Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)

1977-03-14 / 72. szám, hétfő

1977.

HI. 14.

VÁCLAV HAVEL 1936. október 5-én, dúsgazdag milliomos családban született. A barrandovi filmstúdiók, a Lucerna vendéglátóipari vállalat, a Cseh- Morva-dombságon egy erdészház, amelyhez 1400 hektár erdőt béreltek, bérházak Prágában a Moldva-parton — ez képezte a Havel család birtokát. És kezdethez ez nyilván elég is volt. A? alkalmazottak kizsákmányolásával biztosan tovább növekedett volna ez a vagyon, de ..., de jött az 1945-ös, majd utána az 1948-as esztendő. És ezek az évek alaposan megkeverték a Havel család tagjainak kártyáját.

Maga Václav Havel, miután megkezdte, de nem fejezte be az akkor 11 osztályos középiskolát — mint ahogy életrajzában maga állítja —, Prágában a Fűtőanyagipari Intézetben vállalt állást. Miközben itt dolgozott, esti tagozaton befejezte a középiskolát, majd az érettségi megszerzése után a Cseh Műszaki Főiskola Gazdaságtudományi Karára jelentkezett. Ilyen nagyvonalú volt tehát szocialista államunk a milliomos ivadék iránt, aki nálunk — szerinte — hiányolja az elegendő demokráciát. Mindenesetre Václav Havel rájött, hogy téves volt a döntése, s ezért mielőtt befejezte volna a negyedik szemesztert, otthagyta ezt a kart. A katonai alapkiképzés után Prágában, az ABC Színházban mint színpadi technikus dolgozott, később ugyanazt a munkát végezte a prágai „Na zábradlí“ színházban. 1961-ben beiratkozott a Zene- és Színművészeti Főiskola dramaturgiai szakának esti tagozatára, ami természetesen ok volt ahhoz, hogy avanzsáljon a színházban: színpadi technikusból lektor és segéddramaturg lett. Václav Havel egész idő alatt számos „érdekes“ kapcsolatot tartott fenn tőkésországokban élő emberekkel. Münchenben élt — 1968-ban bekövetkezett haláláig — nagybátyja Miloš, az Egyesült Államokban pedig egy másik nagybácsija, Ivan Vavŕečka. Mindkettő 1948 után emigrált Csehszlovákiából. Tehát azután, hogy államosították a vagyonukat, s így elveszítették politikai hatalmukat és befolyásukat. Václav Havel azonban nemcsak rokonaival, hanem ezek közvetítésével más antikom- munista beállítottságú emberekkel is érintkezett.

A HATVANAS ÉVEK elején lépett Václav Havel, a milliomos csemete a „Világot jelentő deszkákra“. De nem mint egyszerű színész, hanem mint dramaturg, drámaíró, költő.

Václav Havel 1963-ban írta meg első, önálló színpadi alkotását, a Kerti ünnepséget, s még ugyanabban az évben bemutatta a „Na zábradlí" színház. És így egyes kritikusok úgy kezdenek írni a milliomos csemetéről, mint jelentős drámaíró-tehetségről, mint a társadalmi viszonyok kiváló elemzőjéről; ebben az időben egyesek a fiatal értelmiség „bizonyos részének“ képviselőjeként is kezdik emlegetni. Havel népszerűsítése lényegesen megnövekedett azután, hogy a Kerti ünnepséget bemutatták a Német Szövetségi Köztársaságban. Nem kétséges, hogy eszmei barátjai is hozzásegítették a dicsőséghez — erre a hazai s a külföldi lapokban is találunk bizonyítékokat. De vajon a Kerti ünnepség és a többi Havel-darab valóban olyan kiváló alkotás volt? Mielőtt megpróbálnánk röviden elemezni Václav Havel drámáit, nézzük meg, hogyan és főként miért találtak utat darabjai a nyugati színpadokhoz.

Havel 1964-ben egy újságírónak adott interjújában szerényen azt mondta, hogy darabja többé-kevésbé véletlenül került külföldre...

