Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)

1977-05-30 / 147. szám, hétfő

Galambos Lajos Johanka néni N agy gyárak, nagy jtoronyházak ár­nyékában ült az a kétszer két méteres fabódé, ahol Johanka néni ci­garettát, csokoládét, rágógumit és sok minden más apróságot árusított. Múlt időben kell beszélnünk róla minden­képp, bárha a bódé ma is áll; Johanka néni azonban nincs közöttünk. Meghalt? Ezt a környéken nem hiszi senki, kü­lönösen a gyerekek, bárha már el tud­ták olvasni a bódé falán a hírt: halál­eset miatt zárva. A nagyobbacska gye­rekek a fekete keretes hirdetményt rö­vid időn belül levették, és krétával azt írták ki helyette: • Várunk, Johanka néni. Sokak, különösen a felnőitek számá­ra mogorvának tűnt ő. Rengetegen fordultak meg a bódécs- ka előtt, reggel inkább meg délután, munka kezdetekor és munkavégzéskor; vetlek tőle cigarettát, szipkát, újságot, csokoládét, de a felnőttekhez Johanka néninek nemigen volt több szava: — Kérem. — Tessék. Hanem a gyerekek bemehettek hoz­zá akár a csepp kis helyiségbe is. És soha nem távoztak onnan üres kézzel. Egy szem cukor, egy gömbölyű rágógu­mi mindig kikerült Johanka néni zse­béből. Sokan találgatták, mi lehetett a sorsa, ha már egyszer a felnőttekhez mogorva, a gyermekeket pedig ajná- rozza szinte. Ebbe a kis bódéba még ezerkilenc- száznegyvenhéihen ült be ő. Imre fia kilencéves volt akkor. Férje, Karán Se­bő, a karancsi partizánok között vesz­tette életét, mint egyszerű katona. An­nak előtte Karán e mostani bódéhoz közeli gépgyár öntőmunkása volt. Jo­hanka néni soha nem tudta, hogy a férje kommunista. Ezt a szót nem is hallotta Sebőtól soha. Néha, a boldog, szerelmes időkben, még katonáék előtt, kikutatta a táskáját, á abban olyan új­ságokat talált, amelyeknek szövegét ő egyáltalán nem értette. Szövőgyárban dolgozott akkor Johanka néni. Jóval a felszabadulás után hivtalos helyre hívták őt, és azt mondották ne­ki: talán e kis bódéból fel tudja ne­velni Karán Imrét, a fiúcskát. S azon­túl nem is volt más a számára, csak e reggel hattól este hatig tartó munka, meg a gyermeke. öntőmunkásnak nevelte a gyerme­két, híven az apa emlékéhez. Ö, azok az esti beszélgetések az egy- szoba-konyhás lakásban! — Ha tudnád, gyermekem, milyen meséket tudott apád! Parasztgyerek volt ő, a nagy munkanélküliség idején sod­ródott az iparba. De igyekvő ember volt, megtanulta a szakmát. Csak a gyerekkorát soha nem feledte. Hány­szor, de hányszor mondta nekem a legnehezebb időkben is: tudod mi len­ne, jó, Johanka? Egy nagy réten máju­si virágok közt heverészni a sok mun­ka után. Vagy vasárnap délután ropo­gós cseresznyefa alatt üldögélni s meg­keresni az ágak között azt a szemet, amelyet egy énekes rigó megkóstolt már. Szép szavai voltak apádnak. S ezért nem kell nekem az életemben so­ha más férfi. Soha! Hát hogyne ivódott volna bele a fiúcskába az alig-alig ismert apa esz­ményi képe? Már megszerezte szakmunkásbizonyít- ványát, és az élet szép rendje szerint udvarolni kezdett, egy, a gyárban dol­gozó, öntvényágy készítő leánykának. Igen szerelmesek voltak csókolóztak útón-útfélen, s ezt Johanka néni boldo­gan viselte. Nem volt féltékeny a fiára, mint sok anya. Katalint pedig alkal­masnak vélte' arra, hogy unokát szül­jön neki. — Ű, egy csepp Karán-gyerek, akár fiú, akár lány, olyan jót tenne nekem — mondogatta. —» Vedd el Katalint, fiam, szép, gondos természetű, s ahogy látom, tiszta lelkű lány. Csinálj neki &gy gyermeket, hadd legyen unokám. — Még előbb be kell vonulnom ka- toná ékhoz. — Na és? Attól még lehet gyerek. ■—■ Mama —■ mondta a fiú —, a lány hűsége akkor mutatkozik meg igazán, ha egy kicsit próbára van téve. Maga mondta nekem. Nem? S nem vette el bevonulása előtt Ka­talint Karán Imre. Már egyéves, kiképzett katona volt, amikor az ötvenhatos események ide­jén nehéz posztra került, s a harcok­ban elesett. Emléktáblával örkítették meg a nevét, sorkatonából hadnagyi rangra emelve a halála után. Talán, ha nem lett volna