Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-25 / 24. szám, kedd
Párbeszéd az érlékek védelmében A VOPROSZI LITYERATURI KÜLÖNSZÄMA SZAKADÁS (szlovák) Mihail Solohov ]6 néhány esztendeje nem szólalt meg a nyilvánosság előtt. Most azonban az idős, az idén hetvenkét éves író szükségét érezte, hogy hajlott kora, betegsége ellenére rövid nyilatkozatot tegyen. „Helsinki meleg, reményekkel teljes szellői korántsem csak örömet hoznak a szellemi értékek megteremtői, s így mindenekelőtt planétánk írói számára, de ugyanígy kötelezik is őket, mert határozottan el kell ítélniük azokat, akik nem mondtak le titkolt és nyílt reményeikről, hogy visz- szatérhetnek a »hidegháború« komor korszakához. Tudjuk, hogy miiyen ingoványos és szinte észrevehetetlen a határ a »hideg« és a »forró« háború között, hiszen ennek oly pusztító következményei lehetnek korunkban, melyeket az emberi ész sem előre meglátni, sem elképzelni nem tud. A békéért folytatott fáradhatatlan harc, a béke életet adó eszméinek népszerűsítése éppen most szükséges, mert ha lakóhelyeink küszöbén kopogtat a háború — már elkéstünk." Ennyi Solohov nyilatkozata, s ez mintegy bevezeti csaknem félszáz írónak, a szovjet, illetve világirodalom jeles egyéniségeinek az esszéjét, egy-két szavas vallomását. Ugyanarról a témáról vall a Svédországban élő némot író, Peter Weiss és a francia Pierre Gamarra, Hermann Kant, az NDK kitűnő írója, és a szovjet Szergej Záli- gin, a világhírű japán filmrendező, Kuroszava és az örmény származású amerikai William Saroyan. A békéért kiált az olasz Alberto Moravia, aki ugyan nyíltan megvallja, hogy „individualista“, de éppen ennek az ügynek a képviseletében a közösségre apellál; erről beszél az az angol tudós és Író, aki a második világháború idején ugyancsak felelős ponton vállalta az antifasiszta háború céljait szolgáló tudomá*- nyos kutatások irányítását. Snowról van szó; és rendrtB- sorra megszólalnak a keleteurópai népek írói is, akik számára végzetes csapásként, nemzeti sorstragédiaként jelentkezett a háború, tehát a béke személyes érdekük: a lengyel Jarotiaw lwaszkiewicz, a szlovák Vladimír Mináč és Budapestről Mesterházi Lajos. A teljes névsort lehetetlen felsorolni, s nyilván nem is szükséges meghökkenteni az olvasót a jeles nevek áradatával. Az az információ viszont elmondandó, hogy Solohov nyilatkozata és az íróknak eme új, nemzetközi háborúellenes frontja a moszkvai Voproszi Lityeraturi című folyóirat most megjelent 380 oldalas terjedelmes, különszámában jelent meg. A szovjet folyóirat azzal a kérdéssel fordult a világirodalom ismert alkotóihoz, hogy milyen szerepet vállalhat az irodalom, a béke és az emberi értékek védelmében. Csupáncsak kulturális probléma lenne mindez? Talán nem több, mint egy folyóirat sikeres vállalkozása, hogy minél ragyogóbb neveket sorakoztasson fel hasábjain, s így a jó ügyet és nagyobb olvasottságot egyszerre szolgálhassa? Már az az alkalom, amely e folyóiratszám megszerkesztésére az ötletet adta, ugyancsak jelzi, hogy a kultúra szolgálata mellett egyetemesebb érdekekről is szólhatunk. Az idén a Bolgár írószövetség kezdeményezésére tanácskozást rendeznek Szófiában. Ennek a nemzetközi összejövetelnek az lesz a célja, hogy megvizsgálja: miként érvényesült Helsinki szelleme világunkban, hogyan segítették a kulturális értékek cseréjét, s a kölcsönös megismerés folyamata milyen formákban hat vissza az irodalom, a kultúra nemzeti fejlődésére? Izgalmas kérdések ezek, s nem egyszer olyan problémák, amelyek körül különösen érzékeny vitáknak lehetünk tanúi. Ezeknek az eszmecseréknek legalább két iránya lehetséges. Az is vitára adhat okot az egyetemes haladás képviselői, illetve a hidegháború ügyét akár csak akaratlanul