Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-30 / 147. szám, hétfő
A szovjet sport is jubilál Egy klub kél híres kapusa Az orosz labdarúgók az 1912-es nyári olimpiai játékokon szcepeltek először a nemzetközi porondon és 12:0 arányú vereséget szenvedtek a német válogatotttói. Azóta sok víz lefolyt a Volgán, és a szovjet futballisták nem egyszer értek el figyelemre méltó sikereket. Gon- doljuok csak a válogatott csapatok számára kiírt Európa- bajnokság elődjére, a Nemzetek Kupájára (egyszer győ zött, ezüstérmet szerzett és a negyedik helyen végzett a „Szborna“, majd az 1972-es EB n a második lett), az olimpiai arany- (1956) és bronzérmekre (1972 és 1976), a Dinamó Kijev KEK-győzelmére, az „Aranylabdás“ Lev Jasinra és Oleg Blnhinra . .. Tigris és a fekete ördögök Kétségtelen, liugy a Szovjetunió egyik legeredményesebb klubja a Dinamó Moszkva. Már az 1936-os első szovjet bajnokságban is az első helyen végzett, aztán még tizenkétszer szerezte meg a bajnoki címet. A Dinamó Moszkva külföldön is aratta a babérokat. Ezer és ezer néző tapsolt a Dinamó- futballistáknak Angliában, Svédországban, Walesben és más európai, illetve dél-amerikai országban. Nem kevésbé voltak híresek a klub kapusai, akik közül kettő világhírnevet érdemelt ki magának: Alekszej Hoinics, becenevén „Tigris“ és Lev Jasin, aki az eddigi egyetlen „aranylabdás“ kapuvédő. 1945-ben, amikor a szovjetország még csak ébredezni kezdett a második világháború szörnyűségeiből, a Dinamó Moszkva futballistái angliai, walesi és skóciai meghívásának teltek eleget, kéthetes portyán vetlek részt az említett három országban. És a moszkvaiak kedvenc labdarúgói, akik nagy „D“ betűs mezben játszottak, nagyszerű, lendületes lá- madójátékuk — szinte sokkul- ták az angol, skót és a walesi pályák nézőit. Nemcsak egyenrangú ellenfelei voltak a labdarúgás tanítómestereinek technikában és taktikában, hanem kollektív játékban és fizikai képességekben felül is múlták őket. A Dinamó Moszkva sikeres szigetországi portyájában nagy része volt Alekszej Homicsnak. Minden mérkőzésen ő védett és a „D“ betűs csapat 4:3-ra legyőzte az Arsenal legendás tizenegyét, 11:1 arányban lelépte Waíes bajnokát, a Cardiff Cityt, 3:3-ra és 2:2-re játszott a Chelsea, illetve a Glasgow Rangers együttesével. Ekkor nevezték el az angol lapok Ho- IIIicsőt „Tigrisnek“ és a Daily Mail a következőket írta: „Ho- mics napjaink Zamorája“. Három esztendővel később, 1948- ban az olimpiai bajnokok országában, Svédországban por- tyázott a Dinamó, és Gunár Gren, az akkori legjobb svéd labdarúgó kijelentette: „Nincs a világon jobb kapus Homics- nál. Amikor a moszkvai „fekete ördögök“ tíz emberrel rohamoznak és fellazul a védelmük, nem kel? attól tartaniuk, hogy esetleg gólt kapnak, mert a „Tigris“ áll a kapuban, aki ugrik, kivetődik és röpköd a levegőben. Hon\ics a védést művészi szintre emelte, s ezt mint igazi mester mutatja be ...“ Homics, aki csapatával háromszor nyert bajnokságot (1940, 1945, 1949), később sem szakadt el a sporttól, a fut- balltól. Mint sportfényképész látogatja az eseményeket., s a kispályák közönsége is gyakran találkozik vele, itt is keresi a futballjáték izgalmas pillanatait. Aki száz 11-est háríte t 1969-ben bajnoki mérkőzést játszott a Dinamó Tbiliszi és a Dinamó Moszkva. Az újdonsült válogatott Nodija pontos átadást kapott, egy csellel elment a védők mellett és hét méterre a kaputól az akkor már 40 esztendős Jasinnal állt szemben. Nodija tétovázott a lövéssel és ez a néhány tized másodperc elegendő volt Jasin* nak ahhoz, hogy bátor előre* vetődéssel levegye a labdát■a grúz csatár lábáról. Lev Jasin híres elődje, Alekszej Homics így kommentálta a momentumot: „Klasszikus példa arra, hogy mi teszi Jasint világhíressé: gyors reakciója, mesteri kifutásai, bátor vetődései, a kapu előterének uralása .. Lev Jasin, aki több mint tizenkét esztendőn át őrizte a szovjet válogatott kapuját (hetvennyolcszor húzta magára a címeres mezt), 1929. október Lev Jasin, aki 20 évig állt a Dinamó Moszkva kapujában 29-én született a Moszkva környéki Tusinóban. Egészen fiatalon lépett