Új Szó, 1977. február (30. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-11 / 41. szám, péntek
Monna Vanna példája BEKE SÁNDOR VENDíÉGRENDEZÉSE A MISKOLCI NEMZETI SZÍNHÁZBAN A századunk elején színházba járó közönség legalább úgy ismerte Maurice Maeterlinck nevét, ahogy a mai színházlátogató Beckettét vagy Iones- coét. A Miskolci Nemzeti Színházban a hatásos színpadkép az 1862-ben született Nobel-dí- jas flamand író leghíresebb drámai költeményét, a Kék Madárt asszociálja. A titokzatos boldogság hangulatát árasztó díszlet, a kontraszt kedvéért, persze félrevezető. Erre akkor döbbennek rá, amikor az előadás nyitányaként a mesebeli kékséget és a misztikus titokzatosságot fölhasítja az éhségtől fetrengök hör- gése, a szenvedők üvöltése. A tizenötödik századi Itália egyik kiéhezett és elgyötört városállamában, Pisában vagyunk. A színen Guido Colonna, a városállam első embere, valamint két tanácsosa, Borso és Torello. Az utóbbiakról nem tudom elhinni, hogy képesek lennének a kardforgatásra — valószínűleg a szerző ludas ebben —, azt viszont annál inkább sejtem, hogy miért kerülhetett Pisa ilyen csú- fondárosan megalázó helyzetbe. S amíg Guido Colonna és tanácsosainak városában tucatjával hullanak el a polgárok, a szomszéd városállam, Firenze zsoldos-kapitánya, Prinzivalle, ajánlattal szalasztja a város vezetőihez és Guidohoz annak fogva tartott apját, a mindvégig lenyűgöző Marco Colonnát: Pisa megmenekül az éhhaláltól, s Firenze hada is elfordul tőle, ha a szépséges "Monna Vanna az éjszaka folyamán, egy szál köpenyben megjelenik a sátrában. Szerb Antal szerint a „mű problémája az, vajon meztelen-e Monna Vanna a köpenyege alatt, vagy sem. E nagy kérdésre mindvégig nem kapunk feleletet.“ Nem is kaphatunk, mert az 1949-ben elhunyt Maeterlinck nem olyan drámákat írt, amelyekben feleletként a lényegtelent adta. Bár nyilvánvaló, hogy az 1902. május 7-i párizsi ősbemutató szemtanúi, valamint az 1902. december 28-i budapesti bemutató nézői a darabba szőtt szerelmi háromszög miatt mentek el a színházba. A kor erkölcsi rendjét és tabuit ismerve, ez természetes volt. Még az 1962-ben megjelent Színházi kalauz is „erotikus sikerdarabnak“ nevezi a drámát. Be kell vallanom, az első felvonás után jómagam is azt hittem, hogy a szecesszió régióból átemelt szerelmi tör- ténetecskét kell végignéznem. Nem tetszett Maeterlinck szimbolizmusa, az, hogy alakjai sohasem azt mondják, amit gondolnak, s ha mégis, hát kacifántosait és fárasztóan. Mindebben Ábrányi Emil negédes, a mai fülben már-már giccsesen hangzó századeleji fordítása a ludas. Nem ártott volna a darabot újra lefordíttatni, hiszen Ábrányi poros nyelvezete sehogy sem illik Ján Hanáknak, a košicei Állami Színház díszlettervezőjének nyíltszíni tapsot érdemlő díszletéhez, a szintén vendég Poós Éva puritán, de mégis gazdag jelmezeihez és Beke Sándornak, a MATESZ Thália Színpada Miskolcon vendégeskedő rendezőjének koncepciójához. (S még egy vendég-vonatkozás: a műsorfüzet Kopócs Tibornak, a MATESZ díszlettervezőjének munkája.] Monna Vanna egy percig sem habozik, amikor a bűnbeesés két lehetősége közül a kisebbik kárhozatot választja. Férjének, Guido Colonnának a látszólagos megaláztatásával menti meg harmincezer ember életét. Nem vállalja a nagyobb erkölcsi rosszat: a város pusztulását. Az olasz mentalitást oly döntően meghatározó asszonyi hűség fölé az asszony közösségi felelősségtudata helyeződik. Prinzivalle, a barbár firenzei fővezér sátrában való jelenete adja az erkölcsi és a lélektani bonyodalmaknak a nyitját, amelyből nyomban megérthetjük Beké rendezői koncepciójának következetességét és tisztaságát. Beke arra keresi a választ, hogy mennyit ér az egyén erkölcse, ha úgy tetszik: felelőssége — a társadalommal szemben: Korunk