mellette Katalin teljesen összeroppan Johanka néni. Meg is kísérelte egyszer az ön- gyilkosságot; elektromos áramot pró­bált bebocsátani magába, amikor Kata- talin, hazatérvén a gyárból, rányitott. — Ezt nem, Johanka néni! — ordí­totta a lány. — Ezt nem! Vagyunk még itt maga körül, csak egy kis hit kell az élethez. S ottmaradt vele Katalin végleg. — Nem voltatok úgy, együtt a fiam­mal? — kérdezte egyszer. — Sokszor, mama. — Nem estél teherbe? — Kétszer, mama. — S elvétettétek az unokámat? — Akkor még úgy gondoltuk: korai. Sírt az öregasszony, sokat. De hát a fájdalmak, ha lassan is, csillapulnak. Egyszer mégis azt mondta Johanka néni: — Lányomnak tudlak. Szülj nekem unokát, kérlek. — Kitől? — Bárkitől, akit megkívánsz, kislá­nyom. — De én csak Imrétől akartam gyer­meket — mondta a lány. — Éjszakán­ként ma is vele álmodom. Más férfi nem kell nekem. — Szörnyű a hűséges ember élete — zokogott az öregasszony. Nem maradt más hátra Johanka né­ninek, csupán az, hogy idegen gyer­mekeket ajnározzon. Az egyik különö­sen a szívéhez nőtt, a kicsi Nagy Zsu­zsi. Pólyás korától ismerte, amettől az apja vagy az anyja arra tolta a leány­kát a gyermekkocsiban. Hát amije volt, olyan vásári holmikat ajándékozott ne­ki: fiilönfülggőt, nyakláncot paszuly- szemekből, olcsó kis karkötőt; a gyer­mekek megajándékozása éltette. Amelyik gyerek igazán befészkelte magát a szívébe, attól azt kérte: — Hívj engem nagymamának. — Hívj engem nagymamának, amíg tudok parancsolni a szívemnek. Nemrég már nem tudott. A kerületi újság tisztességgel megírta, hogy a gyermekek kedvence meghalt. Ezt a legifjabb nemzedék nyilván nem olvas­ta. Ám letépték a bódé faláról a feke­te keretes hirdetményt és odaírták „Gyere már, Johanka néni!“ mar Tavaszi z seb- / e It á r Iván Bunyin Ä HINTA Egy nyári estén a fiú a szalonban ült, és kalimpált a zongorán. Mikor meghallotta a lány lépteit az erkélyen, szilajul a billentyűkre csapott, és ösz- szevissza kiabált, énekelt: Nem cserélnék a cárral, Se Istennel magával. Ha láthatom szép termetét, Éjszín haját, virágszemét. A lány belépett, kék szarafán volt rajta, két hosszú, sötét copfja hátára lógott, korall nyakéket viselt, napbarní- totla arcából mosolygott kék szeme: — Ez mind rólam szól? És az ária is a saját szerzeménye? — Igen. A fiú ismét a billentyűkre csapott, és felordított: Nem cserélnék a cárral ,.. — Micsoda hallása van! — Viszont jeles festőművész vagyok. És olyan szép, mint Leonyid Andrejev. A maga szerencsétlenségére jöttem ide magukhoz. — Ijesztget, de én nem félek tőle, mondta Tolsztoj a maga Andrejevéről. — Majd elválik! — Hát a nagyapó mankója! — A nagyapó szevasztopoli hős ugyan, de csak külsőre félelmetes. El­szökünk, megesküszünk, aztán a lába elé borulunk — ő sírva fakad és meg­bocsát. .. Szürkületkor, vacsora előtt, amikor a konyhában jó illatú, hagymás húsos- gombócot sütöttek, és a harmatos, park­ban hűvösebb lett a levegő, ők ketten a fasor végében levő hintán nyargal­tak, egymással szemközt állva: csiko­rogtak a gyűrűk, s a szellő lengette a lány szoknyája alját. A fiú feszítette a köteleket, gyorsította a deszka röp­tét, rémülten kimeresztette a szemét, a lány pedig kipirulva, merőn, értel­metlen boldogsággal bámult. — Au! Ihol az első csillag, az újhold, a tó fölött zöld az ég, zöld... nézze csak, festő, milyen vékony a hold sar­lója! Hold, hold és aranyszarvak ... Jaj, lezuhanunk! A magasból alászállva, a földre ug­rottak s leültek a deszkára, visszafoj­tották ziháló lélegzetüket és egymást nézték. — Nos? Mondtam! — Mit mondott? — Hogy maga már szerelmes belém. — Lehet... Megálljon, vacsorához hívnak... Ó, menjünk, menjünk! — Várjon egy percecskét. Első csil­lag, újhold, zöld ég, harmatillat, kony­haszag ... bizonyára megint a kedvenc tejfölös húsgombócom készüli... mély, kék szempár és gyönyörű boldog arc... — Igen, azt hiszem, ennél boldo­gabb estém már sosem lesz az életem­ben ... — Dante azt mondta Beatricéről: „Szemében a szerelem