„ ... valaki hallott a darabról, ajánlotta a hamburgi Rowohltovt kiadónak.“

„Szóljunk a lehető legrövidebben a darab mondanivalójáról — mondja dr. Sáva Šabouk. — Két sík fut össze benne: az elsőben a szerző aránytalanul felnagyítja az életünkben előforduló különböző fogyatékosságokat, parodizálva Idéz ismert eszméket, s a marxista dialektikát nem feltűnő módon erkölcstelen aláfestésű abszurd ellentmondások konglomerátumaként mutatja be. A második sík azután a statisztikai túlsúly alapján szerepel. Igyekszik szüntelenül azt a benyomást kelteni, hogy a szocializmusban minden emberi deformálódott, s ezért likvidálni kell.“

SZÁMOS MARXISTA IRODALMI TEO RETIKUS (köztük például Vítézslav Rzounek professzor) már a Kerti ünnepség publikálásakor leleplezték a darab rejtett mondanivalóját, és nem voltak egyedül. Hasonlóképpen megkérdezték, hogy ki az a Václav Havel, kikkel és mi ellen harcol ekkora elkötelezettséggel — fordultak leveleikben a szerkesztőségekhez a kommunista párt egyszerű tagjai és pártonkí- vüliek. A milliomos csemetét határozottan nem gyanúsíthatjuk azzal, hogy szándéka lett volna a szocializmus iránt elkötelezni magát, építő módon tükröt tartani társadalmunk életének egyes fogyatékosságai elé és esetleg segíteni őket megoldani. Havel úr szándéka egyértelmű volt: támadást

intézni a szocialista rendszernek a lényege ellen. Ezért darabjainak szőve*

ge teljes mértékben megfeleli azok szándékainak, akik igyekeztek ezeket a darabokat nyugatnémet színpadokon játszatni. És ezért fogadták olyan lelkesen, terjesztették és támogatták nyugati emigráns körökben. Nem beszélve arról, hogy egyes „barátjai“ korábban tudtak róluk, mint ahogy nálunk előadták őket.“

Adjuk azonban át a szót Tomáš Re- záčnak: „Václav Havel valóban megkísérelte, hogy behatoljon az összes nyugat-európai ország színpadjaira. Megpróbált az Egyesült Államokba is behatolni. A siker több mint kétséges volt. Kétséges abból a szempontból, hogy Václav Havel megpróbált világhírnévre szert tenni. Ionescut, Backket- tet, Alfred Jaryt utánozta. S amikor mégis csak sikerült bejutnia a nyugati színpadokra, igencsak kevés sikerrel. Darabjait nem drámai alkotásként fogták fel, hanem a szó legrosszabb értelmében véve politikumként használták fel; antikommunista reklámként. A néző érdeklődését azonban nyilván nem tudták lekötni. Hasonló szellemi

Mivel a Tvár hasábjain publikáló szerzők sem túlságosan olvasottak, sem túlságosan fiatalok nem voltak, a szerkesztőség számára nem maradt más hátra, mint hogy legalább az iro- dalmokritikára fordítsa a figyelmét. Persze itt is a becsületességről, sze- riozitásról stb. pufogtatott nagy szavak ellenére a marxista esztétika vulgari- zálásának, az igazi szocialista irodalom szégyentelen, igazi szocialista irodalmárok és teoretikusok elutasításának voltunk a tanúi, akik az igazság keresésénél szilárdan megmaradtak a marxizmus—leninizmus elvei mellett; tanúi voltunk kísérleteknek, hogy a lap hasábjain rehabilitáljanak különböző reakciós (például a Masaryk-féle) filozófiai nézeteket, tanúi voltunk a dialektikus és a történelmi materializmus mindent elsöprő kritikájának. Mindez a marxista elmélet „egészségessé tételének“ nevében“ (jobban mondja ürügyén) történt. *

AMIKOR A CSEHSZLOVÁK ÍRÚK SZÖVETSÉGÉNEK VEZETŐSÉGE a CSKP Központi Bizottságának ajánláséKi az a Václav Havel?

AZ ANTIKOMMUNISTA PROPAGANDA KISZOLGÁLÓJA

világot már százszor látott — jobban és kifejezőbben, éppen mert közvetlenebbül. A nyugati nézők többsége elfordult Václav Havel színpadi alkotásaitól. Csak bizonyos politikai célszerűség maradt itt. Teljesen megfontolt és tudatos célszerűség.

