Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-15 / 73. szám, kedd
Lidércfény Dávid Teréz színművei K özvéleményünk Dávid Terézt hangjátékok és színdarabok szerzőjeként tartja számon, bár pályája kezdetén színvonalas novelláskötettel (Kísértetek múzeuma), majd a további évek során több regény- nyel jelentkezett, s egyéb kisebb prózái mellett A feneketlen láda kincsei című kitűnő gyermekkönyvvel gazdagította irodalmunkat. Sokoldalú életműve ismeretében jómagam is elsősorban színpadi szerzőnek tartom, s ezért helyeslem, hogy a Madách Könyvkiadó hetvenedik születésnapja alkalmából legismertebb színműveit jelentette meg. A válogatás gondosnak mondható, Kopasz Csilla a szerző két évtizedes gazdag drámaírói terméséből a legjobbat foglalta a kötetbe. Amit a néző megállapíthatott, azzal az olvasó egyetérthet: Dávid Teréz meglepő gyakorlattal, darabírói tehetséggel rendelkező szerző, akinek a cselekmény fordulatos bonyolítása, az izgalmas pillanatok megteremtése, a hatáskeltés nem okoz különösebb gondot. Komádiáiban — ha olykor öncélúan is — sziporkázóan szellemesek a párbeszédei, komolyabb színjátékaiban pedig görcsösség nélkül beszélteti alakjait. Emellett tisztában van azzal a parancsolattal, hogy a ma szerzőjének a mindennapi életből merített konfliktusok, az egyéni sorsok mögött éreztetnie kell megújuló társadalmi rendünk problémáit., Alak jaink ez a helyenként élesen, helyenként elmosódottan felvillanó társadalmi háttér valónak ható színpadi életet biztosít. Játékainak bemutatói után akadtak kritikusok, akik szemére vetették, hogy mim mélyed el eléggé a felvetett problémákba, túlságosan gyakran marad a felszínen. Általános hiba ez, nem csupán őt, hanem számtalan szerzőtársát megtéveszti a könnyed hangvétellel járó közönségsiker. Igaz, hogy ebben nem csupán az író a ludas, igen gyakran a rendező is. Sajnos, a színpadi szerzők legtöbbje nem védekezik a rendezői beavatkozások ellen, számukra mindennél fontosabb, hogy színpadot kapjanak, darabjuk sikert arasson. Dávid Teréz esetében a szlovák és cseh rendezők mintha nem bíznának a szöveg teherbírásában, énekbetétekkel, zenével körítik; az időzített boldogságnak és a Bölcs Johannának ezért nem annyira komoly társadalmi mondandója, mint inkább a szerző szellemes bemondásai és a zenei körítés hozták meg a sikert. A négy színdarab megjelentetése elsősorban azért üdvözölhető, mert alkalmunk van belőlük megismerni írójuk eredeti elgondolásait, amelyeket a rendezők a színszerűség, az eszmei tartalom kiemelése érdekében még nem másítottak meg, nem forgattak ki eredeti megfogalmazásukból. A válogatás első darabját, a Lidércjényt két évtizeddel ezelőtt a Hviezdoslav Színház mutatta be emlékezetes nagy sikerrel. (Előzetesen hangjáték formájában a rádióban hangzott el.) A szerencsés témaválasztás mellett meglepett az először színpadhoz jutott szerző jó színpadérzéke, a szerkesztés technikájában való jártassága, és általában mindazok a drámaírói erények és képességek, amelyekre már rámutattam, s itt hozzá kell fűznöm, hogy alaktermő képzelete, az igaznak ható környezetrajz megerősítette a tehetségébe vetett hitet és jogossá tette vá- várakozásunkat. A Lidércfény asszonyalakjait Dávid Teréznek jobban sikerült jellemeznie, mint a férfiakat. Különösen a régi világot visszasíró, a múlton rágódó, Flóra jellemrajza találó, de a dráma Tildája is sajátos színnel lép a néző elé.. A kötet előszavában ezeket írja a szerző: „Azok, akik darabjaimat ismerik vagy olvasták, tudják, hogy az élet pártján állva mindig az emberről vallottam, az ember gondjairól, problémáiról. Sőt azt is tudják, hogy hőseim — mind prózában, mind színpadon — zömében asszonyok... Sokat írtam, sokféle nőről írtam, de lehetőleg kerültem a kicsinyes asszonyproblémákat, és aránylag keveset foglalkoztam a szerelemmel. Nem azért, mintha nem tisztelném ezt az érzést, hanem azért, mert csak az őszinte, a tiszta, az igazi nagy szerelmeket tisztelem. Ezért írtam meg a Tildát és Vidor Magdát.