éledése, száján a pecsét“. Nos hát? — kérdezte a fiú, s megfogta a lány kezét. A lány lehunytíT a szemét, és hozzá­simult lehajtott fejével. A fiú átölelte a vállát, a ráboruló lány copfjait, s fel­emelte az arcát: — Száján a pecsétje? — Igen... Mikor a fasorba mentek, a fiú a lá­ba elé nézett, s így szólt: — Mit tegyünk most? Menjünk oda nagyapóhoz és térdre borulva kérjük áldását? De hát micsoda férj lennék én? — Nem, nem, csak ezt ne. — Hát akkor? — Nem tudom. Legyen csak úgy, ahogy most van ... Szebb már úgysem lesz... GELLÉRT GYÖRGY fordítása Hónapok óta kitömött zsebekkel já­rok, hónapok óta nem volt időm (s ha időm lett volna türelmem), hogy át­vizsgáljam zsebeim tartalmát, s megsza­baduljak néhány szükségtelen, haszna- vehetetlen holmitól. Tüzetes vizsgálat nélkül óvadokom bármit is eldobni. Évek tapasztalatából tudom, hogy min­den jelentéktelennek látszó tárgy egy­fajta értéket rejt magában. Ügy is mondhatnám, számomra ezek jelentik a kapcsot a külvilággal. Kilenc jelentékeny tárgy került elő téli ruharadarbjaimból, amelyek sorsá­ról most döntenem kell: a zsebekben maradnak-e vagy szeméire kerülnek? Nézzük mindjárt az elsőt, egy sárga, összehajtott levélboritékot. Megviselt darabjainak szétnyílása után, meggyő­ződöm arról, hogy teljesen üres. Miért hordozom mégis? Igen, igen, merő fé­lelemből; a múlt év telén is eldobtam egy hasonló borítékot (akkor is azt hit­tem, üres), s később kitudódott, fontos okmányokat tartalmazott. Hátha ez is rejteget valamit? A három kampósszög (miért csak há­rom, ha öt volt?) Dúdor Pistát juttatja eszembe, akinek a mai napig is tarto­zom a képek árával. A képek még nem kerültek el a képkoretezőhöz. A takarékpénztár hivatalos leirata (a legfrisebb irattárgy zsebemben) arról értesít, hogy mennyi törleszteni valóm van még a nemrég vásárolt Vénusz ebédlőbútor kölcsönzött összegéből. No, erre még magam is elevenen emlék­szem. Az irat alján figyelmeztetés: „Tú­to potvrdenku uschovajte a predložte sporiteľni pri každom styku“. Ideje lesz biztonságosabb helyei kresni szá­mára a családi ügyiratok és a kifize­tett számla-rengeteg között. Zsebemben van még a takarékbetétkönyv, immár laposabb tartalommal. Benne rejtőzik egy nemrégen készült fényképem és egy olvasóigazolvány. (Meg kell hosz- szabbitanom a könyvek kölcsönzési idő­tartamát! ) A személyi igazolványomat minden­hová magammal viszem. Nézzük, mit rejtettem lapjai közé? Egy pillanatra lehangolódom, mert teljesen üres. A következő tárgy: ajánlott levél feladólapja. A levél a sógorék címére szólt, feladója: anyósom... Három használt fogpiszkáló fogaim állapotára figyelmeztet, s a két gomb előkerülése felér egy győzelemmel: íme, nálam semmi sem vész el! Mit tartalmazhat ez az összegyűrt, sárga okmány? No, nem is okmány ez hanem recept: Argofein, Thiamin, Neu- ralgen (használati utasítások a gyógy­szerek fogyasztására). Át kellene má­solni más papírdarabra. A kis alumínium kávéskanalat siet­ségemben két hónapja „kölcsönöztem“ az egyik városi büféből. Mindmáig fur­dal a lelkiismeret; abban reményke­dem, ha újra betérek oda, ,,véletlenül“ ottfelejtem. A csonka ceruza már számtalan baj­ból kisegített. Hiányzó felsőteste iga­zán csak esztétikai fogyatékosság, nem befolyásolja eredendő használhatóságát. A pénztárcám oldala elhasadt a belé- gyömöszölt vonat- és autóbuszjegyek­től, csekkszelvények maradékaitól, név­jegykártyáktól, telefonszámokal őrző papír cetliktől. Itt fekszik előttem kilenc tárgy szét­terítve. Döntenem kell sorsuk felől: át­csúszhatnak- e a jövő idénybe vagy meg kell válnom tőlük. S nélkülük megmaradnak-e bennem a megoldásra váró, halaszthatatlan ügyek? Összeroskadva nézem a piszkos pa­pírhalmazt, s lassan rájövök, hogy ez a pillanat megint nem alkalmas dön­tésre. Undorodva összesöpröm őket és bele- gyuröm a télikabátomba. Majd egy másik alkalmat keresek a selejtezésre. MÉSZÁROS KÁROLY. 1977. V, 30. Könözsi István felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents