Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-25 / 30. szám
Dél-Afrika Soweto után II. Afrika „kontinentális-,nyornornegyede’' • Az 1600-as évek álláspontja 1976-ban • Címkék a vérátömlesztesi üvegeken »Vallási dogmák s gyűlölködés» Apartheid: múlt és jelen Május derekán — bár viszonylag titkán hallott a világ a pretoriai kormány lépéseiről, már ami a nyilvánosságot illeti —, többször is szó esett a világpolitikában Dél-Afriká- ről. Az első ilyen esemény az angol liberális párt vezérének különös bukása volt. Jeremy Thorpe, annak a jelenleg meglehetősen gyenge, mindössze tizenhárom képviselővel rendelkező liberális párt vezetője volt az angol parlamentben, amely, ellentétben a nyíltan a dél-afrikai fajüldözőket támogató konzervatív ellenzékkel és a fehér afrikai, kisebbségi kormányzatokat óvatosan, a nyilvánosság lehetséges elkerülésével, de azért mindig támogató munkáspártiakkal szemben, mindig határozottan szembeszegült az apartheid-politikával. Jeremy Thorpét hosszú hónapokon keresztül azzal vádolták, hogy természetellenes kapcsolatokat tartott fenn egy úgynevezett „férfi manökennel“, bizonyos Norman Scott- tal. Természetesen semmi sem volt bizonyítható a mocskos rágalmakból, azonban egy dolog viszonylag hamar bebizonyosodott. Kiderült, hogy Norman Scott-nak' rendszeres havi támogatást fizet egy férfiú, akit úgy tartanak nyilván Londonban, mint a délafrikai titkosszolgálat egyik legfontosabb angliai megbízottját... Ugyancsak május derekán esett szó Dil-Afrikáról a New York-i ENSZ- palotában is, ahol most tartotta hatvanadik ülésszakát az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa, az ECOSOC. Az ECOSOC nagy szavazattöbbséggel elfogadott egy olyan határozatot, hogy két esztendő múlva, 1978- ban Ghánában nemzetközi értekezletet rendeznek a fajüldözéssel kapcsolatos kérdések megvitatására. Az értekezlet napirendjén mindenekelőtt a rasszizmus, a faji megkülönböztetés nagyon éles elítélése, az apartheid, a dél-afrikai faji elkülönítés megbélyegzése szerepel és az értekezlet nyilvánvalóan követeli majd, hogy az ENSZ több előbbi határozatát, amelyek mind a gyarmati rendszerek felszámolását irányozzák elő, végre valósítsák meg. Egyébként ez a mostani ECOSOC-ülés határozattervezetet juttatott el az ENSZ-közgyűlés mostani ülésszakához, amelyben újra megbélyegzi a Dél-Afrikában alkalmazott kíméletlen apartheid-politikát. Miközben a világközvélemény újra meg újra elítéli a pretőriai fehér fajvédőket, ők továbbra is mindent elkövetnek, hogy, ha másként nem, fegyveres erővel próbálják meg fenntartani azt a kisebbségi uralmat, amely kíméletlenségével mindinkább felidézi a fasiszta fajgyűlölők egykori módszereit. Május elején egy johannesburgi gyűlésen például felszólalt Neil Webster vezérőrnagy, a dél-afrikai fegyverellátási hivatal vezérigazgatója és kijelentette: „Dél- Afrika olyün nagy mennyiségben szerez be modern fegyvereket, hogy még egy szuperhatalomnak is nagyon sokba kerülne háborút viselnie ellene. Most már sok más korszerű fegyver mellett nagy mennyiségű irányítható rakétánk is van és meg kell gondolnia annak, aki ellenünk akarna támadni.“ Nagyon gyakran hajlamosuk vagyunk rá, hogy a dél-afrikai faji politikát csak az utolsó néhány évtized összefüggéseiben vizsgáljuk, különös tekintettel arra, hogy századunk harmadik és negyedik évtizedében az emberir.tó, tőmeggyilkos fasizmus különleges hatást gyakorolt a világ minden táján már meglevő és mindinkább jobb felé sodródó konzervatív, reakciós mozgalmakra és pártokra. Pedig a fehérek és a feketék közötti növekvő szakadék mélyülésének kérdését, amely a dél- afrikai apartheid-politika lényege, nehéz lenne csak ilyen rövid időszakkal megmagyarázni. Bizonyosnak tűnik fel, hogy mindazt, ami ma DélAfrikában zajlik, előbb egy háromszáz éves, majd egy ennél