“ Nos, a Vidor család Magdáját joggal állítja a Lidércfény Tildája mellé. Jellemében és tetteiben szerintem rokonszenvesebb Tildánál, s ezt annak tulajdonítom, hogy őt mélyebb és drámaibb problémákba sodorta a szerző. A színmű sok jelenete önvallomásként hat: a magyar fasizmus, a nyilaskeresztes uralom torzságait szoros közelségben átélt, halálos' veszedelmekkel határos kegyetlenségein átvádolt Dávid Teréz nem másodkézből vett anyagot formált drámává, hanem azt írta meg, amit tapasztalt, keservesen megszenvedett. Ezért hatnak egyes jelenetei döbbentő tanúságtételnek, s ha egyes részei ellen akad kifogásom, egészében az ellenállásnak ezt a sokrétű drámáját hitelesebbnek érzem a Lidércfénynél. Legtöbbet játszott darabjának, a Dódinak témája a rossz házasság, melynek következményeit a gyermek sínyli meg. A szülők karaktere szokványos hazugságaikkal nem hoz újat, és sžokványos, jól ismert figura a templomjáró, istenes Nagymama is, álszent' magatartása jól idomul Dódi szüleinek hazug életéhez. A Dódi bemutatója óta több mint másfél évtized telt el. Tavalyi felújítása a MATESZ színpadán a kritika szerint nem volt a legszerencsésebb, problematikáját megkopottnak találta. Az új közönségnemzedék helyeslése azonban a kritikával szemben azt mondja, hogy a kis Dódi boldogtalan sorsa nem vesztette el sem aktualitását, sem hitelét. A z Asszony és a Halál mindenképpen Dávid Teréz eddigi legjobb színpadi alkotása. A szokott korszerű témák - család, ifjúság - helyett a lét és nemlét, a szerelem megváltó és rontó hatalmát, az élet értelmét és célját érinti egy jól megkomponált cselekmény keretéljen. A sokfelé szálazó, ügyesen bonyotftott, izgalmas összecsapásokban bővelkedő témát dióhéjban úgy jellemezném, hogy tiltakozás a fasizmus ellen, elítélése minden önkénynek, erőszaknak és diszkriminációnak. Dávid Teréz kötetjen versekben írta meg ezt a drámáját, s ezzel megnehezítette helyzeté. Az új magyar líra eszközeiben, formájában, kifejezésmódjában modernebb lett, a magyar dráma követi ezt az újat, nyelvében lényegesen maibb, mint amilyennel Dávid Teréz él. A költői gyakorlat hiánya sok buktatóval járt, s a lemaradást súlyosbítja, hogy a játék érzelmi lírája elnyomja a dráma gondolati töltését. Ettől függetlenül értékelnünk kell, hogy a szerző ezúttal nem jár kitapo sott úton, a szabályos dramaturgiát ís fel kellett áldoznia, amikor olyan drámai anyaghoz nyúlt, amely terhes az élet kataklizmáitól és nagy válságaitól. A z utóbbi években Dávid Teréz nem lett hűtlen a színpadhoz, ám darabjai hangnemében változtatott. A karco- lataiban és novelláiban észlelhető, groteszkség, az iróniára való hajlam utolsó színpadi műveiben erőteljesebb szerephez jutott. A már idézett Előszó helyett című vallomásában ezt önmaga is megállapítja, de kár, hogy nem bízta másra, s maga mondja ki: „Hőseim mostanában ritkán buknak el, inkább csak bukdácsolnak, és ritkán használnak nagy szavakat. Elfáradtak vol na? Lehet... ideje volt műfajt változtatnom. Űjabban a szatíra görbe tükrében látom a világot. Az öregedés jele volna talán, hogy harci kedvem fintorrá sze lidült? Aligha ... Hiszen ezzel a fintorral sikerült betörnöm a brnói Szatirikus Színházba és onnan a további cseh nyelvterületre. Mindenesetre lehalkult a hangom, lecsillapodott a kedélyem — bölccsé váltam. Min dent megértek, és mindent megbocsátok..." Dávid Teréz szerzői skálája szélesebb, mint a kötet mutatja, a Fekete báránytól a Bölcs Johannáig terjed. Nem ártott volna ezért egy utószóban a teljes színpadi életmű kereszt- metszetével megismertetni az olvasót. (Madách Kiadó) EGRI VIKTOR Ú! F!L MEK ELJÖN SZERELMÜNK NAPJA (cseh) A cseh és a szlovák filmek idei fesztiváljának egyik legsikeresebb alkotása az Eljön szerelmünk napja. Sikerét