Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)
1977-04-30 / 118. szám, szombat
Évről évre visszatérő nemes hagyomány, hogy társadalmunk élenjáró dolgozói között művészeinket, kulturális és tudományos dolgozóinkat is kitüntetik. Közülük ezúttal hármukkal beszélgettünk el életükről, művészi munkájukról és közéleti tevékenységükről (GY ÉRDEMES PORTRÉVÁZLAT JÄN SOLOVIGRÖL Hősi tetteik serkenteitek ÖT KÉRDÉS LÖRSNCZ GYULÁHOZ • Most, a kitüntetés alkalmával bizonyára eszébe jut ifjúsága, fölidézi egykori vágyait, terveit. Hadd kérdezzem meg, milyen életcélt tűzött maga elé fiatal korában? — Igen, eszembe jut ifjúságom, mégpedig szoros összefüggésben a Klement Gottwald állami díjjal is, hiszen még fiatal művésznövendék voltam, mikor a kosúti főutcán eldördült a csendőrsortűz, 1931-ben, pünkösd napján. A templom mögötti téren fekve maradt a csendőrök által leütött Major István, kommunista képviselő, néptanító, egy csomó sebesült földmunkás, köztük három halott, Zsabka Sanyi, Thurzó István és szülőfalumból, Diósze.g>- ről, a 17 éves Gyevát Jani. Néhány évvel később az e£"^ík csallóközi lapban terveimről beszélve megemlítettem, hogy egyszer szeretném megfesteni ezt a véres pünkösdöt. Ez volt egyik Ifjúkori vágyam. Egyszer már meg is festettem, ez a ké«- pem a Szlovák Nemzeti Galéi»la tulajdonában van. Néhány évvel ezelőtt újra felébredt bennem a vágy, hogy a kosúti mártíroknak emléket állítsak, elkezdtem razolni, rajzolás közben vettem észre, hogy a rajzokon már nemcsak a kosúti események személyes szereplői jelennek meg, de a harcos és tragikusan elhulló forradalmi figurák egész sora, azok, akik egy kizsákmányoló kapitalista rendszer ellen lázadtak, keltek harcba az elemi emberi jogokért. Munka közben tanulmányozni kezdtem a paraszt- és jobbágymozgalmakat, lázadásokat és így jutottam el a Dózsa-féle parasztlázadáshoz is. Elképzelt figurák jelentek meg előttem, majd a rajzpapíron is. 1514-ben milyenek lehettek ezek a lázadók?) Ruházattuk: daróc ruha, állatbőr, -szőr, bő gatya vagy feszülő hosszú nadrág, lábukon bocskor, csizma vagy istenadta saját bőr, mezítláb. Fejükön magas, gótikus süveg, kalap vagy semmi csak esőmosta hosszú hajtincsek. Nemzetiségük meghatározatlan, hiszen csak a nemesség tartozhatott valamilyen nemzethez. Ök magyarul, szlovákul, románul beszéltek és tudjisten még hogyan, mégis volt egy közös nyelvük, tolmácsuk: az a láng, mely a szívükben égett, és ami a kezükben volt, a kiegyenesített kasza, maga-csinálta-buzo- gány, vasvilla, cséphadaró, fokos, korbács, s ha más nem akadt, egy bunkósbot. Egy bun- kócskára kötözött kő mindenkinek jutott. Az arcuk? Az arcuk nem lehet más, csak olyan, mint a kosúti harcosok arca. Én így érzem és így rajzoltam meg Dózsa katonáit és a kosúti harcosokat. A két razjsorozatot nagyon sok helyen kiállítottam nálunk, és a Csehszlovák Kultúra rendezésében Budapesten és Magyar- ország több városában. Dózsa születésének évfordulóján, a nagy ceglédi Dózsa-tinnepség idején, a ceglédi Múzeumban voltak kiállítva. Úgy láttam, az emberek megértették rajzaimat, melyek könyv formájában is megjelentek a Madách, a Kossuth és Pallas közös gondozásában. Most az utolsó két évben készült festményeim és a két rajzsorozat, a Dózsa katonái és a Kosúti sortűz elismerését, szerénytelenül mondva, sikerét koronázza a Klement Gottwald állami díj. Ügy érzem, ezt az erkölcsi sikert meg kell osztanom azokkal a harcoso! ’^al, akiknek hősi tettei serkentettek e sorozat megrajzolására. • Mi befolyásolta döntően életének és művészi pályájának alakulását? — Erre csak hosszabb