szellemi nagyságát, közösség-központúságát csak az olyan egyén tükrözheti, aki meri vállalni önmagát, aki tetteivel, cselekedeteivel tisztábbá teszi a világot. Aki Monna Vanna. A századelőn még erotikus Giovanna, Beke rendezésében, a kétféle erkölcs szintézisét megteremtő áldozat. Áldozat, mert az erkölcs válsága mélységesen megviseli az embert. Prinzivalle sátrában kiti> dódik, hogy a zsoldoskapitányban már gyermekkorától lobog a Giovanna iránti szerelem, s benne azt a tiszta szívű szeretőt is megismerhetjük, akinek a szerelem nem kegyelmes ajándék, nem virtus-torna, hanem rabság. S mert időközben a firenzeiek a zsoldoskapitány életét veszélyeztetik — től° vágyból teszi. Csupán a néző érzi azt a sugárzást, amely a két szerelmesből árad. Ám Monna Vanna végül is áldozat marad. Titkának s hitének áldozata, amellyel soha nem keresett mást, csak a legemberibb igazságot. S története akkor válik sorstragédiává, amikor sem dicsőségében felemelkedve (mert Pisába csalta a barbár kapitányt), sem a hűtlenség vádjától összeroppanva (hiszen miért is követte volna őt a kapitány a biztos halálba, ha nem azért, mert egyszer már a testéhez engedte) nem fér Guido Prokrusztész-ágyába. Sorsa a A címszereplő Gyöngyössy Katalin és Blaskó Péter (Jármay György felvétele) érintetlenül maradó — Giovanna Pisába menekíti őt. Az ön* magát gyermekkori szerelmére bízó zsoldos találkozása Guido Colonnával, Monna Vanna férjével, nemcsak a harmadik felvonás. hanem egyben a miskolci Maeterlinck-bemutató leg' nagyobb s legjobban kidolgozott jelenete is. Rendezői, színészi remeklés egyaránt. Guido úgy véli, hogy asszonya a szépségével, a kacérságával csalta Pisába, azaz kelepcébe Prinzi- vallet és örül foglyul ejtésének. Csak miután kiderült, hogy Monna Vanna valóban azért hívta Pisába Prinzivallet, hogy megmentse őt, Guido Colonna egyre inkább erkölcsi ronccsá válik. Maszlag István ebben a jelenetben éri el alakításának csúcsát. És Monna Vanna Prinzivalle iránt érzett szerelme akkor teljesedik ki igazán, amikor Guido, a kezében levő hatalmi eszközök révén, bosszúból börtönbe juttatja a zsoldoskapitányt. Amikor Monna Vanna elkéri a cella kulcsát, a színpadon — a két szerelmesen és az öreg Colonnán kívül — mindenki elhiszi, hogy bosszúfelelősségtudat állandósítása. Sorsa: az önmarcangolás. E miskolci Monna Vannát méltatva azt kell leírnom: Gyöngyössy Katalin nagy színésznő. S méltó partnere Blaskó Péter, (Prinzivalle) valamint Marco Colonna szerepében a bölcs, de bölcsességében is visszafogott Fehér Tibor. Megemlítendő még Csapó János Tri- vulziója. A rossz nyelvek szerint a miskolci közönség a bemutatókon tartózkodóan viselkedik. Ezért különösen örülnünk kell a hét percig zúgó vastapsnak, ami Maeterlinck és a színészgár da mellett minden bizonnyal a rendezőnek is szólt. Tehát nekünk is. Sajnos, egyetlen csehszlovákiai magyar színikritikus sem jelent meg a bemutatón, a MATESZ képviselőiről már nem is beszélve. Ismétlem: kár, hiszen nem vagyunk olyan sokan, hogy ne örülhetnénk egymásnak, nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ne vegyünk tudomást minden olyan sikerről, amelyekben hazai magyar művészeinknek, alkotóinknak is része van. SZIGETI LÁSZLÓ „Hívogató" — hibákkal (Gömöri Kovács István gyermekverseiről) Az utóbbi két évben több gyermekverskötet jelent meg a Madách gondozásában. A legújabb, Gömöri Kovács István Hívogatója, a vaskosabbak közül való, 72 verset tartalmaz a kötet. Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzárásról, természetről, munkáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya. Mert nem elég az, ha az írónak csak mondanivalója van, az írásnak pedig csak tartalma! Ha a költő nem tudja formába önteni anyagát, „újrateremteni a világot“, a valóságról sem tud hiteleset mondani — műveinek nincs sem eszmei, sem esztétikai értékük. Valamennyi verséből érezzük az oktató-nevelő szándékot. Eme nemes gesztus elismerésre méltó. A hiba csak(!) ott van, hogy Kovács a nevelés olyan eszközeihez nyúlt, amellyel nemes szándékát — ismételjük — nem sikerült megvalósítania. A versekben didaktikusán szól a gyermekekhez, sokat magyaráz és kommentál, a költészet nyelvén viszont annál ke- vesebet mond. Az ismert témák erőltetett megverselésére, az erőtlen megjelenítésre, a közhelyszerűségre meg a viseltes szólamokra bőven találunk példát a kötetben. Ezzel szemben hiányoznak a fantáziát tágító szóösszetételek, a találó szókapcsolatok, költői képek, a nyelvi bravúrok és játékok, egyáltalán az újszerű költői szemlélet. Hiába olvassák tehát gyermekeink a verseket, aligha lesznek élményekben gazdagabbak. A továbbiakban lássunk néhány példát. Az amúgyis gyönge versek értékét, sajnos, lerontják a közhelyszerű szókapcsolatok: szívünk reménye, májusi arany, ünnepi díszt ölt; a nem magyaros kifejezések: „Napok óta ki szoktak már / a lomb közé ülni". A „hajladozik a hűs szélben / a sok kis virág“, az „ünneplőbe öltöztek a / virágos kertek“ meg a „Nem akarok én céltalan sokat, / földre lehozni a csillagokat“ -féle szirupos sorok pedig inkább a slágereket, mint a költészetet juttatják eszünkbe. A logikai ficamok [csokrot bokrétába szedni] meg a suta hasonlatok [,,S úgy zúgatja az esőt, mintha fejnék, a felhőt“] se tesznek jót a versnek — a gyerekeknek még kevésbé. A viseltes szólamoknak gyermekeink ma már az iskolában sem hisznek. Egy-egy órán vagy ünnepi gyűlésen sem árt tehát, ha a pedagógus igyekszik gondolatait hatásosan, meggyőzően és színvonalasan kifejezni. Mert ami évtizedeken keresztül megszokottá vált — bármennyire szép és igaz — hatástalan is lehet. Még nagyobb bűn versben használni olyan elkoptatott szólamokat, mint: „Itt a tavasz / dolgozzunk! / így épül szép / holnapunkI“ vagy „A tanulók ma kaptak bért I jól elvégzett I munkájukért.“; esetleg: „Álljatok hát, kis pajtások, / bátran csatasorba, / mert a tudás az életnek ! legszebb virágcsokra!“. Ha csak így tudunk szólni a tanulókhoz, akkor inkább ne írjunk verset! Gömöri Kovács István legtöbb verse arról árulkodik, hogy csupán a szótagszámot és a rímet ismeri. De ha alaposabban szemügyre vesszük verseit, megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy bizony még e téren is vannak hiányosságok. Az erőltetett ragrímekről most ne beszéljünk, inkább nézzünk meg két verset. Figyeljük meg mennyire ügyel a költő a sorok pontos szótagszámára, és ennek érdekében mi mindenre képes: „Sűrűsödik a jelhő, mélyen lóg a lába, a könnyeit a mező áhítozva várja.“ Az idézett versszak szótagszáma 7 — 7, rímképlete abab. Minden passzol, de sehogyan sem értem, miért kell a „köny- nyeit“ szó elé „a“ határozott névelőt tenni. Hogy a harmadik sor is hét szótagból álljon, a költő nem sokat töprengett, odabiggyesztette a határozott^ névelőt. Az már kevésbé zavarta, hogy nyelvtanilag ez itt helytelen. Az sem zavarta, hogy a négysoros kurta versszakban az „a" névelő négyszer fordul elő. Arra, úgy látszik, nem gondolt, hogy a „könnyeit“ szó elé például egy szép egýszótagú jelzőt is tehetett volna. A Nagyapám mesélte című versében pedigJgy ír: „Cipő nem volt^~ruha nem volt, s kenyér is csak véknyan, ritkán főztek jó ebédet a kék nagyfazékban.