gat-európai költészet“, „Latin­amerikai Költészet“, „Európai Szocialista Országok Költésze­te“, Ausztria, Anglia, Belgium, Dánia, az Egyesült Államok, Franciaország, Guatemala, In­dia, Irán, Iziand, Japán, Kína, Mexikó, Norvégia, Olaszország, Spanyolország, Venezuela írói­nak művei. A Világirodalom Könyvtárá­nak elegáns kiállítású és ki­váló nyomdatechnikával ké­szült kötetei nemcsak azt teszi lehetővé az olvasó számára, hogy visszatérhessen a klasz- szikus világirodalom kedvenc alkotásaihoz, hanem jó néhány jelentős felfedezéssel is gaz­dagítja. Sok afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok írói­nak müvei első ízben ebben a sorozatban jelennek meg oro­szul. A Világirodalom Könyvtárá­ban sok művel szerepel az orosz klasszikus irodalom, amely már régen és szilárdan kivívta a világ elismerését, valamint a kortárs szovjet irodalom. Manapság a világ kultúrája elképzelhetetlen a szovjet írók legjobb alkotásai nélkül. Ezek joggal foglalják el méltó he­lyüket ebben a kiadványban. Ezek a könyvek szemmel lát­ható képet nyújtanak a szocia­lista társadalomról és hőséről — az új vágású emberről. Szer­zőik: Mihail Solohov, Alek­szandr Tvardovszkij, Leonyid Leonov, Alekszandr Fagyejev és más nagy szovjet írók. A Világirodalom Könyvtára egy érdekes gondolatot vetett fel: hogy hasonló könyvtárat kell létrehozni a gyermekek ré­szére. Ezt az elgondolást nem­csak az irodalom közvélemény támogatta, hanem a szülők, pe­dagógusok, tudósok is. Ezt az érdekes tervet jelenleg a Gyet- szkaja Lityeratura (Gyermek­irodalmi Kiadó) valósítja meg. A szovjet gyerekek már meg­kapták a maguk világkönyvtá­rának első köteteit. A Világirodalom Könyvtára kétségtelenül jelentős szerepet játszik majd a nemzetközi kul­turális csere terén is. GELLERT GYÖRGY Egyeduióüó kiadvány Pinceklub. A pioníroké. Nyustyin Fe­renc, a Zselízi (Želiezovce) Alapisko­la igazgatója aprócska papírlapról ol• vassa fel kérdéseimet, jeguezqetem a válaszokat. — Melyik a kedvenc tantárgyad? — A történelem. — A biológia és a történelem. — A történelem, de a matematikát is szeretem. — Nekem is a történelem, de szíve­sen tanulok szlovákul, meg oroszul. — A szlovák és az orosz nyelv. — Miért kedveled a szlovák nyelvet? — Könnyebb a barátommal beszélget­ni. Amikor Pohorelán sítanfolyamon voltunk, mindig szlovákul beszélget­tünk. — Nyelvész szeretnék lenni. — Orvos. Azért tanulom szorgalma­san a szlovák nyelvet. — Nem ronthatom el a bizonyítvá­nyomat egy-két rosszabb jeggyel. — Kinek van szlovák barátja? Tizennyolc kéz emelkedik a magasba. Csak ketten néznek maguk elé szótla­nul, mozdulatlanul. — Hány napot töltöttetek együtt? — Sokat. Náluk laktam, amikor sí- tanfolyamon voltunk. — Én is, hiszen családoknál laktunk. — Többször is, mert apukámmal el­mentünk hozzájuk látogatóba. — Még csak kétszer találkoztunk, de levelezünk. — Mikor találkoztok megint? — Egy hónap múlva, mert hozzánk jönnek úszótanfolyamra, nálunk foq lakni. — Dana tegnap utazott el, anyukájá­val nálunk volt látogatóban. Eljön ő is arra az úszótanfolyamra. — Mi együtt fogunk tanulni, mert a kilencedik után ő is erdészeti iskolába jelentkezik. Akkor mindig együtt le­szünk. — Nem tudom. — A nyáron. Egészen bizonyos, hogy a nyáron. Apukám már mondta otthon, hogy jó lenne szlovák szóra küldeni a gyereket. Nem elég útra lelni, az úton menni kell! — Feleljetek erre a kérdésre: mi szeretnél lenni, nagyon okos vagu na­gyon erős? — Okos. — Jobb az okosnak. — Nagyon okos. — Nagyon erős nem akar lenni sen­ki? Senki. — Hány nyelvet tudjon az okos em­ber? — Az anyanyelvén kívül még lega­lább egyet. — Jól tudjon magyarul és szlovákul ts. — Aki igazán okos, megtanul oro­szul is. — Sőt, több nyelvet is. — Nem számít művelt embernek, aki nem tanul nyelveket. És nem elég akarni: de tenni, tenni kell! — Cserélnél-e a barátoddal? Nincs válasz. — Vállalnád-e a sorsát? Az átfogalmazott kérdést sem értik. — Ha tehetnéd, választanád e édes­apának az ő édesapját? Mindenki a saját édesapját, a saját sorsát választja. Rendkívüli figyelemmel néznek. Le­sik, várják a következő kérdést. — Húsz év múlva is barátod lesz a barátod? Értik már a „kényes“ kérdéseket. A válaszokból önérzet hangzik. — Ha igaz és őszinte a barátság, örökké tart. — Nem kívánom a sorsát, nem aka­rok cserélni senkivel, de nincs értelme a barátságot megszakítani, ha egymás életét ismerjük, szeretjük. Szóval, ha igazi barátok vagyunk. — A barátságnak kölcsönösnek kell lennie. Ha nem ilyen, az csak pajtás­kodás. Én hiszek a barátomban. — Az élet elképzelhetetlen igaz ba­rátság nélkül. — Húsz év múlva atommal fűtünk majd, Zseliz igazi város lesz. Változni fog az életünk, de a barátság megma­rad, ha igazi. keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj remélj! — És egy utolsó kérdés: Mi a szo­cialista hazaszeretet? — Érzés — Több annál. — A nép, a dolgozók szeretele. — Nagy, nagy barátság. — A népek barátsága. — Nyelvekre való tekintet nélkül. — Szeretni azt, aki a szocializmust szereti. — Amit mi érzünk. Az igazgatói irodában adatokkal egé­szítik ki a beszélgetést. Ilyen adatok­kal: a pohorelái Szlovák Nemzeti Fel­kelés Alapiskola és a Zselízi Alapiskola közötti barátság már hagyományos, a két iskola tantestülete évente három­szor szokott találkozni, Pohorelán kö­zös sítanfolyamot rendeztek, a zselízi tanulók családoknál laktak, hasonló módon, de már Zselízen úszótanfolya­mot rendeznek néhány hét múlva. — Jó kezdet, valljuk mi — mondja az igazgató —, egyébként Váci Mihály költői szavaival biztatjuk magunkat a további tevékenységre. Ismered, ugye, azt a nagyon-nagyon szép verset? Hogyne, felírtam címnek. HAJDŰ ANDRÁS 1977 V. 12. Tibor Bártfay: Partizánlány (gipsz) Mé g nem e/ég/

Next

/
Thumbnails
Contents