lélegzetű életrajzzal lehetne válaszolni. Kisgyermekként szemtanúja voltam az első világháborúnak, sok megrázkódtatásnak. Majd maradandó élményem volt a Magyar Tanácsköztársaság, akkor Magyarországon, Nógrád-megyében, a Vörös-majorban éltünk, ahol az apám mint gépész dolgozott. Itt és később Homokpusztán éltem át az ellenforradalom rémtetteit, majd a Horthy-rendszert, azután a burzsoá Csehszlovák Köztársaságot, emigrációt, majd a fasizmus következed. Még egy világháború, világégés és végre a fölszabadulás, ez sem minden bonyodalom nélkül. • Visszagondolván az elmúlt, rendkívül mozgalmas évtizedekre, minek örül íeginkább a művész és politikus Lőrincz Gyula? — Visszagondolván, visszapergetve egy küzdelmes életet, tarka és nagyon változatos képsorozat vonul fel az emlékezetemben; harcok, nemegyszer veszélyes vállalkozások, sikerek és kudarcok után leginkább anna& örülök, hogy megérte. Megérte azért, mert ma nálunk mindenki, aki becsületesen dolgozik, emberhez méltó életet élhet. • Milyen tervek megvalósításán dolgozik jelenleg, és mit szeretne elérni a jövőben? — A komáromi hajógyár hatalmas személyhajókat épít a Szovjetunió számára, ezeknek a hajóknak a belső képzőművészeti kiképzésén több képzőművész dolgozik, köztük én is. Eddig három hajóra készítek egy- egy nagyobb méretű, pályázaton elfogadott képet. Nagy terveim vannak még, nemcsak társadalmi és politikai téren, de a művészet területén is. Minden vágyam, hogy a mátyusföldi és a csallóközi tájat, embert változásában is megfessem. A tájjal azért kísérletezem, hogy meggyőzzem a művészet kedvelőit arról, mennyire változatos és sokatmondó az úgynevezett unalmas síkvidék. És ebben a tájban megfesteni az embert, akivel együtt nőttem fel. • Hogyan fogalmazná meg művészi hitvallását? — A képnek önálló világa van, az nem kivágott fényképkocka a természetből, hanem minden művész önálló világa is. Művészi hitvallásom: valóságábrázolás a művész világnézeti és szellemi lencséjén keresztül. BODNÁR GYULA (Nem kell különösebb fölmérés, statisztikai kimutatás ahhoz, hogy megállapítsukegyike a legnépszerűbb drámaíróknak. Szlovákiában például már több évadon keresztül minden színház repertoárjában szerepel valamelyik színműve. — Elsősorban azért szeretem Solovič darabjait, mert rólunk, napjaink problémáiról ír, őszintén, — mondta az egyik kisvárosi üzemben dolgozó ismerősöm, mintegy summázva ezrek, tízezrek véleményét.j — Nincs annál izgalmasabb és felemelőbb pillanat, mint az, amikor a darabomat játsz- szák, s én belopakodok a sötét nézőtérre, rendszerint föl az erkélyre, és figyelem, hallgatom a közönség reagálását. A tapsot, a nevetést és a legnagyobb varázslatot, ami csak színházban adatik meg: a visz- szafojtott csendet. Csodálatos percek, mindenért kárpótolnak, minden kételyt eloszlatnak. Érdemes volt dolgozni, olykor gyötrődni, újra és újra kezdeni, érdemes folytatni... (Sokan kérdezték már azt is, vajon honnan ismeri ennyire az embereket, gondolataikat, érzelmeiket, problémáikat.) — Évtizedek óta különböző közéleti funkciókat töltök be, kevés olyan hely van hazánkban, ahol legalább egyszer ne fordultam volna meg. Nagyon sok embert ismerek. Figyeltem tetteiket, munkájukat, sokat beszélgettem velük, tanúja voltam örömüknek és bánatuknak. Több esztendős vívódás, belső harc után megkíséreltem művészi eszközökkel ábrázolni őket. Azóta szünet nélkül újra és újra megpróbálkozom ezzel. Ügy vélem, napjaink egyik legfontosabb feladata — legutóbb a Szlovákiai Drámnművészek Szövetségének kongresszusán is sokat beszéltünk erről — hogy művészetünkben, így