Václav Havel közvetlen és közvetett kapcsolatokat tartott fenn Pavel Tigrid ismert CIA-ügynökkel is, és számos más csehszlovák emigránssal, akik ma guk is töbnyire nyugati hírszerző szervek munkatársai. Egy csehszlovák emigránsnak, Véra Blackwelnek, született Jakešovának, a Szabad Európa rádió volt alkalmazottjának közvetlen ösztönzésére lesz Havel 1964-ben a Tvár című folyóirat szerkesztőségének tagja, először mint külső munkatárs, később mint a vezetőség tagja.

A Tváf; című havi folyóirat a Csehszlovák írók Szövetségének lapja volt, és elsősorban a fiatal írónemzedék érdekeit kellett hogy szolgálja. Kellett volna ..., de az igazság az, hogy a szerkesztőségi kollektíva, amelyben Havel fokozatosan döntő szóhoz jutott, egyre inkább eltávolodott ettől a szándéktól. A szerkesztőség bizonyos szándékait elárulja például egy cikk: „A szerkesztőség levele a jövendő szerzőkhöz és akik ilyenek nem lesznek“ címmel.

IDÉZÜNK A LEVÉLBŐL: „Azoknak,

akik ma keresik az utat az irodalmi érvényesüléshez, lapunk hasábjain megfelelő helyet kívánunk adni, segítve ezzel a következő irodalmi nemzedék kikristályosodását, amely már más viszonyok között kezd írni, mint amilyenek a huszadik kongresszus utáni feltételek voltak, amikor mi kezdtünk a lapokban publikálni... A mérce, amellyel lapunkban megítéljük és meg fogjuk ítélni az új szerző munkáit, ugyanaz, mint amit a Tvár állandó szerzőinek munkáival szemben alkalmazunk. Másrészt viszont van itt a lap jellege által adott bizonyos korlátozás: tartózkodók leszünk tehetséges szerzők írásainak kinyomtatásakor is, amennyiben a művészet és a társadalom ügyére vonatkozó nézetükkel távol állnak tőlünk, nevezetesen amennyiben nézeteiket nem tartjuk progresszívnek.“

Nézzük csak, micsoda demokraták voltak! Aki nem elég progresszív — értsd: jobboldali módon progresszív —, annak nincs mit keresnie a Tváŕban! A Tvár saját maga kinevezte vezetősége azonban nemcsak ezt a „jogot“ tulajdonította ki magának. Nem engedték meg, hogy bárki, tehát azok sem, akik ezt a vezetést támogatták, beavatkoz- hassék a lap koncepciójába. De nézzük csak közelebbről a lap jellegét.

A Tvár szócsöve lett a szocializmustól teljesen idegen eszméknek, és nem csoda, hogy viharos viták alakultak ki körülötte. A Tvár vezetői ugyan azzal az állítással védekeztek, hogy „A szocializmus számunkra természetes bázis, sajnáljuk, hogy kételkednek benne! A fiatal nemzedéket szolgáljuk!“ A valóság ennek éppen az ellenkezője volt. Már a lap megjelenésének második évében észrevehetően egyre kevesebb lett benne az új név. És azok, akik maradtak (jobban mondva, akiknek megengedték, hogy maradjanak), nem marxista világnézetű emberek voltak, idealista viszonnyal az élethez, vagy olyanok, akik azzal büszkélkedtek, hogy mint kísérletezők fontos felfedezéseket tettek, ami az emberi lét lényegét illeti, ős közben több mint fél évszázados kísérleteket ismételtek meg.

ra intézkedések meghozatalát határozta el a folyóirat eszmei irányvonalának biztosítására, a Tvár vezetősége és követői úgy döntöttek, hogy nyilvánosan érvényt szereznek követelményeiknek. Személyes agitációval próbálták bővíteni azoknak a körét, akik hajlandók voltak támogatni őket. Ebben az istenes tevékenységben nem hiányzott sem a demagógia, sem a hízelgés. A Tvár — illetve ennek vezetése — minden szégyenkezés nélkül sematizmussal és bürokratizmussal vádolt mindenkit .aki tántoríthatatlanul a maxrizmus—leninizmus elveihez tartotta magát. A szerkesztőség végül is (sikertelen kirohanások után) úgy döntött, hogy megszünteti a lapot. Nem hagyott fel azonban a különféle kiterjedt akciókkal: petíciókat és cikkeket írt, aláírásokat gyűjtött, ki akarván kényszeríteni az írószövetség alapszabályainak megváltoztatását, és egy rendkívüli kongresszus összehívását.

