Új Szó, 1977. január (30. évfolyam, 1-30. szám)

1977-01-20 / 19. szám, csütörtök

Egy történelmi esemény élő tanúi Jeladás volt... A Sajó völgye s egész Gö- mör dolgozó népének a kapita­lista kizsákmányolás ellen ví­vott több évtizedes harca arany­betűkkel íródott be a CSKP ve­zette munkásmozgalom történe­tébe. Kétségtelen, hogy a NOSZF tapasztalatai az itt élő dolgozókat is céltudatos prog­rammal vértezték fel az elnyo­más ellen, a békéért és szociá­lis felszabadulásért folytatott küzdelemben. A népi tömegek forradalmi mozgalma a kapita­lista kizsákmányoló rendszer ellen szervezett, öntudatos harccá fejlődött a gazdag mun­kásmozgalmi múltú Gömörben is. egész kapitalista világot harcot kell folytatni ellenük, egységfrontot alkotva, minden erőt összpontosítva. A burzsoá­zia uralma alatt húsz alkalom­mal lőttek az emberek közé Szlovákiában csak azért, mert munkát és kenyeret kértek. Mi hittük és tudtuk már akkor, hogy igazat mond Gottwald elv­társ — akit 1923 óta ismertem — és a konferencián felszólaló Safranko elvtárs is. A gyűlé­sen jelenlevők túlnyomó több­sége elfogadta azt a határozati javaslatot, melyben tiltakoz­tunk a Sajó vidéki ipari üze­mek leállítása ellen, és támo­gatást kértünk a csehországi munkásoktól. Teri néni, a közelmúltban el­Vavrek József, Árpád Koreň fa rožňavai járási pártbizottság tit­kára), özv. Siling Miklósné és Dusik Dániel. (Elena Langová felvétele) megrengető első világháború utáni gazdasági válság kiélezte a helyzetet Csehszlovákiában is. Országszerte fokozódott a munkásemberek kizsákmányolá­sa. A gyárosok, iparmágnások a gazdasági válságot és követ­kezményeit az ipar koncentrá­lásával, szlovákiai ipari üzemek felszámolásával, bezárásával akarták kiküszöbölni, mit sem törődve azzal, hogy ezrek és ezrek maradnak munka és meg­élhetés nélkül. A húszas években a burzsoázia egyik ilyen fon­dorlatos intézkedése arra irá­nyult, hogy leállítsa a terme­lést a Slavošovcei papírgyár­ban, a Gömörhorkai cellulóz­gyárban és a Kuntapodcai ön­tődében. A szervezett munkásmozga­lom élén abban az időben már a CSKP állt, amely 1927. ja­nuár 23-ára Plešivecre (Pelsőc- re) azzal a céllal hívta össze a politikai pártok konferenciá­ját, hogy tiltakozzanak az em­lített gyárak leszerelése ellen. Fél évszázaddal ezelőtt tör­tént ez a jelentős esemény, melynek élő tanúival Pelsőcön találkoztunk a jubileum alkal­mából. Pontosabban három kom­munistával: a hetvenhét eszten­dős VAVREK József elvtárssal, az öt évvel fiatalabb SILING Teri nénivel és a 80. évét ta­posó DUSIK Dani bácsival be­szélgettünk. Vavrek elvtárs — aki ma Na- dabulán (Sajóházán) él — 1921 óta tagja a CSKP-nak. Fiatal korában bányászként dolgozott, majd a felszabadulást követően — a párt megbízásából — kü­lönböző tisztségeket töltött be, míg egészségi állapota engedte. — Én már akkor hat éve tagja voltam a pártnak, amikor a pelsőci konferencia lezajlott — emlékezik Vavrek elvtárs. — Tűrhetetlen állapotok korát éltük akkortájt, de a kommunista párt nem riadt visssza, céltudatosan folytatta harcát a kizsákmányo- lók ellen. Élére állt minden olyan mozgalomnak, amely a dolgozók érdekeit szolgálta. A kommunisták kezdeményezésé­re összehívott konferencián részt vettek a különböző pár­tok képviselői is, de őszintén Safranko és Gottwald elvtárs, a mi pártunk megbízottai be­széltek. Különösen Gottwald elvtárs szavai kötötték le fi­gyelmünket. Nyíltan megmond­ta, hogy az urak csak ígérget­nek, de semmit sem tesznek a munkások érdekében. Velük nem lehet megegyezni. Nyílt hunyt SILING Miklós hű élet­társa, egyben elvtársa és har­costársa is, kedves emlékként idézi Klement Gottwald látoga­tásait. Többször nálunk ebédelt, így az emlékezetes pelsőci kon­ferencia napján is. — Ha jól emlékszem, vasár­nap volt, amikor Gottwald elv- társ megérkezett Prágából. Du­sik