szolgáló toliforgatók között, hogy az emberi értékek cseréjének milyen formákban lehetséges vagy szükséges megtörténnie. A másik vitafar» rás már szűkebben értve is kulturális természetű: vajon feladata-e az írónak a közvetlen társadalmi szolgálat, még ha egy olyan mindannyiunkat érintő ügyekről van szó, mint a béke és háború közötti választás. Kezdjük ez utóbbi kérdéskörrel ... A XX. századi kultúra világtörténete meggyőzően bizonyítja — és a Voproszi Lityeraturi mostani különszáma sok izgalmas példát is említ —, hogy a béke ügyének szolgálata nagyszerű értékeket hozott az irodalom számára is. Emlékezzünk: a harmincas években Párizsban és Madridban gyülekeztek a világ kultúrájának legnagyobbjai, hogy a hitlerízmus ellen, a fasizmus, a háború térhódításával szem- beszállva — a békét vállalják. Különböző világnézetű emberek találkoztak Párizsban és a Franco ellen harcoló Madridban. Jelen voltak a kommunisták és aktívan szerepelt az a polgári baloldal, amelynek ugyan rengeteg vltatkoznivaló- ja volt egymással a kultúra és a valóság szocialista, marxista értelmezésével, viszont egyetértettek abban, hogy először az emberi létet kell megvédelmezni. Az akkori cselekvés inkább ösztönös, mint tudatos volt. Azt sem állíthatnánk, hogy ez a hagyomány megszakadt volna, hiszen az ötvenes évek békemozgalmának jelképét Picasso rajzolta, s olyan különböző világnézetű, eltérő művészi hitvallású emberek tfl lálkoztak, mint Thomas Mann, és Ilja Ehrenbury, G. B. Shaw és Alexandr Fagyejev. Ez a mostan gyülekező új nemzetközi tábor viszont fokozott tudatosságával tűnik ki. Legalábbis a moszkvai folyóiratban közzétett nyilatkozatok arra engednek következtetni, hogy a társadalmi elkötelezettségét nyíltan hirdető író — függetlenül attól, hogy marxista-e avagy sem — a veszély pontosabb ismeretében, a fenyegetettség erősebb árnyékában szólal meg. Két olyan példát említhetnénk, amely akkor is összecsengő tanulságokat tartalmaz, ha tudjuk azt, hogy a szovjet Zaligin és az angol Snow világát mérhetetlen távolságok választják el egymástól. Egyetlen közös vonás fedezhető fel közöttük: mindketten tudósok is egyszersmind, tehát a természettudományok egzaktabb■ világában otthonosabban mozognak. De hát különben mi közös lehetne a szibériai szegényparaszti családból származó Zaligin és jómódú angol család sarja, a később lordi rangra emel Snow között? Az emberi felelősség a jövő előtt, a jelenért érzett aggodalom, minden ember által teremtett érték féltése — igen, ez nagyon reális közösséget jelenthet e két alkotó között. Snow elmondja, hogy a háború és a felelősség új minőségét akkor érezte először, amikor 1940 táján először hallott az atombomba kutatásainak állásáról. És az az érzés, amelyet akkor megismert, ma fokozott óvatosságra serkenti. Snow nem álmodozó: tudatában van annak, hogy az író, a kultúra eszközei a készenlétben álló termonukleáris fegyverekkel szemben ugyancsak korlátozottak. Hisz azonban abban, hogy az ember jóra nevelhető. És az író, a kultúra munkása ezen a területen missziót teljesíthet. Zaligin pedig arról ír, hogy a századunkban a kultúra fogalma két részre osztódik: a művészetekre és a tudományra. Ha az emberiség jól és pontosan kívánja tervezni a jövőjét, akkor abba az irányba kell haladni, hogy a tudomány és a művészet felelőssége oszthatatlan legyen. „Éppen ezért — írja — mindaz, amit a feszült- ség enyhülésének nevezünk, közvetlenül hat a kultúrára. Az enyhülés nem lehet hatás nélküli a művészetek erkölcsi 6$ filozófiai tartalmára abban a vonatkozásban sem, hogy mit tehet a tudomány, amikor a háború és béke problémáiban döntenie kell...