drámairodalmunkban is ismét felfedezzük korunk emberét, ha úgy tetszik, hősét. Dicshimnuszok, mindennemű torzítások nélkül. Tudom, rendkívül nehéz feladat, jóval nehezebb, mint mondjuk negyven, ötven vagy éppen száz évvel ezelőtt volt. Ma a rohamos fejlődés, a tudományos technikai forradalom korában élünk. Ami ma érvényes, holnap talán már elavult lesz, s ami most lehetetlennek tűnik, az rövidesen természetes, megszokott lehet. Ez a felfokozott tempó az ember életét jelentősen befolyásolja, olykor ellentmondások, problémák közé sodorja. Többek között a művész feladata, hogy ezekről írjon, véleményt formáljon. (A kritikusok gyakran hajlamosak a skatulyázásra. Az ön színműveit például erkölcsdrámáknak tartják.) — Eleinte bosszantott is, de aztán rájöttem, hogy nem teljesen alaptalan ez a meghatározás. Az elmúlt években sokat beszéltünk a szocialista erkölcsről, de sajnos zömében csak beszéltünk, s közben a protekció, a társadalmi tulajdon hiegkáro- sításának különböző formája és más káros tünet nem szűnt meg. Ezzel együtt sok ember gondolkodása, jelleme sem változott meg gyökeresen. A letűnt idők erkölcsei, szokásai olykor még túlságosan megnyilvánulnak cselekedeteikben. Emiatt ma is akadnak komoly társadalmi és egyéni problémák, melyeknek nem jelentéktelen erkölcsi és etikai vonatkozásuk is van. Ezekről írok alkotásaimban, talán nem olyan szárazon, mint ahogyan azt most elmondtam. (Alkotásait elsősorban a Magyar Területi Színház előadásai révén hazánk magyar nemzetiségű dolgozói és a magyarországi nézők is ismerik, kedvelik.) — Többször voltam Komáromban, és más alkalommal is láttam a Magyar Területi Színház előadásait. Minden közhely és udvariaskodás nélkül mondom, hogy nagy örömmel tölt el színdarabjaim dél-szlovákiai sikere. Megtisztelő volt számomra, hogy a Meridián című színművemet a Magyar Területi Színház előadásában a budapesti televízió is sugározta. Ez az előadás is igazolta, hogy nemzetiségi kulturális intézményeink milyen fontos feladatot tölthetnek be két baráti nép, ország kultúrájának közvetítésében, egymás értékeinek megismertetésében. Napjainkban számos figyelemre méltó eredményt érünk el a szocialista országok kulturális együttműködésében is és örömmel tölt el bennünket, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között is egyre gyümölcsözőbbek, sokoldalúbbak a kulturális kapcsolatok. Ezt igazolták a két országban megrendezett kulturális napok is. (Művészi alkotó munkáján kívül számos közéleti funkciót is betölt. Képes ennyi minden elvégzésére?) — Sokszor megkérdezem önmagámtól is, a közéleti teendőim nem befolyásolják-e károsan művészi munkámat. Ezt döntsék el a kritikusok. Színműveimet hazai és külföldi színházakban rendszerint telt ház előtt játsszák, nagy szériákban. Ezt bizonyos fokig a nézők válaszának is tekintem a feltett kérdésre. Ami közéleti funkcióimat illeti, fiatal korom óta hozzászoktam, hogy más emberek gondján baján segítsek, kivegyem részem közös feladataink megoldásából. Közéleti teendőim során nemcsak számos emberrel, hanem sok érdekes történettel, esettel ismerkedtem meg, melyek közvetve vagy közvetlenül műveimben is megjelentek. Különben is életemet így tartom teljesnek, értelmesnek. Részt venni a mindennapok szépségében, örömében és gondjaiban, nap mint nap érezni társadalmunk érverését ... SZILVÁSSY JÓZSEF ELMÉLYÜLVE A JELENBEN fan Kozák ahhoz a cseh írónemzedékhez tartozik, amely az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején új lendületet adott a cseh prózának, főleg a novella és az elbeszélés terén. Alkotásainak