Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-24 / 22. szám, hétfő
E nnek a háznak az építésénél az emberek önkéntesen segítet- * ' tek. Ha eljött az étkezés Ideje, ugyanezek az emberek elmentek saját házukba, saját kosztjukra, vagy kijelentették, hogy nem éhesek... Ugyanezek az emberek nagyot köptek markukba és keményen megfogták a szerszámot. Ezek az emberek Is a huszadik század hőseif" Négy fal... Keleti oldalán kettes ablak, az ablak párkányán üveg tinta és két kiürült orvosságos doboz ... Mellette két fonnyadt falevél... — Már van! — csilingel egy fehér edénykén ülő gyermek hangja — Van! A két fonnyadt falevél — sárga, messziről úgy tűnnek, mint két aszalt béka. Odébb díszes, sokéves virágcserép. Három levél terpeszkedik benne, élő, zöld triumvirátus. Az ablak alatt gyerekasztal támaszkodik a falnak. Ugyancsak zöld. A kisasztal egyik ülőkéjén játékgitár hever. A gitár dobja narancs- színű, közepe felé sárgul, a közepén kék szegélyű, kör alakú nyílás ásítozik. A húrok elszakadva, a földön kígyóznak. A kis asztallapon, hol pohárnyomok fénylenek, hajtincs pihen. A túlsó ülőkén egy pár lila zokni —■ a gyereknek. Az asztal tulajdonosai, angyali-ördögi szőke csöppségek, a kertben rejtőzködnek, csak hangjukat lehet időnként hallani... A kisasztal mellett, az utca felől, egy fehér vödör, ahogyan errefelé mondják: egy kibli áll. Egyszerű, fehér, zománcos kibli, félig vízzel. A fehér zománcon itt-ott pöttyök, helyenként szabálytalan fekete vonalak ívelnek, de a vödör még pár évig kitart. Közelében újabb kisasztal, rajta televízió. Az északi fal sárga alapon barna mintákkal hengerelt. A fal közepe táján egy üvegajtó, nyugati szomszédja egy leszerelt Club-kályha. Tavasz van. A kályhán egyszerű-mintás csipketerítő. Rajta egy sztaniolpa- pírba csomagolt virágcserép, méregzöld színű aszparágusz- szal. A helyiség légterében legyek ..., egyhangú zúgás, cikkázások, gépies lét. A kályha fölött, a nyugati falon, műanyagból készült iparművészeti termék lóg, ferdén. Zöld alapon két fehér hattyú ücsörög, pikáns, piros csőrökkel. Vagy tíz centiméterre ikertestvérek, az örök tulajdonosok. Két telt faajtó: fürdő- szobaajtó-úr és spejzajtó-úr. Az utóbbi uraság mögött a déli fal vágja el a teret. A falon egy „zavaros“ tájkép, ez is ferdén lóg. A festmény az öccs műve ... Még egy üvegajtó, s a déli faj bezárja a teret, amint a keleti fallal találkozik. A konyhaajtónál adják az „ingyenjegyet“ — ki a szabadba. A helyiség közepén nagy asztal. Körülötte négy szék: két egyforma, csak éppen másfelé mozognak lábaik, s az egyiknek mozog a támlája. A másik pár szék külön-külön szerzemény, kopottak és szilárdak. Az asztal krémszínű, volt. Rajta virágmintás műanyag-térítő, három füzet, gyufásskatulya, szűrő nélküli cigaretták, csípősek és büdösek, egy áttetsző, kék hamutárca, benne három csikk és három megfeketedett gyufaszál. A kanyhaajtó a folyosóra nyílik. Esők idején a csöppségek csatazajos játszótere. A folyosó túlsó partjánál húzódik az udvar. Valamikor herével ültették be, s így lett végül is gyöpös és különféle füvek parádés honfoglalási helye. Kezdve a konzervdoboztól a háromkerekű bicikliig és az egykerekű felismerhetetlen alkalmatosságig, Itt minden fellelhető. Nem is kell említeni a tulajdonosokat... Az udvarból indul a gyalogút: a titkok felé. Az ösvény végén megszeppenve állnak a gyerekek és sóhajtozva mondják: a határi Vágyakoznak, álmodoznak, tekintetük a látóhatár peremén. Tavaly történt... ősz volt, szél is volt, időm is volt, és voltam olyan hirtelen, hogy megígértem a szőke angyaloknak, helyesebben, ugráló ördö- göcskéknek. hogy egyszer csinálok egy valódi sárkányt, amely röpülni is tud. — Röpülni?! — hihetetlen- kedtek. Fiatalok irodalmi rovata Két piros kör az arcán, csillanó fehér fogak, akkora szemek, mint az ökleim, aztán felragasztjuk a farkát, két boldog sikoltás, és kész a sárkány. — És most egyikőtük ráülhet és máris felrepül. A kislányok megremegtek. Ezt nem képzelték volna, bár gondolatban már repültek rajta, de ez most félelmetes. Elhúzódnak tőle. Jól bebugyolálom őket a kabátba, nyakra meleg sál, fejre tekről beszél, s egy fél deciért, olykor anélkül is, a kocsma sarkában szívesen elmesélik bárkinek: szakállas meséjüket. Csak éppen a hangnem nem felel meg a misztikus értekezésnek, túl kell kiáltani a szomszéd csoport vitáját. — A zangyalát! De egyikük sem hiszi... fgy van ez rendjén. Éjfél felé már kihaltak az utcák, végigsétálni rajta any- nyit jelent, mint kiröppenni a jelenből: a ájrdákat benépesíPOÓR JÓZSEF: MADÁRTÁVLATBÓL vastag sapka, öreganyjuk kötötte, s indulunk ki, a határba,. A szőlők mellett vastag bajuszú csősz, a két lánynak duzzadt, aranyszínű fürtöket ád, én neki cigarettát. Kezdődik az eresztés. Nekilódulunk. Futok, vonszolom a sárkányt magam mögött, ami csak nem akar felrepülni. Mikor visszatérek a robogásból, az egyik lány megjegyzi: lassan szaladok. Elszívlelem, s nevetve mondom — most rohanni fogok. Porzik mögöttem a fű. — Repülj — könyörgök a hétfejű sárkánynak. Nem érti a szavam. Kitartó futó vagyok. Végre a sárkány felemelkedik vagy ötven méternyi magasságba. Hallom a két kislány örömkiáltozását. Hű, csak ez kellett a lábaimnak, majd kiszaladtak alólam. Rántást érzek, égy szal- tó, a sárkány orrával a földet szántja, füvet majszol. De erős a fakeret... Az idősebbik ér hozzám elsőnek, nyakamba ugrik, most jön a másik, érzem hátulról a taszítást, s hirtelen hárman fekszünk a fűben ... Újból nekilódulok. A sárkány istenek áldják, felszállt, cikk- cakkozott fölöttünk — boldog vagyok. Voltam: lezuhant, ösz- szetörött, hátamon maradványai lógnak, egyik karomon az egyik lányt, másikon a másikat cipelem, botorkálok, ök keservesen zokognak, s én igyekszem lelket verni beléjük. Elszálltak az évek. Egyszer visszatértem ... Távolról: a falum elrejtőzik a kerti fák fala mögé. A látvány: sziget a hullámzó búzatengerben. Az aszfaltút befúrja magát a két árok közé, a két temető között egy kanyar, s eltűnik a szem elől. A temető, mint minden temető — nyugalmas, emlékezésre és elmélkedésre késztet ... Estére elül a nyikorgócsikorgó kút zaja, s hazatipeg az utolsó kannát cipelő öreg is. A torony órája ismét üt, a falu egyik ezermestere újból nekiindította az időnek. Néhány ember még kísértenk az emlékek szereplői. Az úttest most már szabadon rendelkezésre áll, közepén előrenyomulva a házak között, a fasorok alatt, az emlékek hadát vezetve: visszajutok a gyerekkoromba. Bontási területre érek: téglaoszlopok, deszkahalmazok ... Lassan láthatóvá válnak a lebontott ház vonalai, érzem azt a borzongást, amn lyet valamikor, mikor abban a hiszemben éltem, hogy padlásán titkos naplók és foltos térképek porosodnak, pincéjében mázos korsók sorakoznak ... Felötlenek az éjszakai „felfedező“ utak ... padlások, pajták, pincék — de az „álmodott“ tárgyak, irományok közül egyet se leltem. Forró vér hódított, tervek, álmok űztek, nekiszaladtunk a világnak, s eltűntünk porszemként valamelyik szegle tében. De vannak, akik visszatérnek. Vannak, kiknek erejük nem csappant... Mások a színek, a hangok, súlyt kapott a könnyed dallam, az izom megkeményedett, az arc ráncai mélyültek, élesebb lett a tekintet, az ököl súlyosabb. Ez is így van rendjén. Van úgy, hogy a férfi is tenyerébe temeti fejét. De kér valaki a sajnálatból?) A férfias jellemű ember erős, mint a vasgyökerű Sorsfa: derékba- törhetetlen. Csak az agykamra valamelyik sarkában csendül üveghang. Egyetlen egyszer. De a test minden porcikája őtveszi a rezdülést. Sejtek millióján száguld végig a láng, és az Anyag Megszellemül. Lendületbe jön az ember. Az Ember. Ütést, ha többször kap, megszokja. Mondják erre azt is: megedződik. Meg azt is: beletörődik. Mibe?! Ha az ember nem vesz lélegzetet, megfullad. Borzasztó annak, aki nem tud visszatérni ... Csönd van. Az árnyék egyre nő, némelyik ablakban a hold látható. Ügy érzem, hogy a falu lélegzik. Mélyen, szabályosan. Elémjönnek a mellékutcák. Megyek, megyek, mígnem elnyel a hajnal. műfordítóink műhelyéből Roque Dalton: Latin-Amerika A költő szemtől szemben a holddal szívja izgató margarétáját hozzá idegen szavak napi adagját kortyolja harmatecsetjeivel körberepdes időnként belevakar csöppnyi kétnemű, hegedűjébe Addig míg szét nem zúzza képét egy vigasztalan kaszárnyafalon. 