“ Egyetlen összehangzó vélemény a nyilatkozatok sokaságából. S ez is arról árulkodik, hogy a feladat felismerése közös. Peter Weisst is idézhetnénk, az ő parancsszerűen fogalmazott szavait: „Nem lehet magyarázkodni. Ma könyvet vagy színdarabot írni, illetve képet festeni és egyidejűleg arra gondolni, hogy a világot megosztó konfliktusoktól bárki távol tarthatja magát — ez nemcsak illúzió, hanem tudatos vakság.“ És lehet-e vak az igazi művész? Nem elhanyagolható a második vitalehetőség sem. Hiszen akadnak olyan művészek is, akik nem ismerik fel e vakság természetellenességét, akik a társadalmi cselekvésnek ezt a formáját nein vállalják. Mi több: olyan gondolatkörben mozognak, amelyben Helsinki egymást kölcsönös megismerésre biztató szellemisége, — éppen hidegháborús hangulat keltésére alkalmas. Velük szemben Kuroszava azt mondja: „A szépség nem ismer államhatárokat ...“ Hermann Kant gyakorlatiasabban fogalmaz: „Szeretném, ha az irodalom és az író olyan erővel és lehetőségekkel rendelkezne, amelyek biztosítják a Föld számára a békét ... Tudom, hogy ilyen hatalom senkinek nem adatott, mégis, az irodalomnak módja van arra, hogy ébren tartsa az emlékeket, felnyissa az emberek szemét és élesítse hallásukat...“ Vladimír Mináč pedig cselekvésre buzdít: „Nyugaton — úgymond — nem ismerik a mi kultúránk értékeit olyan aranyban, ahogyan a szocialista világban ismertek a polgárság, s általában a nyugati szellem eredményei. Ezért az állandó dialógus a feladatunk. Tisztelve egymást, de határozottan képviselve az álláspontokat, becsülettel nyilvánítsunk véleményt. A kultúra egységéhez vezető út — teszi hozzá a szlovák író — hosszú. Megrövidíteni ezt az utat nem a Urai ködök, nem az egységről szóló, szépen hangzó szavak fogják. Konkrét párbeszédre van szükség a legfontosabb dolgokról. A reális tények nyelvére van szükségünk." Nos, valóban erre van szükség. Ez a félszáz író a világ minden tájáról valami nagyon lényegeset cselekedett a moszkvai irodalmi folyóirat oldalán. Az emberiség közös érdekében párbeszédre vállalkozott. A közös, nagy értékek védelínében. Emberi méltóságunkért. Helsinki igazi szellemének érvényesüléséért. Nem propagandagesztusokat hangoztatva, hanem a reális tények alapján vállalva az elkötelezett művész feladatát. E. FEHÉR PÁL KULTURÁLIS HÍREK • A ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház balettegyüttesének előadásával Zágrábban megkezdődött a jugoszláv balettmüvé- szet századik évfordulójának megünneplése. Az egész 1976— 1977-es idény a balettcentenárium jegyében telik el. A zágrábi Horvát Nemzeti Színházban kiállítás nyílt, mely bemutatja a jugoszláv bcilettművészet fejlődését. • Az Európa Könyvkiadó megjelentette Jún Smrek szlovák költő válogatott verseit magyarul. Ján Smrek néhány évvel ezelőtt Petőfi, Ady és József Attila fordításaiért megkapta a Magyar Pen Club érmét. • Weimarban befejezték Goethe kerti házának renoválását, s a ház ismét fogadhatja látogatóit. Az épületet, amelyben Goethe a Wilhelm Meistert — és számos versét — írta, évente százezren keresik fel. • Marx 1839. és 1841 között írott doktori disszertációjáról jelentetett meg dokumentumkötetet a jénai Schiller Egyetem. Leo Delibes Coppelia című balettjét új rendezésben hozta színre Ulánbátorban a Mongol Állami Opera és Balettszínház. A múlt hét végén a Szakadás című szlovák film bemutatásával országszerte megkezdődött a Dolgozók Filmfesztiválja. Ján Lacko alkotásának cselekménye az ún. szlovák állam idején játszódik, a film mégsem történelmi, hiszen a nelié? időket nem közvetlenül ábrázolja, hanem egy cseh és egy szlovák család sorsán, két fiatal szerelmén keresztül tárja elénk. Szerelmi történet, de ne valamiféle romantikus-szentimentális sztorira gondoljunk. Az alkotók nagyon reálisan és mértéktartóan mutatják be egy szlovák fiú és egy cseh lány kapcsolatát, melyet a fasizmus. az elszabadult pokol és a háború vérzivataros «apjai sem zúztak szét. (A szerelmesek szinte a két nép megbonthatatlan barátságát, testvériségét jelképezik.) Az alkotók reálisan, kortársi szemmel látják és láttatják az eseményeket, 1938-tól, a köztársaság önkényes szétszakításától egészen a felszabadulásig. A cselekmény Handlován játszódik; itt él egy kommunista érzelmű cseh gimnáziumi tanár, akinek lánya megismerkedik egy szlovák bányász fiával. 