Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)
1977-04-12 / 100. szám, kedd
N em igaz, hogy az éjszaka fekete. Leírhatatlan, vásznon utánozhatatlan szürkéskék, amit az éj édesen, kissé nehézkesen belélegez, s amint ránk lehel, úgy este fél tíz és hajnali négy között, valósággal megrészegít. Gyöngédebb ez a lehelet a kisdedénél, s körülöleli szívünket A szív pedig éjszaka megérzi ezt a sóhajt, egyformán érzi meg bárhol, Manhattanben vagy Ogyesszában. Érzed a biztonságkeltő szürkéskéket, mely vágyakozó éneket csal ki a rotterdami és fris- rói macskákból? Érzed a csábító, mámoros éjt, mely a Teg- romlottabb marseille-i lányokat is madonnává varázsolja, belebonyolódik fürtjeikbe, behatol szemhéjuk alá, ajkaik közé? Érzed a ködösen gomolygó szürkéskéket, amely eltakarja a esőbe*» « ßrrrm 9Čm tükl A májusi eső hasznos. Növeszt, főleg, ha az emberen nincs sapka. Magasabb akarsz lenni? Én is akkora vagyok, mint te. De én magasabb akarok lenni, Lisa, mint te. Feltétlenül? Nem tudom. Talán. Ne mondja senki, hogy nem szereti az esőt. Eső nélkül a nap mindent kiszárítana. Van szebb, mint az esőcseppek zenéje? Van még valami, ami titkosabb és magától értelődőbb, titokzatosabb és fe- csegőbb, mint az éjszakai eső? Annyira érzéklelenek lennénk, hogy sak a villamos csilingelé- sére, a mennydörgésekre vagy fm. , forrd nap uŤHn már minden fonnyadt és szomorú volt. Kora reggelig a ládák poros tartalma jót zuhanyozhatott volna. Még néhány óra hosszat verte az eső a ház falát, a megszámlálhatatlan nedves rongyot, az udvart — de a zöldségesek már rég visszaaludtak. Széles almaábrázatuk majdnem oly elégedetlen nyugodott n párnákon, mint az a régi alsószoknya, amit az asszony a lépcsők alá akasztott. Reggelre a lépcső megszáradt — de a régi alsónemű elnehezült és úgy felfuvalkodott, mint egy nagy-nagy varangyosbéka. / . , És egybejáratnál: Igazán jól elbeszélgettünk Esőben úgysem érhettünk volna idejében haza. Nagyszerű, igazi Wolfgang Bordiert: Szép szürkéskék éj tegnapot s titokzatosan beburkolja a holnapot? Érzitek ti, Bnmbayben és Altonában? Érzitek és nem részegít meg? Nem részegít meg? Tépd ki a szíved, dobd az éjszaka kéjes, érzéki ölébe. Gyöngéd sóhajától szíved, egy megfoghatatlan varázslat bűvöletében. virágba szökken. A mit sem tudó fiatalok, akik az éjszakát feketének látják akik még semmihez sem kezdtek. nem is gyötrődnek. Céltalanul, szótlanul, időtlenül távolodnak 17 éjszakával túltelített utcán Két-három órát mennek egymás mellett, szorosan összefonódva mind közelebb és közelebb egymáshoz — míg derengeni kezd. Egyikük megkísérel egy jelentéktelen szócskát, talán választ is kap, már-már rémítő közelségből. Talán ugyanazokon az utcákon bolyonga- nak, ugyanazokon a sivár, megbabonázott helyeken, amelyek mind érezhetőbb közelségbe kerülnek a reggel közeledésével. Eltévednek a megkövült város perifériáin, ahol a kertek, parkok ünnepien harmatosak és vasárnapiasan szokatlanok. Eddig álmodoztak a végtelen kőpusztaság peremén, most rémülten, nedves cipőtalppal hallgatóznak: Ö, istenem, mi ez? Békák. Békák? Ilyen hangosan ku- ruttyolnak? Énekelnek, Lisa, szerelmesek. Olyankor énekelnek ilyen hangosan. Ne viccelj, ez neked ének? Hagyd, nekem tetszik. |ój, jó, tetszik, de azért mégsem ének! Tudod, inkább mi? Nevetés! Rajtunk nevetnek! Miért éppen rajtunk? Esik — és mi itt állunk az a szimfonikus koncertekre reagálunk? Nem hallgatjuk a millió esőcsepp szimfóniáját az éjszakai aszfalton? Susognak, sóvárgón verődnek ablakhoz és telőcserepekhez, mesélnek a levelek alá