jóval rö- videbb időszak megismerése is segít megérteni. Az első az a három évszázad, amelyet Basil Davidson, a nagy tekintélyű angol Afrika-kutató elemzett, mondván, hogy a Háromszáz év, 1550-től 1850-ig tartó rabszolgakereskedelmi időszak az afrikai kontinens történetének legsötétebb része. Davidson szerint ez idő alatt lett Afrika „kontinentális nyomornegyede“. Ez még a gyarmatosítás előtti időszak volt, s erről mondja Davidson: „Ha az európaiaknak az afrikaiakkal kapcsolatos álláspontja a korai időszakokban meglehetősen eltérő volt is, egy lényeges pontban mégis messzemenően egyetértettek: az afrikaiakat nem tartották természettől fogva alsóbbrendű lényeknek, és nem tagadták meg tőlük a lehetőséget egy fejlődési és érési folyamat átélésére.“ A negatív vélemény csak a későbbi években alakult ki és lett központi mítosza az európai terjeszkedésnek, amely először egy rabszolgaszállító hajó fedélzetén öltött testet. A faji megkülönböztetés akkor kezdett terjedni, amikor szabad emberek anyagi érdekeiket a rabszolgák iránti megvetésükkel próbálták igazolni, vagyis olyan emberek iránti meqvetéskkel akiknek a rájuk kényszerített ala- csonyabbrendűség természettől fogva alacsonyabb rendű lények látszatát adta. Egy müncheni tanár, Jan- heinz Jahn nemrég megjelent könyvében idéz néhány olyan, az 1600-as évek derekáról és végéről származó útibeszámolót, amely már mutatja, miként alakult át a kezdeti álláspont a maihoz hasonlóvá. Egy 1631-es útibeszámoló: „A bennszülöttek alakjukat tekintve hasonlítanak ugyan az. emberre, szokásaik és életmódjuk tekintetében azonban nem kevéssé emlékeztetnek az oktalan állatra. Ráadásul rendkívül lomhák és lusták ...“ Egy 1659-es útibeszámoló: „Az ottlakők, 'akik az emberek egy csúf nemzetségéből valók, hottentottáknak neveztetnek. Életüket tekintve a vademberekhez hasonlítanak, akiknek kevés az eszük.“ Ez persze a múlt, több száz éves szöveg. De a fehér fajvédők manapság is ugyanezeknek az embertelen, barbár elképzeléseknek a jegyében néznek a feketékre. Még ma is érvényben van a vérvétel, vérraktározás és véradás pretőriai rendelkezése, amely szerint az üvegeken nemcsak a vércsoportokat és más orvosi megjegyzéseket kell a címkén feltüntetni, hanem azt is, hogy a véradó fehér, fekete, félvér-e vagy ázsiai. Nincs olyan rendelkezés, amely a vérátömlesztéseknél tiltaná a különböző bőrszínű emberek vérének félhasználását, ám a pretoriai egészségügyi minisztériumban azt állítják, hogy: „jóval nagyobb a fertőzések, mindenekelőtt a fertőző máj- gyulladás továbbadásának lehetősége, ha feketék vagy félvérek vérét kapja fehér ember“. Nemrégiben jelentette ki Ben Grobelaar, a Natal Blood Transfusion Service egyik vezetője: „ha a fehérek fekete véradóktól származó vért kapnak, fertőző májgyulladás-járvánnyal kell számolni ...“ Az apartheid, illetve az „elkülönített fejlődés“ politikájának története nem 1948-ban kezdődött, amikor a búr Nemzeti Párt, az afrikanderek pártja hatalomra jutott, hanem több évszázados történelem áll mögötte. A jelenlegi búr kormányzat első miniszterelnöke, Maian egykori református pap, aki az „apartheid“ fogalmát bevezette, 1937-ben egy beszédében kijelentette: „Történelmünk nem egyéb, mint az évszázadok legmaga- sabbrendű műalkotása. Isten lervbe vette, hogy új nemzetté váljunk a világ nemzetei között. Egész történelmünkön át világosan megnyilvánul Isten létünkkel való terve és isteni jogunk van arra, hogy afrikaiak, búrok legyünk. A világ egyetlen hatalma sem semmisítheti meg nemzetünket, mert népünket isten hozta létre. Nem kell tehát felvetnünk a kérdést, mit hoz számunkra a jövő.“ Ezt a vallási dogmákra alapuló felsőbbrendűségi tudatot esztendőről esztendőre december 16-án szokták nagyhangú beszédekben megerősíteni, amikor a búrok visszaemlékeznek Dingaan, zulu törzsfőnök felett 1838. december 16-án aratott győzelmükre. 