be egy gyárba, hogy elsajátítsa a lakatosmesterséget, amely közel nllt a szerszám köszörűs apja mesterségéhez. Először a műhely, az- tár a gyár csapatában, majd a Dinamo-sportegyesületben játszott, 195C : ín lett a Dinamó első számú kapusa, a 186 cm magas fiatalember, s ezt a címet húsz éven át megtartotta. Hogyan vélekedtek a szakemberek Jasinról? Zamorával, Pláničkával, Grosiccsal hasonlítják őt össze A spanyol kapust rendkívüli reflexe, csodálatos helyezkedési készsége határozta meg. Plániííka viszont nemcsak a kapu előterében játszott, hanem az egész büntető- területet uralta. Jasin sem a lapos, sem a magas labdák védésében, sem a helyezkedésben nem volt rosszabb kiváló elődeinél, ugyanakkor túlszárnyalta őket egy technikai újítással. Ö ugyanis kiterjerztette a kapus játékának hatóterületét a büntetőterületen kívülre, bizonyos mértékben egy hátvéd szerepkörét látta el, az alapvonaltól 30—35 méterre is kifutott. Erről előtte már a magyar Grosics is híres volt, de megállapították: Jasin ezt a kiváló képességét tovább fejlesztette. Jasin 1958-ban előkelő címet kapott: „a világ legjobb kapusa“. A svédországi VB-n tették az első helyre, s ez nagy szó volt, hiszen csapata kétszer is vereséget szenvedett, 1963-ban Európa legjobb labdarúgójának választják. Mi volt a titka sok diadalának? 1964-ben Algéria ellen védte a századik tizenegyesét! Ekkor mondta: „Fő a nyugalom. A kapusnak olyan nyugodtnak kell lennie, mint a horgásznak. Nem a hal a legfontosabb, hanem maga a horgászás. Megérezni, mikor közeledik a hal a horoghoz, mikor kapja be. Ha korán vagy későn húzod — úszhatsz utána, így van ez a labdarúgásban is. Ha korán hagyod el a kaput, gólt kapsz, ha későn, úgyszintén. Pillanatukon múlnak a dolgok ...“ Szükséges-e tehát, hogy egy kapus hatodik érzékkel rendelkezzen? Jasin, a szenvedélyes halász erre így válaszolt: „Bizonyos előfeltételek és a tehetség nélkülözhetetlen, a tapasztalat is nagyon fontos szereit játszik. De legfontosabu az edzés, és újra az edzés, hopv az ember képes legyen szin'a önmagát felüimíüni...“ íme egy klub két világhíres kapusa, akiknek nagy része volt a szovjet labdarúgás sikereiben. (T. V.) 1977. Majd Moszkvában... V. 30. A Svájc—Csehszlovákia barátságos nemzetek közötti mérkőzésen a hazai játékosok rendre gyorsabbaknak bizonyultak a csehszlovákoknál. Felvételünkön Brechbül „elfektette“ a csapatkapitány Pollákot és Pivarník mellett is elhúzza a labdát. (A ČSTK felvétele) Az időjárás ugyan Ismét koratavaszira fordult — lehűlt a levegő, esett az eső és hideg szél fújt — ez azonban mitsem változtatott azon a tényen, hogy megkezdődött az atlétikai idény. Természetesen kinn a szabadban, hiszen fedettpályán egész télen át folyt. Jónéhány nemzetközi versenyt rendeztek már, amelyeken a montreali olimpiát megjárt versenyzők közül számosán részt vettek. A szakemberek érthetően árgus szemekkel figyelik az eseményeken történteket, ami érthető, mert az idő gyorsan múlik, egy-kettőre itt lesz a következő olimpia és senki sem titkolja, hogy már most a moszkvai események jegyében folytatjd felkészülését, akár győzött, akár a vert mezőnyben végzett Montrealban. A győztesek ismételni akarnak, a vesztesek viszont szeretnék feledtetni a kudarcot. Az utóbbiak közé tartozik Seppo Hovinen finn gerelyhajító, aki nagy esélyesként utazott Montrealba, de ott a vártnál gyengébben szerepelt. Seppo 1951. február 4-én született Nokia finn kisvárosban. Már fiatalon társainál magasabb, erősebb és főleg ügyesebb volt. Nem tartott sokáig és a munkásszülők gyermeke a TÚL sportszervezetben rendszeres testedzést folytathatott. Sosem titkolta azonban, hogy a gépek a sportnál is jobban érdekelték, és amikor megkapta a gépész oklevelet, annak jobban örült,\mint a finn munkás sportszervezet bajnokának járó éremnek. „Szeretem a sportot, de hivatásomat is. Az egyik örömet szerez, a másik létbiztonságot“ — szokta hangoztatni. Az élet útjai kiszámíthatatlanok. Sportolt, mert ezáltal érvényesíteni tudta erejét, rátermettségét, de eszébe sem jutott, hogy esetleg hazáját nemzetközi porondon képviselheti. Amikor azután eredményei egyenletesen javultak, tizennyolc éves korában (61,04 mé- méter volt egyéni csúcsa) bekerült a válogatott keretbe. Megtörtént az első lépés az ismeretlen, de sokat ígérő jövőbe. Büszke volt a válogatottságra, de ez egyszersmind az eddiginél még lelkiismeretesebb, keményebb munkára ösztökélte. Az 1969-es világrekorder (92,70 m) Jorma Kinnunen kezei alatt érett versenyzővé. Fokozatosan kinőtt a reménységek sorából és a világ élvonalába küzdötte magát. 