meghúzódott millió szúnyognak, ráhullnak keskeny vállú nyári kabátunkra, piciny harangocskákként csengnek- bongnak a folyómederben. Már nem hallgatunk egyebei, csak saját hangos nyüzsgésünket? A gyerekeknek éjszaka mesél az eső. Az esőcseppek sírá- sa-nevetése az ablakokon keresztül behatol rózsás fiilecs- kéjtikbe. Belevigaszlal ja őket meseországukba. Csak a gyerekek újjonganak a tócsák és elárasztott csatornakövek láttán? Csak ők nevetnek, ha egy kövér-kövér csepp az orruk hegyén fröccsen szét? Csak ők ülnek félelme- tes-áhitatosan, mikor kint az eső a világ legtermészetesebb titkait pletykálja ki? Csak a gyerekek szeme lesz nagy, csendesen ragyogó az eső láttán? Ha igen, mint molyrágta bundát, rángassuk le magunkról a felnőtt méltóságát, dobjuk hatalmas máglyára, gyújtsuk meg, égessük el, — és engedjük, hogy az égi eső, nap és tenger szülötte, nyakunkba, ingünkbe csurogjon. Ne mondja senki, hogy ez nem ér meg egy hűlést! A zöldséges elkáromkodta magát, amikor az első légió kövér hullámokban buzogott lefele a pincelépcsőkön és felcsobogta legszebb álmából. Addig bökdöste felesége kipárnázott bordáit, míg az Kinyitotta szemét, aztán mukkanás nélkül cipelték a nehéz zöldségesés gyümölcsösládákat az üzelet- ből fel, a keskeny hátsó udvarAhol te vagy, mindenütt nagyszerű! De fázol — odaadjam a zakómat? Hogyne, hogy betegedj meg holnapra. Borítsd mindkettőnkre, akkor melegíthetjük egymást. Hallod, a békák még mindig énekelnek. Gondolod, hogy az eső még nem hűtötte le szerelmüket? Gondolod, hogy az eső lehűti a szerelmet? Nem tudom miről énekelhetnek a békák. De türelmük az van. Az én szerelmemet még tíz felhőszakadás sem tudná lehűteni! Nono! És kit szeretsz ennyire forrón, hm? Valakit, aki ázott hajjal és nedves lábacskákkal didereg a zakóm alatt. Inkább ne beszéljünk erről, most ne, jó? Olyan sötét van, magunkra vagyunk és szorosan egymáshoz simulunk — ez nem elég? így mégiscsak szebb, nem? Esik, sötét van, mi magunkra vagyunk és szorosan öleljük egymást — csakugyan: gyönyörű! Huszonkét perc múlva: Te, angyali ez az eső! A mamám tombolna, ha megtudná, hogy kifestettem magam! Alig tizenhét éves, és úgy kifesti magát, mint egy — mint egy olyan, tudod, úgy mondja a mamám. Most lemosta rólam az eső, a zsebkendőmet nem kell újra összegyűrnöm. Hát nem angyali ez az eső? Tizenegy perc múlva: Még mindig haza akarsz menni, Lisa? Nem. És te? Ember, ha ezt most valaki meghallaná: zuhog és mi nem akarunk hazamenni! Te, ez az eső csakugyan angyali! SZÄZ-MIHÁLYKO ATTILA ford. Zuzana Mináčova: a Színészportrék című ciklusból f őri zmák ☆ Igaz: vastag az elefánt bőre, de a miteszereit sem kell minduntalan kinyomogatni. ☆ A fonnyadt gyümölcsöt nem eszem meg. S ha ugyanazt aszalt gyümölcsként sózzák rám, miért fizessek többet érte? ☆ Kár a gőzért — mondta Fulton és megépítette az első gőzhajót ☆ A majom sosem volt büszke arra, hogy az ember tőle származik ☆ Jónás szenvedett a cethal gyomrában, a cethalat viszont senki nem kérdezte. (Ö sem tudta előre, hogy mit kapott be.) ☆ Éva csak megkóstolta a tiltott gyümölcsöt ha Adómnak kínálják, pálinkát főz belőle. 