Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-26 / 52. szám
w Kemény hideg van; a fagy szoros páncélba vonta, simára döngölte az utat, s most teljes erejéből kopog Krutogorszk békés lakóinak ajtaján, ablakán. Beköszöntött már aa este, s az utca elnéptelenedett, csendes lett. A telihold lenéz a felhőn túli magasságból, nyájasan és vidáman néz, s oly fényesen ragyog, hogy az utcán szinte nappal van. A távolban kicsiny lovacska fut, fürgén húzza a szánt, amelyben egy zártkörű estélyre siető kormányzósági arisztokrata ül: a lódobogás messzire elhal- tatszik. A legtöbb ház ablakaiban lámpa gyúl, eleinte valahogy homályosan ég, azután lassanként pompás kivilágítássá olvad össze. Megyek az utcán és az ablakokon benézve, valóságos fénykévéket látok, amelyek körül kedves gyerekfejek sürögnek-forognak... Öl De hiszen ma karácsonyeste van! — kiáltok fel gondolatban. A műveltség mindjobban terjed kelet felé a hivatalnok urak buzgalma következtében, akik hadra kelnek a barbárság és tudatlanság ellen. Nem tudom, van-e karácsonyfa' Turuhanszk- ban. KrutQgorszkban azonban általános tiszteletnek örvend — ez kétségtelen tény számomra. Legalábbis a hivatalnokok, akik Krutogorszk- ban mértéktelenül elszaporodtak, feltétlen kötelességüknek tekintik, hogy fenyőfát vásároljanak a piacon, és házi készítésű, igénytelen meglepetésekkel felaggatva, ajándékul adják a sok-sok Vanyicskájuknak, Masenykájuknak, néha pedig egyszerűen Ványkáknak és Máskák- nak. Megyek az utcán, és akaratlanul be benézek az ablakokon. Odabent, gondolom, egész fészekalja kedves fióka, meg a szerető élettárs, a gyermekeiért élő atya, odabent meleg van és barátságos... hát én? Egyedül vagyok a világban, akár az ujjam: nincs sem feleségem, sem gyermekem, sem hazám, sem tanyám: nincs, aki befogadjon, aki kényeztessen, nincs, aki „apucikának“ szólítson, aki „pufikának“ nevezzen; lakásom hideg és barátságtalan. Gri- sa örökké csizmát tisztít vagy cigarettát tölt... Istenem, milyen unalmas! Szinte ösztönösen megállók ©gy krutogorszki üzletember háza ©lőtt, aki RutsChtól hozat „zekét“. Itt is van karácsonyfa, amely csak abban különbözik a hivatalnokétól, hogy gazdagabban van díszítve, és ez alkalomból nagy számban sereglettek össze házában mind a felnőttek, mind az aprónép. A tágas nappaliban ragyogva ég a kedves fa, amely oly édesen megdobogtatja a kicsiny szíveket. Még azt a pillanatot érem ott, amikor a gyermekek illedelmesen járkálnak a szobában s csak a távolból piilantgatnak az ágakon bőségesen csüngő aranyalmákra és diókra, és türelmesen várják a jelt, amikor a karácsonyfa szabad zsákmányuk lesz. Az oldalsó szobában felnőtt férfiak vannak; noha a székesegyház harangja csak az imént ütötte le a hat órát, a dívány előtt álló kerek asztal már roskadozik a hideg ételek és a pálinkás és boros üvegek súlya alatt, Kru- togorszkban azt tartják erről, hogy „nem szabad vesztegetni a legszebb pillanatokat“, és a kereskedő urak valóban nem is vesztegetik el, mivel szemem láttára minduntalan a kerek asztalhoz járulnak — és természetesen nem azért, hogy tétlenül töltsék az időt. A nappaliban a háziasszony parancsnokol, a szalonban a házigazda; azt is látom az utcáról, amint odamegy az ismerős segédhez, aki szerényen, hátrakulcsolt kézzel álldogál az ablaknál, és nem merészel leülni a „gazdáék“ jelenlétében. A háziúr a hidegtálak felé nyújtja tenyerét, és eleinte szép szóval biztatja, az étkek megízlelésére — de a segéd nyilván ellenállást tanúsít, mivel a házigazda karon fogja és erőszakkal vezeti az asztalhoz. Amíg azonban a felnőtt társaság figyelésével foglalkozom, észrevétlenül egy másik megfigyelő szegődik mellém: kicsiny fürge fiúcska, cserzett bekecsben, s egyik lábáról a másikra ugrál. — Biztosan mindjárt elkezdik dönteni! — fordul hozzám szemrebbenés nélkül. És megint szökdécselni kezd egy helyben, s összeütögeti fagytól dermedt kis kezét, ameny- nyire csak gyermekerejéből telik. — Nicsalk, nicsak! Lám, Oszkát, hogy elkalapálták! — folytatja szinte magában. Figyelmesebben kémlelek be az ablakon, és látom, hogy két fiú valóban hajba kapott, és egyikük mint sértett arckifejezéséből feltehető, torkaszakadtából jajgat. — Ismered ezt a fiút? — kérdem kis társamtól. — Ez árus-Oszka — feleli. — NI, hogy tátja a száját a koszos! És még különbül ellátnám a baját! — És ki az a fiú, amelyik megverte Oszkát? — Ez a gazdáék fia, mindig így veri — válaszolta, a nevetéstől fuldokolva. — A minap is úgy teleszórta homokkal a szemét, hogy alig tudták kimosni... Micsoda nyafka! Ostoba! — tette hozzá megvetően, látva, hogy Oszka nem csillapodik. A megbántott kisfiú körül egy asszony sürgölődött; főkötőt viselt. Oszka anyja lehetett, mert nemhogy cirógatta volna a fiát, hanem inkább újabb püföléssel igyekezett elfojtani szipogását. Ezzel nyilván a tulajdonosék ked vében akart járni, akik egy cseppet sem örültek annak, hogy Oszka rossz néven vette éles eszű csemetéik ártatlan csínyjeit. A verekedő egyébként büntetlenül megúszta; fel-alá járkált a szobában, s büszkén nézegette a többieket. — Hej, ha ilyen karácsonyfa ... — jegyezte meg társam elmerengve. Valószínűleg azt akarta mondani: „volna nálunk“, de megakadt, nem fejezte be a mondatot, mint ©z gyakran megesik a gyermekekkel, amikor komolyan eltöprengenek valamin. — Ni! Ni! Döntik! Törik! — kiáltotta hirtelen olyan természetellenes hangon, hogy összerezzentem. — Ö, Teremtőm! Nézd csak, Oszka, Oszka, te! Az ablakok valóban szinte elhomályosultak; a karácsonyfa már ledőlt, és tucatnyi gyerek mászott egymásra, hogy megkaparintson valamit azokból a pompás holmikból, amelyek oly sokáig Csábították felhevült képzeletüket. Oszka is a többiek után mászott, hirtelen megfeledkezve az este elszenvedett sérelemtől, de a sors nem akarta, hogy részt vegyen az általános osztozkodásban, alighogy megpillantotta a házigazdáék fiát, egy lendületes nyakle vesse! azon nyomban földre terítette a szerencsétlent. Üjra elkezdődött az előbbi dorgálási és pü- fölési jelenet, és kibírhatatlanul nyomasztó érzés fogott el. — Én még különbül képen törültem volna! — jelentette ki csengő kacajjal kis társam, aki örült Oszka vereségének. — Miért nem szereted Oszkát? — kérdeztem. — Ugyan mért szeressem! Ni, hogy pitye- reg... a féreg! — De hátha téged vernének el így? — No, ez sohanapján-kiskedden lesz! Én ugyan visszaadom a kölcsönt. De bizisten itt maradok ... legalább itt a sarkon meglesem és fejbe kólintom ezt a nyafkát! De mégsem maradt ott, és miután még néhány percig álldogált, mély és komor sóhaj tással visszavonult az ablaktól. Magam is mel léje szegődtem. — Ki fia vagy? — kérdeztem. — Potapics kovácsé. Ismerem Potapicsot, mert ő patkolja lovaimat, és gyakran szegei! a patkójukat is. Potapics igen