1972- ben első ízben jutott túl a 80 méteren (82,22), s egy esztendővel későb 88,52-re javította egyéni csúcsát. Fejlődése töretlen volt. Az olimpia évében egymás után nyerte versenyeit és háromszor szállt gerelye 90 méteren felül (93,54, 91,52, 91,12), egyszer pedig kerek 90 méterre hajította. A finn válogatott tagjaként ment az olimpiára és a szakvélemény első számú esélyesnek kiáltotta ki. Montrealban a gerelyhajítás nemcsak érdekesnek, színvonalasnak, hanem izgalmas összecsapásnak ígérkezett.. A kérdés az volt, vajon az érett, tapasztalt (Siitonen, Németh, Lusis), vagy a fiatal (Megelea, Bielczyk, Colson, Hovinen) versenyzők közül kerül-e ki a győztes. A válaszra nem kellett sokáig várni. A döntőben Németh Miklós első kísérlete következett. Gerelye mintha nem akart volna földet érni és amikor a szinte végtelennek tűnő másodpercek után a zöld gyepbe fúródott, az eredményjelző táblán megjelent 94,58 méter, ragyogó új világcsúcsot jelentett. Németh teljesítménye szinte letaglózta a többieket és a későbbiek során senki sem tudta megközelíteni ezt az eredményt. Hovinen is tíz méterrel dobott kevesebbet, mint az olimpiát megelőző versenyeken. Persze nem ő az első és az egyetlen, aki olimpián nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Erre számtalan példával szolgálhatnánk. Ezért oly értékes az olimpiai győzelem. Hovinen csalódottan tért vissza hazájába, bántotta, hogy nem sikerült valóra váltani célkitűzését. Vajon milyen lesz a fogadtatás, mivel adjon magyarázatot a balsikerre. Egészen elérzékenyült, amikor egymás után érkező barátai bíztatták: ne lógassa az orrát, ami nem sikerült most, majd sikerül legközelebb. Még megmutathatja nekik ... Edzője, Kinnunen nem szidta, nem kifogásolt semmit, de nem is vigasztalta. Saját tapasztalataiból rherítve jól tudta: mindenkinek magának kell a kudarc okozta csalódást átvészelni. A jó atlétát a sikertelenség is felvillanyozza, még több, még jobb munkára ösztökéli. Az erős jellem nem törik meg, csak a gyenge. Sep- pót pedig kemény fából faragták. Az olimpián történteket elemezve bebizonyosodott: az erőnléttel, a formával nem volt baj. Fizikailag kitűnően felkészült Montrealra, amit a selejtezőben nyújtott teljesítménye is igazolt. Csupán 24 cm-rel maradt el a 90 métertől, s ez volt a selejtező legnagyobb dobása. A döntőben azonban csak 84,26 métert ért el, s ráadásul háromszor ki is lépett. Az idegei mondták fel tehát a szolgálatot, amire fiatal kora, tapasztalatlansága hoz mentséget;, A 184 cm magas, 100 kg súlyú gépész 1969-ben 61,04 méterre hajította a gerelyt. Egy évvel később 70,30 méter volt a legjobbja, de a következő esztendő nem hozott jelentős javulást. A müncheni olimpia évében sokat fejlődött, csaknem tizenkét méterrel javította meg egyéni csúcsát (82,22). Huszonkét éves korában 86—88 méter körül állandósult formája. Tavaly azután ismét lépett előre és 93,54 méteres teljesítmény.- nyel az örök ranglista ötödik helyére került. Csupán Németh (94,58), Woliennann 194,08), Siitonen (93,90) és Lusis [93,80) előzi meg. Hovinen érzi, hová tartozik, ezért nem fáj neki oly nagyon az olimpiai balsiker, s ha igaz az, hogy nem a győzelmek, hanem a vereségek érlelik, formálják a későbbi bajnokot, akkor Seppótól még sok kellemes percet remélhetnek a finn atlétika hívei. Hiszen 1980-ban csak 29 éves lesz, s a Montrealban szerzett sebekre Moszkvában találhat gyógyírt. Példáért nem kell a szomszédba mennie, mert honfitársa, Järvi- nen a 30-as években hasonló korban fényesen ragyogó csillag volt az atlétika egén. Miért ne lehetne pont ő hű a finn gerelyhajító hagyományokhoz. (kollár)