nemcsak a közönségdíj, illetve Juraj Herz rendező és Markéla Zin- nerová díjazása jelzi, hanem a látogatottsága is: a filmet állandóan telt ház előtt vetítették. ' jiikben lejátszódó változásokra összpontosít. Emellett hőseit nem ragadja ki környezetükből, barátaik, ismerőseik, munkatársaik körében is bemutatja őket; így lehetővé válik számára, hogy felvillantsa az emberek közti kapcsolatokat is. Hitelesen tudta ábrázolni azt is, hogyan nyeri vissza fokozatosan Boldog családi idill: Vlastimil Harapes, Maria Vaniíurová és Syl- va Kamenická (a kislány szerepében) Pedig az alkotók néni fedeztek fel semmi rendkívülit, sem újat. Filmjüknek alig van története: két fiatal, Péter és Mária váratlanul elhidegtilnek, eltávolodnak egymástól. Házasságuk válságát kislányuk hirtelen halála idézi elő. Képes-e a két fiatal kilábalni a krízisből és ismét megtalálni önmagét, egymást — ezek a kérdések foglalkoztatják a film alkotóit. Banális történet, szinte közhely- szerű mondanivalóval — bárki jogosan ezt gondolhatná a filmről. Tény, hogy egy középszerű rendező kezében melodramati- kus filmmé laposodna a történet. Ám Juraj Herz olyan tehetséges és egyéni látásmódú alkotó, hogy a látszólag semmitmondó történetből is erősen érzelmes (de nem szentimentális), bensőséges lírával átszőtt, értelmes filmet kreált. Alkotásában a két fiatal lelkivilágának elemzésére, a benső©z a két ember lelki egyensúlyát és találja meg ismét élete értelmét. Juraj Herz rendező ezúttal is magas fokú szakmai tudásról tett tanúságot. Szép, minden részletében átgondolt, kivételes művészettel, láttató képzelettel megformált mű az Eljön szerelmünk napja. Formai tisztaságával, zárt, egységes stílusával a film kiemelkedő helyet foglal el a tavalyi termésben. Az értékek között meg kell említeni a színészi alakítást, Marta Van- öurováét és Vlastimil Harape- sét, akik nemcsak külsőségekben élik át szerepüket. S ha valamit mégis hiányolunk ebben a filmben, az éppen az, hogy csupán külsőségeiben kötődik napjainkhoz. A történet tulajdonképpen időtlen, bárhol és bármikor játszódhatna. Kár, hogy az alkotók a drámai helyzethez, a konfliktust nem kapcsolták korunkhoz, napjaink valóságához. A valóságból táplálkozik a Váltságdíj című angol film, a történet ugyanis olyan terrorakció körül bonyolódik, amelyre napjainkban egyre több példát szolgáltat az élet: diplomaták túszul ejtése, repülőgéprablás, ártatlan utasok veszélyeztetése, zsarolás, tárgyalások, alkudozások a biztonsági erők és a terroristák között. A repülőgép- és emberrablás körülményei a hírügynökségi jelentésekből ismertek, most azonban megjelennek a vásznon is, Casper Wrede rendező filmjében. Kalandos, izgalmas, feszült, érdekes a film. Az alkotók három helyszínen pergetik a sodró tempójú történetet: hol a terroristákat és a túszul ejtett Az amatőr művészet aktív szerepe Pártunk XV. kongresszusa kiemelte, hogy a kultúra egyre inkább társadalmi fejlődésünk pótolhatatlan része. Gyakran mondjuk, hogy a szocialista kulturális forradalomnak különösen mostani szakaszában az ember érdekeinek és szükségleteinek sokoldalú kultiválásáról, az élet új értékekkel való gazdagításáról, alkotó kitöltéséről van szó. Ez a folyamat törvényszerűen a fiatal nemzedéket hozza előtérbe. E korosztály mai érdeklődése holnapi szakmáját, hivatását jelentheti. Azok az értékek, amelyeket ma a fiatalok helyesnek tartanak, évszázadunkban, a szocializmus évszázadában a társadalom és a kultúra befolyására a szocialista ember erkölcsi normáivá válnak. A fiatalok hatalmas erőként jelentkeznek a társadalmi élet minden területén, tehát a kultúrában is. Köztük sok az alkotó művész, a költő, a színész^ az énekes, a festő, találkozunk a fiatalokkal hangversenytermek hallgatói között, látogatják a kulturális létesítményeket, amatőr művészeti tevékenységben vesznek részt. A tények azt bizonyítják, hogy