1835 és 1838 között a búrok ez 1 hat kivándorló menetben, ökrös szekerekkel és csordáikkal északra vonultak, hogy a fekete őslakosság területét elrabolva, szembefordulva az angolokkal „új hazát keressenek“. Ahogy ezek az emlékünnepségek idézni szokták „a búr nép egyik kezében bibliával, a másik kezében fegyverrel kerekedett fel egy új haza felé“. Másszóval: most már vallási cselekedetnek, egy „kiválasztott nép“ cselekedetének tekintik a „fekete pogányok megsemmisítését, földjük elrablását. Vervoerd, a másik fehér politikai vezető, aki már a modern nacionalista és faji szempontokat is elmlegeti, amikor az apartheidet védelmezi, az ötvenes években mondotta: „Nemcsak népünkért harcolunk. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a fehér civilizáció fennmaradásáért harcolunk. Az Afrika déli csücskén levő fehér ember, a fehér kultúra előőrse. Miért vetődtek volna különben háromszáz évvel ezelőtt a fehérek Afrika déli csücskére? Miért volt az ország fele üres? Miért lenne mindez ránk ruházva, ha nem lenne mögötte terv? Én azt hiszem, ez a terv az, hogy ml itt fogódzója és támaszpontja legyünk a nyugati civilizációnak, és g kereszténységnek.“ Eddig csak a búr fajvédőkről, az afrikaansokról beszéltünk. A történelem azonban számontartja azt is, hogy a dél-afrikai fekete őslakók, a többség, a föld igazi gazdái elleni narcban — még ha több angol—húr háború volt is — az angolok, Dél- Afrika egykori urai, mindig egyetértettek a búrokkal. Fokföld egykori angol miniszterelnökének, annak a Cecil John Rho- desnek [aki egyébként Rhodesia nevét is adta, egyszer a fokföldi parlamentben elhangzott egy nyilatkozata, amelyet tulajdonképpen ma is nyugodtan elmondhatnának a Délafrikai Köztársaság mai fehér urai: „Leszögezem, a bennszülöttkérdéssel kapcsolatos politikámch. Csak az a két lehetőség van, hogy egyenrangúaknak, vagy alárendelt fajnak tekintjük őket. Nekem az a véleményem, hogy uraiknak kell lennünk! Ez az én politikám és ez Dél-Ajrika politikája. A bennszülötteket gyermekként kell kezelni, és meg kell tagadni tőlük a választójogot. A despotizmus olyan rendszerét kell alkalmazni a dél-afrikai barbárokkal való kapcsolatainkban, amely olyannyira beválik Indiában.“ Ebből a szempontból, azaz az elnyomásban való cinkosság szempontjából kell vizsgálnunk egyébként az angol—búr háborúk történetét is, azoknak a háborúknak a történetét, amelyekben a ma a délafrikai politikában vezető szerepet játszó búrok vereségek sorát szenvedték az angoloktól. Afrika történetének világszerte megbecsült tudósa, Sík Endre pro fesszor írja: „A búr nép, amely mint elnyomott nemzet folytatott harcot függetlenségéért az angol elnyomók ellen, ugyanakkor maga is elnyomóként lépett fel a »saját« országai lakosságának afrikai többségével szemben. Az afrikai törzsektől — amelyekkel egy évszázadon át a legrosszabb hódítóként bántak, elvették földjeiket és állataikat, kiszorították őket a földjeikről vagy félrabszolga módon kizsákmányolták — semmilyen segítséget sem kaphattak. Faji előítéleteik és az _afrikai lakosság iránti begyökeresedett ellenszenvük olyan erősek voltak, hogy még csak eszükbe sem jutott — még akkor sem, amikor nemzeti létük végveszélyben forgott —, hogy előítéleteikről lemondjanak és megkíséreljék az elnyomott afrikai népeket a közös ellenség ellen harcba vinni.“ De ez csak a múlt. Ma már egykori búrok és egykori angolok közös elnyomói a Dél-afrikai Köztársaság fekete többségének és az apartheid-politika rendszerének együtt a haszonélvezői. Ez ellen a politika ellen harcol a fekete többség és ebben támogatja egyre határozottabban őket a világközvélemény. G. M. (Folytatjuk) Londoni tüntetők követelik: Anglia szakítson az apartheid-ország, Del-Atrika támogatásával (TASZSZ felvétele)