1938 tavasza van, látszatra nyugodt a helyzet, Európa felett azonban már vészjósló felhők tornyosulnak. Hitler hordái és hűséges bérencei csakhamar feldarabolják Csehszlováklát létrehozzák az ún. szlovák államot és a cseh FÉRFI A FÉRFI ELLEN Kurt Maetzing, az élenjáró NDK-rendező mához szóló filmet forgatott. Bár alkotásának cselekménye nem napjainkban játszódik, a film — mondanivalója révén — mégis maivá, időszerűvé válik. A történet közvetlenül a második világháború után kezdődik. Frontról hazatérő katonákat látunk — köztük a film két központi alakját is, akik nem is sejtik, hogy útjuk ugyanazon asszonyhoz, feleséghez vezet. Szokatlan módon „húznak sorsot“, hogy eldöntsék, kié is legyen a nő. A győztes azonban mégis vesztes lesz, mert az asz- szony a másik férfit várta haza ... Életben maradt hősünk útra kel, hogy biztos otthon, megélhetés után nézzen. Látszólag feladta a harcot, reményvesztett lett, de az élni akarás ösztöne mégiscsak úrrá lesz csüggedtségén. Hosszú, viszontagságos utat tesz meg, míg révbe protektorátust. A cseheket kitelepítik Szlovákiából; a szlovák klerofasiszták üldözik és kitoloncolják a cseh tanár családját Is. Végeszakadt a fiatalok idillikus szerelmének, Évát és Jánt elszakítják egymástól. A szerelem azonban nem ismer sem határokat, sem korlátokat — s így a fiatalok titokban, a határt illegálisan átlépve, talál- kozgatnak, míg Jánt nem viszik el a keleti frontra. A fiú azonban megszökik, átáll a túlsó oldalra és a Vörös Hadsereg tagjaként — felszabadítóként — érkezik haza. Az alkotók nem arra törekedtek, hop-v elmélvülő jellemábrázolást nyúitsanak, s bár a két fiatal kapcsolatát, sorsának alakulását helyezték előtérbe, óvakodtak a lirízálástól, illetve a történelmi helyzetből adódó konfliktusok kiélezésétől. Mint említettük, a rendező mértéktartóan bonyolítja a cselekményt, csínján bánik a kifejező eszközökkel, sikerült azonban egységet teremtenie az érzelmi motívum és a valóságalap között. Érdeme, hogy a filmben érzékeltetni tudta a cseh és a szlovák nép barátságát, együvé tartozását, egymásrautaltságát. Alkotásában jó nevű hazai színészek vállaltak szerepet: Ján Greššo, Jaroslava Schallerová, Zdenék Rehor, Jana Dilétová, lvan Rajniak, Jaroslav Sato- ranskfj. jut: asszonyt, barátot talál, a sors azonban újabb megpróbáltatás elé állítja. Még elég ereje Jenne, hogy igazáért megküzdjön, de a bosszú, a megtorlás helyett elfogadhatóbb emberi megoldást választ. Az alkotók érdeme, hogy — a film több hibája ellenére — sikerült érzékeltetniük a háború után születendő újat, azt a változást, mely az új viszonyok, körülmények hatására az ember szemléletében, gondolkodás- módjában történt. S ha egy- egy rész nem is mondható hitelesnek vagy meggyőzőnek, az alkotás — egészét tekintve — mégiscsak figyelmet érdemel, éppen a szemléletváltozás ábrázolása miatt. Regimanias Adomajtis (balra) a Férfi a férfi ellen című film főszerepében A férfi főszerepet Regiman- tas Adomajtis litván színész, a nőit Karin Schröder játssza; teljesítményéért a nyári Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon a legjobb női alakítás díjával tüntették ki. ~-ym~ Jelenet a Szakadás című szlovák filmből; balra Jana Dítcitová í (NDK-beli)