“ Arról most ne beszéljünk, hogy ezt a témát Gömöri Kovács István előtt már néhányan színvonalasabban is megverselték. A vékonyan szóból a költő [gondolom, a szótagszám kedvéért] egyszerűen „véknyan“-t csinált. Mielőtt Gömöri Kovács István leírja e sort, nem ártott volna az értelmező szótárt fellapozni. Ott ugyanis a „vék- nya“ szó alatt ez áll: személy- ragos főnév (népnyelvi), valakinek a legalsó bordája és a csípőcsontja közti testtája; állat hasának a comb melletti része. Ha tehát a „véknya“ személy- ragos főnév, aligha lehet belőle n raggal határozót képezni. A hagyományos gyermektémákat sem sikerült újszerű nyelvi megoldásokkal élvezetessé tenni. Hiányoznak a népmeséi elemek, hiányzik a pozitív értelemben vett fantasztikum is, ami szintén fontos eleme a gyermeklírának. Gyermekeinkből ugyanis nem lehet mesterkélten felnőtteket csinálni. Található azonban a kötetben néhány vers, amelynek van ritmusa, hangulata, amely esztétikai élményt is nyújt, (Kerek faluj. Aránylag jól sikerült az Édesanyám című vers is. Ezzel anyának, gyermeknek egyaránt örömet szerezhetünk. Egykét kiszámoló versikében Játékos kiolvasók, Két tréfás kiszámoló) is föllelhetünk ügyes szójátékokat. Ezekből érezni a fel- szabadultságot, a játékos kedvet. Kár, hogy csak nagyon kevés igazán jó vers került a kötetbe. Mert mi is jobb szeretünk örülni, mint bosszankodni! (Madách, 1976) CSÁKY KÁROLY EGYMILLLÁRD A FŐVÁROS SZÉPSÉGÉRE A történelmi Prága újjáépítése 0 A szocialista műemlékvédelem társadalmi célokat szolgál A világ számos fővárosában találhatunk jelentős, a letűnt századok kultúráját őrző építészeti műemlékeket. Ám kevés olyan főváros van — akár Európában is —, amely, mint Prága, 1725 történelmi fontosságú műemlék-épülettel bír, de még kevesebb város műemlékei részesülnek olyan védelemben, mint amilyet a szocialista társadalom a prágai építőművé-, szeti kincseknek nyújt. Nálunk a műemlékek felújítása és karbantartása tervszerű folyamat, mellyel az állami költségvetés is számol. A műemlékvédelem szükségességét és fontoeságát a CSKP prágai városi konferenciája is kiemelte, azonfelül a 6. ötéves tervidőszak .feladatai között és a Nemzeti Front akcióprogramjában is szerepel. A műemlékfelújítási és -karbantartási munkák oroszlánrészét a Prágai Építőipari Vállalat dolgozói végzik. 1980-ig több mint egymilliárd korona értékű rekonstrukciós munkát végeznek el. Mindenekelőtt megemlítjük, hogy a cseh kultúra fellegvára, a prágai Nemzeti Színház néhány év múlva Európa egyik legkorszerűbb kulturális létesítménye lesz. Államunk háromnegyed millió koronát meghaladó összeget fordít az épület rekonstrukciójára. B. Pirout kollektívája például állandó figyelmet szentel a prágai Vár objektumainak. Jelenleg a Lobkovický-palota átépítését végzi, mely a Nemzeti Múzeum rendelkezésére áll majd. Miután befejezik újjáépítését, itt kap helyet a gyűjtemény jelentős része. A műemlékkarbantartók VI. Štverák vezetésével már január második hetében megkezdték a felújítási munkát a Trójai Kastély gazdasági épületein. Később a kastély megsérült tető- szerkezetét és a díszterem boltozatát is helyreállítják. A mintegy 60 millió korona értékű rekonstrukciós munkát viszonylag rövid idő alatt — 1979 márciusáig — szándékoznak befejezni. Ez az építkezés része az egész trójai katlan helyreállítási munkálatainak és a fővárosunkban esedékes kertészeti világkiállításra való felkészülésnek. Az említett munkákkal persze nem merül ki a történelmi értékű műemlékek újjáépítési programja. A főváros legrégibb részében, az ún. történelmi városmagban, mely a maga nemében egyike a világ legritkább' építészeti rezervátumainak, szintén tovább folytatják a rekonstrukciós munkákat. Felújítják a Michalská utcai műemléképületeket, a Týn székesegyházat, az U kamenného zvonu nevű házat, az Anešský- kolostort stb. Szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy a rekonstrukciós munkák egyáltalán nem Öncélúak; a felújított épületek szervesen beletartoznak majd a szocialista kultúránk céljait szolgáló létesítmények és intézmények hálózatába, így egész lakosságunk kulturális közkincsévé lesznek. . KÖVESDI JÁNOS 1977. II. 11.