'k A nyúl nem azért szalad el, mert gyáva, — csak nem tud visszalőni. MALINAK ISTVÄN A szobában ülf, várta a pos tást. Az utóbbi hónapokban állandóan csak a fiúra gondolt. Érezte. hogy szereti. Látni akarta a katonamundérban, megfogni a kezét, álla alá simulni. xxx — Szakasz, indulj! — hangzott a vezényszó. Ibit magasra emelte lábát, bal karját könyökben behaj- lítva a mellkasáig emelte. Ütemes dobogás hallatszott. T-P-T-P-T-P . . — Pihenj! — A dobogás megszűnt. mintha magnetofonszalag szakadt volna el, a térdig porban fuldokló lábszárak azonban rilmusosan tovább mozogtak Ibit Adgamra gondolt. Utoljára a kertben találkoztak, amely tele volt törpealmafával. A fasorok között a hold fényében sárgán égett a lűsáv. Az ágakon, mint apró madárfejek, almák csüngtek. Csőrszárnyukkal kapaszkodva az ágak húsába. Adgam: „Csak áll, mint a fajankó. Egyedül vagyunk. Csak ketten. Nem érzi? Ez az utolsó lehetősége. Holnap már nem bizonyíthat be semmit. Ég a testem. Mellem kemény, mint az ökölbe szorult tenyér... Mire gondolhat? Be kellene úsznom a homloka mögé. s kiadnom a parancsot: — Lépj felém, emeld fel a kezed a hajamig, tedd a tarkómra, kulcsold össze, aztán húzz, észrevétlenül vond arcom a szádig, mellem az ingedig ... — Kiszáradt a torkom. Ha megérezné biztató szorításom ......... ak kor, akkor biztosan .. .“ Ibit: „Most már nem érdem s semmit kezdeni. Elkéstem. Holnap elmegyek nem lenne értelme... Nyugtalanítana: írj, hogy mikor jössz hazai... re mélem, ott nincs senkid ... voltam nálatok ... satöbbi, satöbbi. Elcsépelt közhelyek ...“ — Még nem is ismerlek igazán. — Rajiad múlik, hogy megismersz-e. — Őszinte vagy. — Miért ne?! Sok mindent el tudnék veled képzelni. Amit elképzelünk, meg is valósítjuk, ha akarjuk. — Frázis. Elképzeltem, hogy orvos leszek. Apám nem tudta elintézni. Nem talált hozzá formát. Etette a sertéseket, scsak azt hajtogatta, hogy az a fontos, hogy jól érettségizzem. 0 is elképzelte, hogy orvos leszek, mégsem lehelek az. Igaz, sikerült a felvételi vizsga, de helyszűke miatt... hát így van. Elképzeljük, nagyon akarjuk — és mégsem sikerül. Kicsi a világ, szűk, valaki mindig kilóg belőle ... — Most ne erről beszéljünk. — Ez foglalkoztat állandóan ... most is. Neked sikerült. Apád jó körökben mozog ... — — A katonaság után újra megpróbálod. — Semmi esélyem. Az esé lyek mindig konkrét dologhoz kötöttek ... Ibit: „Csak tanulj, csak jó] érettségizz, a tudás mindig a legnagyobb hatalom .. Fránsz- karikal Jó esélyeim vannak a szerelemben. Itt most minden konkrét. Csak azon múlik, hogv nekem megfelel-e ...“ — Csak úgy változtathatunk a dolgokon ... Csak szeretnénk változtatni. Akinek minden sikerül, az nem akar változtatni. Mindig meg oszlanak az erők. — Fogsz írni? — Nem tudom, sejtelmem sincs. Sok dolgot kell még tisztázni. Magamban. Rövid az idő... XXX Adgam észre sem vette, hogv kinyílt az ajtó. — Tessék, itt az újság, s itt van magának egy levél is. Ajánlott. Várjon, itt. igen, itt írja alá ... „Kedves Adgam! Határoztam. Mielőtt azonban a lényegre térnék Neked sikeres tanulást kívánok. Ha beteg leszek, akkor csak Rád fQgok gondolni, mert a beteg mindig az orvosra gondol. Szóltam a parancsnokomnak, hogy tanulni szeretnék. Furcsállotta a szándékom, hiszen már érettségizett ember f ?) vagyok, de megígérte, hogy utánanéz a lehetőségeknek. [Lehetőség és valóság — már tudom, hogy a lehetőség is ugyanolyan konkrét, mint a valóság.) Tegnap szólt, mármint a parancsnokom, hogy mutassam mag neki a papírt arról a .helyszűkéről“. Azt mondta, hogha valóban „helyszűke miatt“, akkor bekerülhetek a katonaorvosira ... Kedves Adgam, én nem hittem el, azt gondoltam, hogy csak zavaros álom az egész. Most már tudom, hogy igaz. Kérlek, menj el hozzánk, s add gyorsan postára azt a helyszűkét. Most nem írok többet. mert nagyon boldog vagyok. Ibit.“ Adgam kinyitotta az ablakot. Friss levegő ömlött be rajta, pedig már javában volt az ősz. A konkrét ősz, ^ a tél lehetősége. Szitás! Ferenc: A DG A M