Nem nehéz elképzelni, mit akart elérni a Tvár szerkesztő bizottsága. A lap újbóli kiadását és azoknak az eszmei csoportoknak legalizálását, amelyek nem értettek egyet a marxizmussal. Ez volt konkrétan a fiatal szerzők úgynevezett aktívája, amelynek eszmei céljai azonosak voltak a Tváf szerkesztőségi köreinek céljaival. Mindennek az írószövetség keretén belül kellett volna lejátszódnia.

A Tváf című folyóirat körüli kérdéseknek azonban nemzetközi fórumokra is el kellett volna jutniuk. Az egész akciót Pavel Tigrid szervezte. 1966-ban meghívta Václav Havelt (noha nem volt tagja) a PEN Clubnak (az írók Nemzetközi Szervezetének) ülésére New Yorkba. A szándék az volt, hogy majd itt az emigráns csehszlovák írók provokációs beszédeket tartanak, rámutatva arra, hogy Csehszlovákiában állítólag nincs meg a művészet szabadsága, és bizonyítékképpen a Tvár című folyóiratot és szerkesztőit akarták felvonultatni. Václav Havelnak azt a szerepet szánták, hogy a PEN Clubnak ezen a gyűlésén beszédét az emigráns írók határozata alapján dolgozza ki, mely határozatot Václav Černý profesz- szor hozta el Tigrldtől. A PEN Club ülésén tervezett provokáció előkészítéséről Havel másoktól is tudomást szerzett. Például Robert Warnertől, az Egyesült Államok csehszlovákiai kulturális attaséjától.

ABBÚL, AMIT EDDIG ELMONDOT TÜNK látható, hogy Havel és csoportja mögött a hazai és a külföldi reakció „befolyásos személyiségei“ álltak, és támogatták őket.

Havel kijelentette: „Nem tagadom, hogy az általam ajánlott magatartás gyakran jelentős kockázattal járhat, s hogy ebben vagy abban a kérdésben ronthat, ahelyett, hogy javítana. De aki nem kockáztat, az nem ér el semmit. Egyszerűen arról van sző, hogy nem szabad megszokni bármit, nem szabad bármivel megbékélni, hanem mindig újonnan — hatékonyan és emellett okosan — ki kell harcolnunk saját jogainkat, saját igényeinket, saját felfogásunkat“. Ezt a vallomást ugyan Václav Havel, a milliomos csemete csak 1969-ben tette nyilvánosan, de programjának megvalósítására — felszámolni mindent, ami összefüggött a szocializmussal, a szocialista kultúrával, már évekkel ezelőtt megpróbálkozott. ö és „barátjai“ elutasították minden értéket, amely a szocializmus idején, a szocializmus jóvoltából keletkezett, kialakították a saját értékrendjüket, és meghatározták saját erkölcsi kritériumaikat, amelyekhez a cseh íróknak az életben ős alkotásaikban alkalmazkodniuk kellett volna. Ők döntöttek arról, mely művek prog- resszívek, és melyek nem, és azoknak az íróknak, akik megfeleltek szándékaiknak, megfelelően nagy helyet biztosítottak a lapok hasábjain, és minden lehető módon propagálták őket.

Hasonló nézeteket hangoztatott Václav Havel a Csehszlovák írók Szövetségének IV. kongresszusán is. Azt, hogy beszédében nagyobb taktikai érzékről tett tanúságot, mint például mondjuk Ludvík Vaculík, még nem jelenti azt, hogy a cél, amelyet el akart érni, demokratikusabb vagy humánusabb lett volna. Csak azt tartotta szem előtt, amit tanácsadója, Černý professzor így fogalmazott meg: nem az a lényeg, hogy egyszer győzzünk és másodszor teljesen veszítsünk! Elégedettek leszünk, hogyha csak egy kicsit is győzünk. Kicsit győzni — ezúttal azt jelentette, hogy szerettek volna bekerülni az írószövetség vezetőségébe. Ebből a pozícióból lehető volt befolyást gyakorolni a művelődés- politikára, és ha eljött volna ennek a megfelelő ideje, akár nyílt támadást is vezetni a párt- és az államvezetés ellen.

