Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-26 / 52. szám
Budapesten született, 1917. október 15-én. 1935-ben érettségizett. Festőnek készült, elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, majd beiratkozott a Színművészeti Akadémiára. 1941—44 között a budapesti Nemzeti Színház tagja: színész, rendező, díszlettervező. 1945-ben a budapesti Vígszínházhoz szerződik, majd 1946—48 között a Művész Színház társulatának rendezője, díszlettervezője. Az 1948—49-es évadra visszaszerződteti a Nemzeti Színház, 1949—50-ben pedig az üjonnan megalakult Ottörő Színház igazgatója. 1950 nyarán az államosított filmgyártás művészeti vezetőjévé nevezik ki. Két évvel később, 1952-ben rendezi első játékfilmjét. Azóta elsősorban filmrendező, bár olykor még ma is vállal díszlettervezői munkákat a különböző budapesti és — elvétve — vidéki színházaknál. Kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, 1957 óta a Magyar Filmművészek Szövetsége, öt éve pedig a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének elnöke. A FŐ TÉMA: ^ Beszélgetés Fébri Zoltán filmrendezővel • Önt otthon és a határokon túl is a magyar filmművészet egyik legsikeresebb rendezőjeként ismerik. Olyan művésznek tartják, aki mindig a maga — igen magas — színvonalán dolgozik, aki minden alkotásával ki tudja vívni a nemzetközi filmvilág elismerését. Épp ezért szeretném megkérdezni: Mit tart eddigi legnagyobb bukásának? — Szokatlan nyitó kérdés egy beszélgetésben, de kétségtelenül elevenbe vágó. Gondolkoznom sem kell, hogy feleljek rá: a Bolond április című filmemet. Ez volt az 1956-os ellenforradalom utáni első munkám. Kissé elsietve, kapkodva készült. Az volt a cél: minél előbb megindítani, újra elkezdeni az alkotómunkát. A Bolond április niind társadalmi mondanivaló, mind művészi színvonal szempontjából a könnyebb műfajba tett kirándulást jelentette. Ne értse félre: nem szégyellem ezt a filmet, nem is tagadom meg. de talán ezt érzem a legkevésbé „Fábri-filmnek“, s ha arra kérnek, hogy műveimből én állítsak össze egy retrospektív műsort, ezt mindig következetesen kihagyom. Van egy másik művem, melyet én — mint anya a legtöbb nehézséggel küzdő gyermekét — nagyon szeretek, de hazai fogadtatása meglehetősen mostoha volt, a kritika és a közönség egy része is elutasította. Ez az Utószezon. Ez azért meglepő számomra, mert a film, annak idején a határokon túl is sikert aratott, a Velencei Biennálén pedig négy díjat nyert. Az Utószezont ma is nagyon szeretem, társadalmi elemzését, formai megoldását ma is örömmel vállalom. Hogy idehaza miért kísérte elfogultság, meg nem értés, nem tudom. • Mondhatjuk-e, hogy a Fábri-filmek alapjában, irodalmi meghatározottságúak? — Nem kétséges, filmjeim többsége valamilyen irodalmi műből, vagy irodalmi mű alapján készült. Szakadatlanul keresem a mondanivalómhoz illő irodalmi anyagot, mely alapot ad, hogy tovább gondolkozzak valamin. Hogy mi az a mondanivaló, amin tovább szeretnék dolgozni? A fő téma: az erőszak természetrajza. Szinte mo- nomániásan igyekszem körüljárni, körültapogatni az erőszak különböző megnyilvánulásait és ezen belül az ember társadalmi helyzetét. De az erőszakon belül is elsősorban a fasizmus korszaka, módszere, mechanizmusa foglalkoztat. Hőseim általában nagy megpróbáltatások korszakában élnek. Megpróbálják túlélni a megpróbáltatásokat. Ez súlyos