szigorú, de roppant szegény öregember, és napról napra abból a kevésből él, amit két erős kezének munkájával keres. Házacskája a város legvégén áll, és otthont ad népes családjának, amelynek ő az egyedüli támasza, mivel a háznép többi tagja közül egyik kisebb a másiknál. — De hát jókora út áll előtted — mondom. — Sebaj, hazaérek! Csakhogy az öregem okvetlenül megszid. — Miért? — Mert reggel elszaladtam hazulról, azzal, hogy a vásárcsarnokba megyek, és azóta még nem voltam ott... azaz kora reggel óta — tette hozzá és legnagyobb ámulatomra, csipogó gyermekszopránján egyszerre csak rázendített: Hajnalban ne költsd jel őt... — Ki tanított meg erre a dalra? — Miért, olyan rangos nóta!? A mi tanítónk az egyházi iskolában folyton ezt dúdolja. — Hát reggel óta a városban csatangolsz? — Miért ne? Megmondtam: kora reggeltől... csak nem szalasztóm el az ünnepet! — Hát nálatok otthon nincs karácsonyfa? — Hogyis volna! Nálunk tán még kenyér sincs... Vajon eszünk-e húst holnap, a böjt végén? Mivel érzékeny lelkű vagyok, nyomban részvét ébredt bennem a szegény fiú iránt, akinek talán még hús sem jut holnap, hogy megünnepelje a böjt végét. Ha irigyeltem valamit a világon, akkor csakis a gerolsteni herceget, aki kényes személyét nem kímélve, eljárt egy tapis framc-ba* és bizalmasan tereferélt a csavargókkal. Krutogorszk azonban nem nyújt semmilyen teret emberbaráti tevékenységem számára, és hasztalanul várom itt Fleur de Marie-t,**, mivel a mellettem elhaladó polgárnők külsejükkel inkább azokra a telt keblű nimfákra emlékeztetnek, akikről Gogol beszél, amikor a vidéki fogadó közös termét festi ie. Lelki szemem hirtelen a mellettem ügető kölyökre szegeződik, és mindinkább felismerem benne jótékony szándékaim alkalmas áldozatát. — Akarsz eljönni hozzám? — kérdem a fiútól. Kérdőn néz a szemembe. — Mézeskalácsot kapsz — folytatom. — Kell is nekem a mézeskalács! — mondja. — Én a bort is megiszom. Ez az őszinteség s kora érettség egy kissé zavarba ejt; de megfogadtam magamban, hogy ezt az estét társaságban töltöm, és makacsul törekszem célom felé. — Nos, bort is kapsz — felelem. A kölyök egy percig tétovázik, majd ellent mondás nélkül követ. Grisa fogad; ő is bizonyára unatkozik egyedül otthon, mert dühösen néz hol rám, hol meg a fiúcskára. — Hát ez meg miféle vendég? — dohogja mérgesen. Meg kell hagyni, egy kissé félek Grisától, et sösorban azért, mert én rendkívül szelíd vagyok, másodsorban pedig azért, mert maga Grisa olyan páratlan és önzetlen úriember, hogy csakis a legnagyobb tiszteletet lehet tanúsítani iránta. Már útközben azon töprengtem, mit szól majd Grisa a cselekedetemhez és már- már faképnél akartam hagyni útitársamat, s pusztán gyengejelleműségem miatt nem tettem meg. — Van-e itthpn mézeskalács, Grisa? — kérdezem. — Még hogy mézeskalács! Hát parasztok járnak mihozzánk? E lyek járnak! — m tetni akarná velen tudod, ki fordul r — Nos. akkor 1 kérdem kissé zava — Ennek a tí kiált fel Grisa, és egész törzsével hi előszobába, s közi A kölyök rám i Zavarban vagyok, döm Grisára, aki alá vett. Be akarc gorral elérni, am ekkor azonban bt kezében, és nem lanabb módon szir Jókora darab féke sóréteggel meghin — Elég az ily« nem olyan nagy még az jutott esz — Csak hozd be vér, ha parancsolt gon; igyekszem n — De bort is ho saját szakállára e szott a díványra, 1 a lábát is felhúztt Varga Lajos illusztrációja