Jóllehet a csehszlovák kultúra és irodalom válságban volt, amely 1968— 69-ben tetőzött, a viszonyokat sikerült aránylag rövid idő alatt konszolidálni. Az olyan „markáns tehetségek“ elvesztését, amilyennek a jobboldali Václav Havelt kikiáltotta, nem volt időnk észrevenni. Hogyan fogadta azonban pozíciójának és befolyásának elvesztését Havel úr?

Nem volt elegendő számára, hogy támadja a szocialista rendszert, a szocialista kultúrát. Leveleket írt és ír, különböző nyilatkozatokat, de színműveket és agitációs anyagokat is, amelyeket nyugati „barátai“ megfelelő kommentárokkal nyilvánosságra hoznak. Készségesen publikálják őket, hiszen maguk rendelik meg őket Ha- velnál: bármilyen politikai támadás a szocialista Csehszlovákia és sikerei ellen, ha nem is felel meg a valóságnak és torzított, jó szolgálatot tesz az antikommunista propagandának.

Miért játsszák akkor egyáltalán Havel darabjait?

Csupán arról van szó, hogy megpróbálják bizonyítani, Csehszlovákiában az úgynevezett másik, úgymond illegális kultúra létezését, amellyel szembeállítják — ahogy ők állítják — a rossz, hazug, hivatalos kultúrát. Václav Havel például azzal dicsekedett, hogy színműveit még a Brodwayon is játszották. Ott valóban minden látható és megtalálható. A zenés lebujok- tól kezdve a valóban kiváló hivatásos színházakig. Értesülésem szerint Havel barátainak és cimboráinak támogatásával úgy-ahogy a középútra került, de még ez is sok megvesztegetésbe került.

Ki volt az az annyira bőkezű egyén, akinél nem játszott szerepet a befektetés összege, s az, hogy vajon kiadásai megtérülnek-e?

Nem szívesen idézek — jelentette ki Tomáš Rezáč —■, de dr. George Do- majer, a Nyugatnémet Szövetségi Hírszerző Szolgálat dolgozója 1971 ben a következőket mondta nekem: „Támogatni fogjuk az illegális csehszlovák kultúrát. Támogatni fogjuk második és harmadik személyek, illetve második és harmadik intézmények révén úgy, hogy mi a háttérben láthatatlanok maradjunk. Ilyen alapokból — legyen az az amerikai, a nyugatnémet vagy más kémszolgálat pénzalapja — támogatják Václav Havelt.“

EHHEZ MOST MÁR csak annyit fűzzünk hozzá, hogy nemcsak támogatták, de még ma is támogatják.

Václav Havel továbbra is arra fog törekedni, hogy része legyen az imperialista erők Csehszlovákia-ellenes kampányaiban, s ezzel a többi szocialista ország ellen is irányuló politikai kampányban. Továbbra is szónokolni fog az arkölcsről, az emberi jogokról, a személyi szabadságról, lebecsülve és beszennyezve millió és millió ember erőfeszítéseinek eredményeit. Végül is Havelban sohasem tengtek túl az „emberbarát“ érzelmek, s a demokráciáról és a szabadságról vallott valódi nézetei eléggé ismeretesek. Az országtól, amelyben élünk. és amely az ő szülőhazája volt, már régen elidegenedett. Imperialista nézeteivel, burkolja bár ezeket a legügyesebben az „általános emberi problémák“ legkülönbözőbb formáiba, nálunk itthon már senkire sem tud hatni. Az emberek nálunk — munkások, szövetkezeti parasztok és a dolgozó értelmiség tagjai — már megtanulták, jól tudják, ki ez a Václav Havel és a hozzá hasonlók. Végül is elég világosan kinyilvánították, mit gondolnak Havel úrról és a többi árulóról, amikor egyértelműen elítélték az általuk szerkesztett „Charta *77“nevü pamfletet.

A Csehszlovák Rádióban elhangzott adás rövidített szövege.