következményekkel jár. Olykor azzal, hogy saját életüket védve kénytelenek elbukni, mint például a Hannibál tanár úr és az Utószezon főhőse. Szükebb-tágabb körökben próbálom megközelíteni a fasizmus keletkezésének, kialakulásának, uralomra jutásának, és „erős periódusának“ lényegét. Legújabb filmem, Az ötödik pecsét is ezzel foglalkozik. Hogy miért használok ehhez irodalmi anyagokat is? Mert nemcsak én vagyok kortárs, mert nemcsak én voltam szemtanú. Épp ezért nem mondhatom, hogy filmjeim önéletrajzi jellegűek. Nem azok. A történelmet átélt kortárs szemével, különböző oldalról szeretném és szeretem megvilágítani az eseményeket. Ehhez gyűjtöm az élet- és az irodalmi anyagot. Egyébként egy-egy irodalmi művet sohasem szoktam adaptáció formájában megfilmesíteni. A cselekményt kiegészítem vagy tovább vezetem, más műfajra ültetem át, más dimenzióban szólaltatom meg — és ez megajándé koz nemcsak az alkotás, hanem a játék örömével is. • Éppen negyedszázada került a film gyárba, huszonhárom éve rendez filmet. Milyen művészi utat tett meg azóta? — Életemben meghatározó, hogy kilenc-tíz évet a színházak világában töltöttem. 1950-ben kerültem a filmgyárba, először művészeti vezetőnek. Két évvel később rendeztem első filmemet. Ezek az első filmek a sematizmus elleni harc jegyében születtek. Bennem — talán még korábban, mint másokban — feltámadt a felismerés, melyet óvatosan ugyan, de már kritikai észrevételek is definiáltak — a művészetünk sematikus. Első rendezésem, a Vihar mégis magán viseli e sematizmus jeleit. Szerencsére azonban, következő filmjeim, mint az Eleijei és még inkább a Körhinta már olyan időszakban születtek, amikor a viszonyok, bizonyos történelmi felismerések és az SZKP XX. kongresszusának tanulságai alapján már erősen megváltoztak. Az eredeti művészi program valóra váltása felszabadultabb körülmények között folyt. Ebben a légkörben szfiletett a Hannibál tanár úr című filmem. És ekkor kitört az 1956- os ellenforradalom. A frontok egy időre összezavarodtak; 1956 nem múlt el nyomtalanul. Csak lassan tisztult a homály. Leforgattam az Édes Anna és a Két félidő a pokolban című filmjeimet. Ez a két munkám az elfogadás és az elutasítás pólusai között mozgott. Mindkettő egyszerűbb polarizációval dolgozott, mint mai, pontosabban az utóbbi években készült alkotásaim. Mindkettő konfliktusa is ezt mutatta. Az 56 utáni korszaknak az élete mindig csak alapkonfliktusokban fogalmazódhatott. Azóta az élet bonyolultabb lett. A köröttünk levő világban zajló események is összetettebbek, ha úgy tetszik, sokfélébb, drámaibb fenyegetést rejtenek magukban. Az élet törvényei sokkal bonyolultabb törvények alapján rajzolódnak ki, mint ahogy azt tulajdonképpen hittük. Régebben egyszerűbbnek képzeltük mindezt. • Mi magyarázza a látszólagos ellentmondást: Míg az összefüggések feltárása felé egyre bonyolultabb úton halad, az ön alkotói stílusa egyre tisztul, egyszerűsödik? — Tulajdonképpen egyszerű gondolatok bonyolult összefüggésein át keresem az ellentmondások szövevényes rendszerét. Az igényes gondolatokat szeretem, melyek olykor egyszerűbb kifejezésmódot követelnek. A bonyolultabbat átláthatóvá tudom tenni, ha a formákat leegyszerűsítem. Formáim azonban nem mindig olyan egyszerűek. Egyik másik munkám gondolatvilága bonyolult formai megvalósítást igényel. Idöfelbon'ásos szerkezettel