elvtárs várta az állomáson, onnan a városházára mentek. Ott találkoztunk és megbeszél­tük, mit, hogyan csináljunk. Jó­magam nem vettem részt végig ezen a tanácskozáson. Haza kellett mennem. Bármennyire szűkös időket éltünk, az ilyen kedves vendégek részére ké­szíteni kellett valamit. Tizen­hat embert jeleztek ebédre. Volt hat tyúkom, mind levág­tam, húslevest meg paprikást főztem belőlük. Kalácsot is sü­töttem. Ebéd után több fényké­pet is csináltak Gottwald elv­társról családom körében, meg a többiekkel együtt. Sajnos, ezek a fényképek nincsenek a vörös zászló után kutatva, csaknem minden­nap házkutatást tartottak ná­lunk is. Gottwald elvtárs na­gyon kedves ember volt, csa­ládtagként fogadtuk. Ha eljött, sokáig elbeszélgetett velünk, tájékoztatott, mit, hogyan kell csinálnunk, bátorított, bíztatott, hogy győzni fog a munkásosz­tály, de ezért kitartóan, szer­vezetten harcolni kell. Keser­ves idők voltak azok — sóhaj­tott fel Siling néni —, szinte hihetetlen azok számára, akik nem élték át, milyen sorsa volt a munkásembernek. Bizony másképpen éltünk akkor, mint ma. A sorsközösség, az együvé tartozás, a párt irányítása erőt adott nekünk ahhoz, hogy át­vészeljük az embertelenség kor­szakát. Csak azt tudom mon­dani, a kommunista párt meg­tartotta ígéretét, célkitűzéseit megvalósította, és azt teszi ma is. Ennek eredményeiről min­dennél bizonyítóbban beszél mai életünk. DUSIK Dani bácsinak már ne­hezére esik a beszéd, de a har­cos múlt felidézése fokozatosan szinte szárnyakat ad szavainak, mintha arcán kisimulnának a ráncok, amikor belelendül az emlékezésbe. Egész élete össze­forrott a munkásosztály, a kommunista párt harcával. Fia­talon, a tanácsköztársaság vö­röskatonájaként fegyverrel a kezében harcolt az elnyomók ellen, majd román fogságba ke­rült, s amikor hazatért, Gömör- horkán munkásként dolgozott. — Nagy megtiszteltetést je­lentett. számomra, hogy a pel­sőci vasútállomáson én várhat­tam Gottwald elvtárs és társai érkezését — meséli Dani bácsi — azon az ötven év előtti ja­nuári napon. A közságházára kísértem a vendégeket, ahol Gottwald elvtárs előbb velünk, majd a többi politikai párt kép­viselőivel megbeszélte, mit aka­runk elérni a pelsőci konferencián: megakadályozni a gyárak be­zárását. Ezzel nem mindenki ér­tett egyet, a jobboldali, burzsoá pártok képviselői közül valaki közbekiáltott: „Gottwald bújto- gat, ezzel nem érünk el sem­mit ...“ Erre azzal válaszol­tunk, hogy hagyják beszélni, ellenkező esetben felrobbantjuk a községházát. A jelenlevő hét csendőr az elsők között szaladt ki az épületből; azt hitték, va­lóban aláaknáztuk az épületet. Gottwald elvtársat nagyon sze­rettük, becsültük, még a más pártbeliek közül is sokan tisz­telettel beszéltek róla. Egy al­kalommal például Pápezsik András községi bíró — aki a leállítandó gyárak ügyében több ízben is Prágában járt küldött­ségek tagjaként, találkozott Gottwald elvtárssal, mint par­lamenti képviselővel. Hazatérte után így szólt hozzám: „Te Du­sik, nem képzeltem, hogy ilyen nagy ember ez a Gottwald. Akármelyik hivat liba, .niniszté- riumba mentünk vele, minde­nütt ajtót nyitottak, hajlongtak előtte ..Én azt mondtam a bírónak, hogy valóban nagy ember Gottwald elvtárs, de előtte azért nem kell hajlonga- ni, mert ő a munkásosztályhoz tartozik. A pelsőci bíró fején találta a szöget, mert Klement Gott­wald elvtárs tettekkel, a dol­gozó nép érdekében végzett fá­radhatatlan munkásságával bi­zonyította emberi nagyságát. Ezt tette a pelsőci konferencián is. Ez a konferencia jeladás volt egész Szlovákia dolgozó népének az egységre, a közös harcra. A konferencián megjelent küldöttek a gömöri völgyek több mint harmincöt- ezer dolgozóját képviselték az­zal az elhatározással, hogy megakadályozzák a termelés beszüntetését Slavošovcén, Gö- mörhorkán, Kuntapolcán. A