tárgyát a jelenből meríti, s a jelent elsősorban a szocialista építéssel járó társadalmi és politikai problémákon keresztül vizsgálja. Műveinek egyik alapkérdése az egyén küzdelme az emberi boldogságért, és ezt a küzdelmet szerves összefüggésben látja a társadalom céljaival. Ján Kozák érdemes művész, a Munkaérdemrend és a Klement Gottwald Állami Díj tulajdonosa. az írói alkotómunka mellett figyelemre méltó irodalompolitikai szervező munkát is végez. Elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy az 1968— 1969-es válsághelyzet utáni években marxista—leninista alapokon kezdhette meg munkáját a Cseh írók Szövetsége, amelynek elnöki tisztségét 1971—1975 közölt töltötte be. Kommunista író, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja. írásaival és közéleti tevékenységével következetes marxistaként küzd a szocialista irodalomért, a kulturális élet tartalmasabbá tételéért. Mint az írószövetségek csehszlovák bizottságának elnöke sokat telt a szovjet és a többi szocialista irodalmakhoz fűződő kapcsolataink elmélyítéséért, s általában az egész csehszlovákiai kultúra egységéért. Elbeszéléseiről, regényeiről elmondható, hogy azok a társadalmi haladásban való szilárd hittel, a szocialista elkötelezettség igényével íródtak. Hősei cselekvő emberek, ellentmondásokkal telt környezetben, kemény összecsapásokban vívják meg harcukat. Kozák hisz az emberben, hisz az ember nemes, jó tulajdonságainak győzelmében, hisz abban, hogy az ember képes valóra váltani a társadalmi haladás eszméit. Első elbeszéléskötete (Forró lehelet j különösen mély. lélek- ábrázolásával váltotta ki az olvasók elismerését. Mariana Radvaková c. elbeszélése önálló könyvként is megjelenik, és kiforrott alkotóművészetről tanúskodik. Ebben egy boldogtalan házasságban élő asszony történetét, belső vívódásait ábrázolja. jan Kozák mestere a kor valóságos eseményeinek hátterébe ágyazott emberi sorsok elemzésének. 1966-ban jelenik meg az Erős kéz című regénye, amelyben nemcsak a kelet-szlovákiai környezethez, de a témához, a kollektivizálás éveinek emberformáló légkörének ábrázolásához is hű marad. Kelepce című könyve (1968) a cigányok sajátos életéből meríti tárgyát. Műveinek többsége cselekményeivel nem kötődik szülőföldjéhez, az Elba mentéhez. Könyveinek leggyakoribb forrása Kelet-Szlovákia, a michalovcei járás; itt játszódik le az 1971-ben megjelent Szent Mihály c. regényének története is, amelyben az átalakuló falu társadalmi és emberi konfliktusait ábrázolja megkapó humorral. Kozák műveiben nagy szerepet játszik a természet, amelyben mindig fel tudja fedezni a lüktető életet. A természet iránti szeretet ösztönözte az írót a szibériai tajga világának tanulmányozására. Több ízben tartózkodott a Szovjetuniónak e csodálatos részéljen. A távoli, az európai ember számára talán zordnak tűnő szibériai tajga szépségeit, az ott élő szovjet emberek életét örökítette meg a Vadászként a tajgában (1972) és a Fehér ló (1975) c. prózai műveiben. Legújabb regényében, a Gólyafészekben (1976) Kozák ismét visszatér a falu szocialista átalakításáért vívott küzdelmek éveibe. Ritkaságszámba menő bátorsággal elemzi az akkori falvak életét mozgató, elevenbe vágó politikai kérdéseket. Hősei itt is ízig-vérig teljes életet élő emberek. Fejlődésük, átalakulásuk művészi megörökítése1 egyben az ötvenes évek falujának, ellentmondásoktól nem mentes, hiteles, politikus ábrázolása is. A kritika joggal állapította meg erről a könyvről, hogy „jelenünket gazdagító, előremutató visszapillantás a múltra.“ SOMOGYI MÁTYÁS TarsadalnMik iinmikiis hütest szőttük