dolgozó filmjeimre, az Utószezonra a 141 perc a Befejezetlen mondatból címűre gondolok. Vagy még a korábban készült Nappali sötétségre. Ezek témája megkövetelte, hogy más filmnyelvi formát keressek és találjak, mint addigi műveimben. — Nem tudok elképzelni egyetlen olyan igényes müvet sem, amely igényes tartalmat igényes forma nélkül fejezhetne ki. Egyik a másik nélkül — féllábas, biceg. A tartalom és forma egységét, a hegeli felvetésben, a marxista továbbfejlesztésben és a Lu kács György i magyarázatokkal magától értetődő követelménynek tartom. Ha nagyon igényes tartalmi mondanivalót választunk — egyszerűen arra kényszerülünk, hogy olyan formát vá lasszunk, melybe az belefér. Különösen a filmek kötött hosszánál, erősen kötött vetítési idejénél. Hiszek a filmben, mint tömegművészetben. Ha végül is nagyon bonyolult egy film, mindig az a cél: sokan legyenek, akik a formai megvalósítást követni tudják — ez hangszerelési kérdés. De nem vagyok a csak gondtalanul átélhető filmek pártján. Meggyőződésem: ha egy színvonalas mű arra készteti a nézőt, hogy utólag gondolkozzon a látottakon. az csak jó, végül is a film így lesz igazán „érzékletes“. Nem szeretem a faksznikat. Mindig azt a kifejezést keresem, amely a szóban forgó tartalmi komplexumnak legadekvátabb kifejezése. Azért használom, hogy maximálisan közérthető legyek az adott mondanivaló nehézségéhez képest. Valószínűleg ezért jött létre az a benyomás, hogy „egyszerűbb“ lettem. • F.z úgy hangzik, mint egy burkolt vallomás. — Igen, ezt el kell ismernem. De az embert kötelezi saját művészi prog ramja is és az elért művészi színvonalat tartia, alább szállni nem tud és nem akar. Engem az élet mindig arra ösztönöz, hogy arról beszéljek, ami égetően fontos, ami nem könnyű, sőt, fájdalmas. Igyekszem úgy szólni erről, hogy mindenki megérthesse, aki akarja. Aki azonban nem akarja ezt megérteni, aki az ilyen jellegű mondanivaló befogadására nem alkalmas, nem hajlandó, vagy nem képes — ahhoz hiába szeretnék szólni. Annak a kornak a mondanivalója, amelyről én szólni szeretnék — úgy érzem — rendkívül fontos mondanivaló és mindent megteszek, elkövetek, hogy akiben megvan a jóindulat egy ilyen üzenet átvételére, az átvehesse. Végül is nem a művésznek kell leszállnia a nézőhöz, hanem a nézőnek kell — a művész segítségével — felemelkednie a művészet bizonyos szintjére. • Hogy lehet, hogy ön, aki a színpadon többek között vígjátékokat, sőt komédiákat is rendezett, a filmen inkább a rirámaiság felé közelített? — Életlátásom, élettapasztalatom elvisz. a vígjátékok világától és másféle mondanivaló tolmácsolására serkent. Filmen nem a vígjáték, nem a kacag- tatás, hanem — ha már a drámaitól eltérő műfajról van szó — a groteszk híve vagyok. Húsz esztendővel ezelőtt a Hannibál tanár úr volt az első olyan alkotásom, melynek tragikumában feltűnt a groteszkség is. Ez azután később is vissza-visszatért. A Két félidő a pokolban című munkámban és Az ötödik pecsétben is. • Kérem, mondjam valamit Az ötödik pecsétről. — Ez a Húsz órát is író Sánta Ferenc művéből készült. Maga az írás egy évvel a Húsz óra előtt, 1963-ban jelent meg, azóta foglalkoztat filmre vitelének gondolata. Ebben is a fasizmus természetrajzát elemzem. Csak annak egyik kevéssé tárgyalt oldalát: az élőhalottak gyártását. A fasizmusnak biztos módszere volt, hogyan kell olyan embereket ...létrehozni“, akik szellemileg, akaratilag halottak — mégis élnek és dolgoznak. Az ötödik pecsét az 1944-es német megszállás utáni Budapesten játszódik. Kisemberekről szól. Négyről. A maguk átmentése érdeké ' ben valamennyien szeretnének meghú zódni, elbújni. Szeretnék elkerülni az idők tragikus fordulatait. Ez természetesen nem sikerül. Négy közül bárom annak a hitének ad kifejezést: az em bernek mindent meg kell tennie, hogy életben maradhasson. Amikor válaszút elé kerülnek, mégsem tesznek meg mindent. Mert a választás pillanaté ban bizonyos etikum szabályozza ma gatartásukat, választásukat. Vagy más képp fogalmazva: a fasizmus megpró báltatásai közepette az ember ösztön- szerűen menteni kívánja önmagát. És ehhez kisszerű, alkalmi filozófiákat talál ki, mintegy a maga megnyugtatására. Ez történik Az ötödik pecsét hőseivel is. De az élet olyan helyzeteket teremt, hogy e kisszerű filozófiákon felül kell emelkedni. Vagyis el kell tudni buknil Ugyanakkor a negyedik, mind közül a legcselekvöbb, megteszi a lehetetlent, csak azért, hogy életben maradjon, mert még sok olyan tennivalója van a világon, amit feltétlenül folytatnia keil. Nagyjából ennyi a tör ténet. • A filmvilág által elismert Fábri Zol tán milyennek látja a nemzetközi filméletet? Mit tart a mai filmmű vészét fő irányának? — Ez az a kérdés, amelyre ma a legkevésbé tudok válaszolni. Meggyé ződésem, hogy a filmművészet ma fejlődésének sajátos, nehéz szakaszát éli. Válságban van. Ennek sok jele van: például a közönségért folyó harc az egyik. Ennek nem mond ellent az sem, hogy Amerikában egy ideje újra nő, sőt új csúcsokat ér el a nézőszám. Amerika gazdasága kétségtelen recesz- sziót él át. A válságperiódusokban, kezdve az 1929—30-as nagy gazdasági válságtól, mindig is nőtt a mozinézők száma. Nem tudom bizonyosan, de feltételezem, hogy most is valami hasonló- folyamatról van szó. • Nyugati lapokban azt olvashatjuk, hogy a film ma az önfelszabadítás felé halad. — Azt hiszem, ez nem ténymegállapítás, inkább ideológia egy helyzet magyarázatára. Bár kétségtelenül felismerhetőek bizonyos „önfelszabadító“ tendenciák, mint a horror, a pornográ fia, a mazoszadizmus és mások, az említett megfogalmazással — nem értek egyet. A magam szerény gyanúját úgy fogalmaznám meg: történelmileg bizonyított, hogy minden letűnőben levő, távozó korszak kultúrájában — a kor lehetőségeinek és szellemének megfelelő formában — pontosan ugyanilyen tendenciákat fedezhetünk fel. Minden rendszer, Egyiptom, Athén, Róma utolsó korszakára, a szabadosságok feltörése, erősödése volt jellemző. És a közgondolkozás ilyen irányú változásai bizonyos veszélyérzeteknek, bizonyos sejtéseknek, rossz közérzetnek voltak a kísérőjelenségei vagy re- kompenzálásai. Meggyőződésem, hogy ma a vezető nyugati tőkésországokban valami hasonló folyamatról van szó. A zsákutca felé haladás, a veszély elkerülésének szinte lehetetlennek látszó volta — ez az a tragikus közérzet, amely a változó tudat számára az ebbe a szabados irányba való menekülés kiútját kínálja. Nem hiszem azonban. hogy ez kiút volna. Viszont hiszek az elkötelezett művészetben, sőt, csak ebben hiszek és nem tudom elfogadni, hogy az ember útja az ösztönember és a nihil felé vezet. Maholnap hatvan esztendeje abban a legyőzhetetlen hitben élek, hogy az emberbe, az emberiságbe vetett hit — ioeos. FENYVES GYÖRGY