27 év Komoly dolog bizony huszonhét évesnek lenni valójában egyike a legkomolyabb dolgoknak tompul gyermekéveim fénye eltűnnek kis barátaim és az ember elkezd kételkedni saját halhatatlanságában Juan Gelman: Tél Miután szeretkeztünk hasad még megvilágította a sötétséget fáradtságot és az éjszakát mely szobánkban húzódott meg. Értünk remegett a csönd mint az idei tél szegényeinek csupasz talpai karjaidon még sejtem a magára maradt szerelem pillantásait miután szeretkeztünk visszatértünk a tűzbe gyűlölködésbe igazságtalanságba. Az őrültként nyögő városban a szerelem csendben számolja a fagyban megdermedt madarakat börtönöket csókokat magányt és a napokat melyek még elválasztanak bennünket a forradalomtól. Fénykép A fényképet melyen arcod látom oldalról szád hajad szemed édesíti meg Mégis mikor szerelemtől remegtünk oz éj hullámzása és a város moraja alatt arcod ismeretlen táj volt míg ez a kép a feledés valami egészen más. Zsoldos Péter fordításai A most bemutatott két latin-amerikai költő közül a sal- vadori Roque Dalton az ismertebb, akinek munkássága, sajnos, már lezártnak tekinthető. San Salvadorban született 1933-ban. Jogi és antropológiai tanulmányokat folytatott Mexikó, Chile és hazája egyetemein. Huszonkét éves korában lépett be a kommunista pártba. Mint politikai menekült élt Guatemalában, Mexikóban, Csehszlovákiában és Kubában. Verseken kívül cikkeket, tanulmányokat írt a latin-amerikai forradalmi mozgalom kérdéseiről Fiatalon halt meg, egy maoista csoport terrorakciójának áldozata lelt hazájában. Juan Gelman argentin költő, 1930-ban született. Líráját szerelmes és szenvedélyes társadalmi érdeklődésű versek alkotják. —zs— Az útmenti fák gyorsan suhantak el mellette. Hirtelen teljes súllyal zuhant rá a magány. Tudta, most nagyon fontos, hogy a vezetésre összpontosítson, de ez sehogy sem sikerült. Megrémült, amikor arra gondolt, hogy egy ilyen jelentéktelen esemény így kizökkentette egyensúlyából. Hát mi köze ahhoz az emberhez? Hiába próbálta elhessegetni a gondolatot, újra és újra maga előtt látta az öregasszony diadalmas mosolyát. Olyan magányosan, szinte riadtan lépegetett a rohanó emberáradatban. Márta rokoni érzéssel lépett SZABÓ ERZSÉBET: MENEKÜLÉS hozzá, hogy átsegítse az úton. „Ugye, nagyon egyedül tetszik lenni ebben a nagyvárosban!?“ Az öregasszony ránézett: — „Dehogyis, kislányom, otthon vár a párom.“ Szinte meghatotta az öregasszony arcából áradó nyugalom, de ugyanakkor felszakadt benne egy kellemetlen, fájó érzés, amelyet minden erejével igyekezett elfojtani, megakadályozni, hogy a felszínre jöjjön. A MAGÁNY! Megrémült, amikor saját hangját hallotta, de érezte, most már tehetetlen. A mai nap megint a keserű tépelődésé. „Vajon hol rontottam el?" Elrontott-e egyáltalán valamit? Bizonyára, mert még sohasem érezte, hogy boldog. Boldog? Mi a boldogság? Csak egy fogalom. Egy-egy röpke pillanat lehet csupán, amikor az ember tökéletesen elégedett mindennel, de elsősorban önmagával. Akkor viszont mi az, ami hiányzik, amit állandóan keres, és amit sohasem sikerül megtalálnia. Saját magát kérdezte, pedig nagyon pontosan tudta a választ. És újra a szó, amely elől menekült: a magány, a senkihez-nem-tartozás Persze, van olyan közösség, amely befogadta és szereti, de ennél sokkal szorosabb kötelékbe vágyott. Hol keresse? Harmincöt éves. Közben észre sem vette, hogy letért az útról, és egy ódon, szürke ház falát nézi mereven. Az ablaküvegen halk kopogás. Kisasszony, itt tilos parkolni!“ — mondja a rendőr. 1977. I. 24.