dol­gozó nép pártunk vezetésével győztesen került ki ebből a harcból. Nem állt le a munka, a szó­ban forgó gyárak ma is, szo­cialista termelési formák köze­pette több ezer embert foglal­koztatnak, s évente többszáz millió korona értékű termék­kel gazdagítják piacunkat. Az ötven év előtti pelsőci kongerencia méltán igen jelen­tős eseményként került lje a CSKP és munkásmozgalmunk történetébe. KULIK GELLÉRT A Karlovy Vary-i Porcelángyár Teplice melletti dubíi üzeme kávésbögrék -csészék és az ezekhez tartozó tányérkák gyártására szakosította magát. A gyár az ország legnagyobb ilyen termékeket gyártó üze­me. A termékek nagy része ki­vitelre kerül, elsősorban az NSZK-ba, Angliába^ Ausztriába és Svédországba. A gyár február­ban negyvenezer kávésbögrét exportál Angliába. Jana Beneso- vá a bögréket II. Erzsébet ki­rálynő arcmásával díszíti. (Felvétel: (CSTK — 0. HoUm) KOMMENTÁLJUK ---------------------­A KOLLEKTÍV VEZETÉS Értékelő párttagyűléseink előkészítésének időszakában a lenini munkastílus érvényre jutásával kapcsolatosan sok szó esik a kollektív vezetés elvének megtartásáról. S te­gyük hozzá mindjárt: nem véletlenül, mert a pártalapszer- vezetek taggyűlésein ezt az elvet sértik meg a leggyak­rabban. Nemegyszer vagyunk tanúi olyan jelenségeknek, amikor egy-egy kérdés alapos megvitatása után szavazatra bocsát­ják az előterjesztett javaslatot. Néhányan, mivel előzőleg is volt kifogásuk, tartózkodnak a javaslat jóváhagyásától, gondolván: mivel tartózkodtam, mentesültem a határozat teljesítésének kötelezettsége alól. A párlalapszervezetek taggyűlésein a határozati javasla­tokat szabad és tárgyszerű vita alapján hagyják jóvá. Mi­helyt a szavazással törvényerőre emelkedett a határozat, amely a többség akaratát tükrözi, minden kommunistának kötelessége slkraszállni teljesítéséért, függetlenül attól, mi­lyen nézeteket képviselt a javaslat megszavazásakor. A kollektív vezetés a szavak és a tettek egysége, a határo­zathozatal és a végrehajtás egységét juttaja kifejezésre. Ebben rejlik hatalmas ereje. A kollektív vezetés azért fontos alapelve a pártéletnek, mert meggátolja a személyi döntésekkel elkerülhetetlenül együtt járó szubjektivizmust, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy helyes döntések szülessenek, amelyek egyúttal ma­gukban foglalják a kommunisták tapasztalatait. Ez az elv pártéletünk fontos normája, enélkül a kommunista párt nem tudná betölteni vezető szerepét. A CSKP XV. kongresszusának következtetései, az SZLKP és a többi testvérpártunk tapasztalatai nagy jelentőséget tulajdonítanak a kollektív vezetésnek. Hiszen a fejlett szocia­lista társadalom sikeres építésének ez egyik alapvető fel­tétele, amely természetesen nem mond ellent az egysze­mélyi felelősség elve érvényesülésének. Politikai és gaz­dasági életünk vezetői — a legfelsőbb szinten is — kol­lektiven és személyileg is felelősek munkájukért. Ez azok­nak a feladatoknak a nagyságából és bonyolultságából ered, amelyek pártunk és társadalmunk előtt állnak. Ahogy a kollektivitás elvére szükség van az alapvető kér­dések megvitatásakor, ugyanúgy érvényes ez a személyes felelősségre és a személyes jogkörre is, nehogy a felada­tok teljesítését elodázzák, vagy egyesek kivonják magukat a felelősség alól. A párt határozatainak helyességét is végeredményben az biztosítja, hogy a párttagok kollektív tapasztalataira épül­nek, s azok összegezik véleményüket, észrevételeiket. A munka kollektív jellege a pártban nem alakul ki ösztönö­sen, ennek megszervezése a pártfunkcionáriusokra hárul, akiknek feladata megfelelően előkészíteni a pártszervek és alapszervezetek üléseit, a taggyűléseket, s kötelességük biztosítani elvtársi légkörüket. Ilyen esetekben szívesen vállalkozik a tagság a határozatok teljesítésére, mert érzi, hogy kialakításukban maga