elmélyül a fiatal nemzedéknek a kultúra iránti érdeklődése. Sokaknál azonban ez az érdeklődés és szükséglet csak felszínes. A valódi művészet iránti nemtörődömség gyakran kísérőjelensége olyan fiatalok életének, akik nem illeszkedtek be a jó kollektívába. Az amatőr művészeti tevékenységet a XV. kongresszus a szocialista életmód elválaszthatatlan részeként jellemezte. Ez nagy elismerés, amely jogosan hangsúlyozza a kultúra tevékeny szerepét a tudományos-technikai forradalom időszakában. Bebizonyosodott, hogy a kulturális aktivitás fejlődése össztönzi a társadalmilag hasznos, szélesebb körű tevékenységet. Az aktivitás egyébként is az ifjúság sajátos jellemvonása. A szocialista életmód kialakításával és megszilárdításával tágul a szakmai és az általános látókör is, fokozódik az érdeklődés az ember társadalmi környező és hivatása iránt. Ezért ki kell használnunk az amatőr tevékenység összes lehetőségeit, sajátosságait, amelyek az if- júsához közel állnak, hogy ezek segítségével megtalálhassák helyüket a társadalomban, vala;nint belső szükségleteik kielégítését. Annak a megértése, hogy a kultúra egyúttal a pihenést is szolgálja, elősegíti a kulturális tevékenység szórakoztató, pihentető formáinak támogatását és fejlesztését, a kultúra és a sport összekötését. A tevékenységeknek ebben a széles skálájában nem hallat eddig megfelelő mértékben magáról a munkásifjúság. Ez olyan fogyatékosság, amelyet fokozatosan fel kell számolni. Hiszen éppen az ifjúság ezen rétegének van a legtöbb joga a fő kulturális értékek megszerzéséhez. A társadalomban, a termelésben és a tudományos-technikai forradalom folyamatában betöltött szerepe miatt a munkásifjúságnak nagyobb figyelmet kell szentelnünk. Célunk az, hogy . az amatőr tevékenység a kultúra átfogó egységének szerves részeként elmélyítse társadalmi feladatát, különösen a szocialista öntudat kialakítása területén. Ez a valódi alkotó munka fejlesztésének természetes útja, ezért nemcsak napjainkban időszerű, hanem a jövőben, a kommunista társadalomban élő ember állandó jellemvonásainak kialakítása során is fontos lesz. Dr. JOSEF SVAGERA, cseh kulturális miniszter-helyettes diplomatákat láthatjuk, hol a konok és kemény Talilvik ezredest, a közelebbről meg nem nevezett skandináv ország biztonsági szolgálatának tisztjét, hói pedig a repülőgéprablókat és a politikai érdekellentéteken kívül álló utasokat. A nézők azonban mindig csak annyit látnak az ügyből, aménnyit a játékszabályok értelmében feltétlenül tudniuk kell. A film hőse Tahlvik ezredes (Sean Connery alakítja); ő az az ember, aki nem akar engedni a terroristák követeléseinek. mert tudja, hog^ egyébként soha nem lesz vége az anarchista akcióknak. Csakhogy a terroristák fanatikusak, mindenre elszántak és nem engednek feltételeikből, ez pedig ártatlan emberek életébe kerülne. Az ezredes kényszerű választás előtt áll: biztos halálba küld- je-e az ártatlan embereket csak azért, mert nem enged elveiből, vagy szabad utat hagyjon az anarchistáknak? Tahlvik mindent megtesz, amit csak lehel, s bár egyetlen ártatlan embert sem áldoz fel, de cselfogásaival és vakmerőségével kockáztatja a túszok, az utasok életét. A rendezés szinte puritán, a flím a televízió-tudósítások hangvételére emlékeztet. Casper Wrede az ízlést nem sértő, a mesterség fortélyait pedig biztosan kezelő rutinnal készítette filmjét. Alkotása mindaddig hiteles is, míg a történetben fiktív fordulat nem következik be. Ezt persze nemcsak a fokozott hatáskeltés teszi indokolttá, hanem az is, hogy Tahlvik győzhessen, mégpedig úgy, hogy nem tesz engedményeket, bár az is lehet, hogy az alkotók meg akarták mutatni azt is, hová vezethet, ha a hatóságok a terrorizmus elleni harcban átveszik a banditák módszereit. Mert a gátlástalanság ellen nehéz, sőt lehetetlen humánus eszközökkel harcolni. r—ym— 1977. III. 15. VÁLTSÁGDÍJ (angol)