is részt vett. A SZISZ-ben és valamennyi társadalmi és tömegszervezetben is igazán ak­kor jó a munka, ha az illetékesek következetesen érvénye­sítik kollektív vezetés elvét. * SZOMBAT» AMBRUS Összkomfort és lelkesedés Számtalan vélemény — pro és kontra — hangzott már el a generációs problémával kap­csolatban. A magam részéről örülök, hogy van, úgy érzem, ez is hozzásegít ahhoz, hogy egy kicsit előretoljuk mindany- nyiunk szekerét. Hiszen ami problémát okoz, megoldásáért tenni kell valamit, s mivel ezt a kérdést — remélem — még sok száz évig nem oldják meg, addig mindig tenni fognak érte az emberek. Lehet, ez olcsó böl­cselkedés — íróasztalszagú. Idős barátommal folytatott beszélgetésem ösztönzött arra, hogy e sorokat papírra vessem. — Örülök — mondotta egy bíráló cikkem után —, hogy el­ismered, a fiatalokban nincs lelkesedés. És miért? Mert nin­csenek példaképeik Bardotton, Bel mondón és Gotton kívül. Hol marad a munka? — Nem általában írtam, ha­nem konkrét példákat említet­tem. Ezért nem is lehet általá­nosítani — védekeztem. — A cinizmus és a kiábrán­dultság a jelszavatok. A mieink, melyekért mi lelkesedtünk, nektek frázisok. Mi örültünk a szép szónak. Felgyújtott: csá­kánnyal és lapáttal építettünk vasutat, elmentünk Kassára építeni, vagy Gúta mellett Ifjú- ságfalvát. És azt hiszed, jutott mindennap meleg étel, vagy volt fürdőszobánk? Nem, bará­tom. De ti ezek nélkül meg sem moccantok. Mi énekeltünk munka közben, ti magnót hall­gattok. Hát ez a különbség. Sok mindenben igazat kell neki adnom. A régi jelszavak ma már gyakran frázisként hat­nak. Lehet: igaztalanul, lehet: már előreléptünk egyet. Bizo­nyára kevesen mennének el né­hány száz kilométernyire egy szál ruhában, hogy csákányt és lapátot markolhassanak. Sze­rencsére ma már nincs rá szük­ség, hogy így építsünk gyárat. Nem vagyok közgazdász, de gondolom, nem fizetődne ki, nem felelne meg a mai köve­telményeknek. Ma, amikor terv­szerű munkaerőgazdálkodásról beszélünk, oda kell összponto­sítani az erőt, ahol a legna­gyobb szükség van rá. Hogy hová, arról majd később emlí­tek példát. Való, hogy megszok­tuk a fürdőszobát is. A magam részéről örülök annak, hogy már volt és van mit megszok­nunk. Ma mindenkitől a munkahe­lyen kívánják a maximumot, a helytállást. De ha kell, még mindig felkerekednek a fiata­lok, csupán a helyzín változott: Ifjúságfalva helyett Orenburg a neve. Vagy talpfák lerakása he­lyett ötleteket is lehet szülni. Tavaly a tudományos kutatóin­tézet ifjúsági kollektívái 350 millió korona értékű javaslatot valósítottak meg. A fizikai mun- kakaerőre pedig még mindig a mezőgazdaságnak van a leg­nagyobb szüksége. Az őszi mun­kát nem számítva, csak a nyá­ri idény alatt 180 millió koro­na értékű társadalmi munkát végeztek a fiatalok. Az egyik ifjúsági lapban olvastam, hogy a rimaszombati járásban né­hány mezőgazdasági üzem visz- szautasította a középiskolás fiatalokat, mert nem tudtak ne­kik kosztot és szállást adni. Ennek ellenére az említett já­rásban csupán a középiskolai SZISZ-szervezetek tagjai — 1221 diák — 170 000 órát dol­goztak le 2,5 millió korona ér­tékben. A legkisebbek, a pio­nírok a raktárhelyiségeket ta­karították, frissítőket hordtak a mezőre, a nagyobb gyerekek pedig a* szalma betakarításában segédkeztek. Ezek a pionírok összesen 70 000 órát dolgoztak le. De meg lehet említeni a Považská Bystrica-i járás fia­taljait is, akik az idei évben 789 000 órát ajánlottak fel a mezőgazdaság megsegítésére. Befejezésül ismételten igazat adok idős barátomnak abban, hogy gyakran baj van a lelke­sedéssel, a közösségi gondolko­dással. Azonban nem hiú áb­ránd: meg lehet tanulni még jobban lelkesedni, az összkom­fort ellenére is, s az sem baj, ha magnó mellett. MALINAK ISTVÁN nsm 1977. I. 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents