Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-26 / 52. szám
El tfjszú 19 78. XII. 26. PROLÓGUS Hosszú, esős ősz volt. December elején hirtelen fagyni .kezdett, és sok hő hullott. Az Alacsony-Tátra lábánál megbúvó Horná Lehotát néhány nappal az ünnepek előtt elözönlötték a Wehrmacht katonái. Nem akadt olyan ház, ahová ne érkezett volna hivatlan vendég. A katonák idegesek, Ingerültek voltak. Besúgójukat, Andrejt néhány napon belül az egész falu megismerte. Kárörömmel mondogatta az embereknek: A németek menekülnek... Ez ugyan Igaz volt, de az elit SS-egységek maradványai és a lelkes hazai gárdisták lázasan keresték a falvakból és tanyákról vezető nyomokat — el akartak jutni a partizánokhoz. És az eredmény? Nemegyszer vérfürdővel végződtek a felderítő utak. Pod- kónicéban agyonlőtték a fuvarosokat is, akik lovaikkal az erdőben rejtőztek el. Slovenská Lup- cában véresre kínoztak két fiatal partizánt, majd felakasztották őket a templom előtt. Medzibrod- ban négy partizánt végeztek ki. Ugyanígy Lubietovában is. A fasiszták őrjöngtek. Az emberek, a hegyaljai falvak legszegényebb lakosat is minden erejükből segítették a partizánokat. KÉT BATYU KENYER Valéria Dolftanová ma sem tudja, hogyan került hozzá — azon a napon, amikor a gépesített egység elfoglalta a falut — egy rövid levél. Közeledik a karácsony és mi éhezünk. Küldjétek valami harapnivalót, melegítőt. És gyógyszereket is — állt a levélben. Elolvasás után a levelet nyomban megsemmisítette. Tudta, mit kell tennie. Ez a bátor, derék asszony, aki akkor kapta meg a pártigazolványt, amikor Nyugat-Szlovákiában még dörögtek az ágyúk, csak mosolyog és szerényen megjegyzi: Gyógyszert szerezni nem volt néhéz, gyakran jártam vonatta), lovas kocsival vagy akár gyalog is Banská Bystricába az Alsó utcai gyógyszertárba. Az ősz hajú patikus mindig készségesen adott nekem egy nagy csomó gézt, vazelint, jódot, sok-sok orvosságot és tiszta szeszt. Sohasem fizettem, elegendő volt, ha felmutattam Mihail Glider komisszár azbuká- val írt igazolását. A gyógyszereket aztán átadtam az összekötőknek, akik a hegyekbe a partizánvezérkar rejtekhelyére juttatták. Sokkal nehezebb volt az a feladat, hogy az előre megbeszélt helyre élelmet vigyünk, mivel mindenütt, a lakásokban, udvarokon, kertek alatt németek voltak. De mindig segítettünk magunkon. Hol így, hol úgy. Talán el sem hiszi, de maguk a németek is segítettek nekünk. Természetesen csak kevesen akadtak ilyenek. Nálunk szállásoltak el többedmagával egy bizonyos Willi Fritsch katonát. Nagyon rendes fiú volt. Apja valamilyen gyárban dolgozott és hét testvére volt. Három bátyja Sztálingrádnál esett el. Willi nagyon érzékeny volt. Gyakran sírt, és ha egyedül volt közöttünk, mondogatta is: Ez a háború a német nemzet öngyilkossága. Ki tudja, hol lehet most. Ha az NDK-ban él, biztosan pártfunkcionárius. Valéria Dolftanová egy drámai eseményt elevenít fel. Anyjával illatos cipókat sütöttek, kolbászt, zsírt és néhány üveg rumot készítettek. Az élelmet zsákokba csomagolták. Aztán eszükbe jutott, hogy a hegyekben jól jönne egy kis kávé. Csakhogy a háború alatt az üzletekben csak nagyon ritkán lehetett kávét kapni. Ezért a fiatalasszony árpát pirított, aztán megőrülte. Segített az anyja és a férje is. Az idősebbek bizonyára emlékeznek a régi kávéőrlőkre. Tíz kiló árpa leőrlése bizony nagy munka volt. És így Willi is bekapcsolódott. — Meghűlt bennünk a vér, amikor halkan, sokatmondó mosoly- lyal a fülembe súgta: Gut, gut, a partizánoknak is kell kávé ... Dolfíanék és más Horná Leho- ta-i családok ma is azt állítják, hogy Willi, aki a faluban az őrséget szervezte, tudott arról, hogy az emberek segítenek a partizánoknak. Máskülönben aligha történhetett volna meg az alábbi eset: Karácsony napja volt. Az esti szürkület már beborította a havas dombokat, amikor Valéria Dolftanová Júlia Durőíková nénivel kiment a kertek alá. Hátukon nagy batyuban még meleg kenyeret vittek, szánkón pedig kolbászt, zsírt, néhán üveg rumot és gyógyszereket húztak. Az asszonyok már megközelítették úticéljukat, a falu mögötti malmot, amikor az erdő előtt egy kanyar mögül fegyveres őrjárat bukkant elő. Az egyik fasiszta slkiáltotta magát: Halt! Az asszonyok kővé merevedtek. — Julka néni óvatosan felém súgta: na, nekünk végünk van — emlékezik azokra a pillanatokra Valéria Dolftanová. — Wo hin? Hová mennek?! — kérdezte a német. — A malomba — mondtuk. A mai napig nem értem, miért nem nézték meg, mi van a szánkón levő zsákokban. Batyunkat megtapogatták és az egyik idősebb katona meg is jegyezte: A só, brod, frisch brod... És mi magunkon kívül folytattuk utunkat, biztosak voltunk, hogy néhány lépés után eldördülnek a géppisztolyok. Semmi sem történt. A malomban már vártak az összekötők. A karácsonyi élelem eljutott azokhoz, akiknek szántuk. RENDHAGYÓ OROSZ NYELVTANFOLYAM Jozej Balco munkás éppen hogy hazatért a délutáni műszakból a közeli podbrezovái Vasműből. Vacsorázni készült, amikor valaki megkocogtatta az ablakot. Kilépett a fagyos éjszakába és rövid idő múlva két partizánnal, egy fiatal- asszonnyal és két kisfiúval tért vissza a házba. Utolsóként Janó Mravec, a falu biztosa lépett a szobába. Mindjárt el is mondta, mi járatban vannak: Nektek nincs gyereketek, így egy ideig el lehet nálatok ez a két Kisfiú. Apjuk partizánparancsnok, szeptemberben megsebesült, Sliaőról repülővel Moszkvába szállították. A fiúk anyjukkal és nagyanyjukkal itt maradtak. Az asszonyok Stá- beléknél laknak majd. A házaspár nem tiltakozott. Pedig néhány nappal azelőtt kidobolták, hogy a katonai statárium értelmében agyonlőnek mindenkit, aki' segítséget nyújt idegen személyeknek vagy otthont ad bárkinek is a hatóságok beleegyezése nélkül. A vendégeket először jóllakatták, aztán a kis szobában egyedül maradtak a két fiúval és anyjukkal. A szovjet asszony elmesélte a család hányattatásait. A fasiszták mint szovjet tiszt feleségét négy fiával és anyjával együtt elhurcolták Ukrajnából. Romániái és magyarországi fogolytáborokban sínylődtek. A fasiszták valahol Zarnovica közelében marhavagonokba rakták őket, Németországba akarták szállítani a foglyokat. A felkelő katonák kiszabadították és eljutottak a partizá nokhoz. A hegyekben azonban a férfiak is nehezen viselték el a hideget és a nehéz körülményeket. így a nyolcéves Nyikolaj és a két évvel idősebb Borisz Balcó- éknál talált ottthonra, testvéreik pedig I.ustikákhez és Buániakék- hoz kerültek. Jozef Balco, a felkelés katonája, aki Telgártnál bátran harcolt a fasiszta túlerő ellen, ma ősz hajú nyugdíjas. Emlékezik még a két orosz fiúra? Az idős ember szeme felragyog: — Természetesen! Nagyon rendes, jő fiúk voltak. A feleségemnek volt mit tennie, amíg kígyó- gyította fagyásaikat és megszabadította őket a tetvektől. Tudja, heteken keresztül nem volt hol mosakodniuk, enniük, nem melegedhettek fel s nem is aludhatták ki magukat rendesen. Sokszor szí- nészkednünk kellett, nehogy a németek megtudják, milyen gyerekek voltak ők. Pedig az egész falu tudta, honnan jöttek. A fiúkra is nehéz szerep várt. Borisz egyszer megfeledkezett magáról, befutott a szobába és teli torokkal kiáltotta: Mamuska, da- vaj hleba, moloko, ja hacsu ku- saty ... A fasiszta meglepődve nézett és ráförmedt a gazdasszony- ra: Ezek orosz gyerekek? — Ugyan, te buta, nem tudod, hogy az orosz nyelv mennyire hasonlít a szlovákhoz? Honnan kerülnének ide orosz gyerekek? Megtörtént, hogy a gazdasszony is megfeledkezett magáról és dúdolni kezdte a Katyusát, az ismert dalt, amelyet „fiaitól“ tanult meg. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. A náluk elszállásolt hét német közül kettő visszataszító, meggyőződéses fasiszta volt. Az egyiket közülük Borisz magas termete miatt Hosszúnak nevezte el. Hosszú ukrán volt, átállt Vlaszo- vékhoz. — Ügy, úgy — bólogat Jozef Balco. Amikor a lovakat itatta, Borisz elrejtőzött és hógolyóval dobálta meg. Ha eltalálta, boldogan szaladt a konyhába és újságolta, pontosan „fejbe dobta a Hosszút, bár csak gránát lett volna a hőgolyó... A kisfiú is gyűlölte azokat, akik elárulták szovjet hazáját. Egyszer a németek meg is sajnálták őket. Csendőrök fésülték át a környéket, katonaszökevényeket és partizánokat kerestek. Erősen fagyott, azért a fiúkat nem akarták az udvarra küldeni, de még a szomszédba sem, ahol egy hasonló korú fiúval szoktak játszani. — Rájuk kacsintottunk és mutattuk, hogy hallgassanak. A fiúk úgy tettek, mintha némák lennének. — Kár ezért a két szép legényért —- sajnálkozott az egyik német és távozáskor még egy da- Tab csokoládét is a kezükbe nyomott — emlékezik a házigazda. — Aranyos gyerekek voltak — mondja Balcová. — Borisz szeretett huncutkodni. Amikor a férjem éjszakai műszakra indult, unszolni kezdett: Mamuska, adjál rumot. Úgy gondoltam, ő akar inni, ezért csak egy gyűszünyit öntöttem egy kis pohárba. És ő? Azt mondta, hogy az kevés, az orosz poharak nagyobbak, annyi nem elég egy férfinak. Milyen férfi vagy te? kérdeztem. Én semmilyen, apának, vagyis a férjemnek kell a rum, mondta. És már vitte is a férjemnek, ők együtt aludtak, nagyon szerették egymást. Később, hogy megszabaduljanak a hívatlan vendégektől, vörös cédulát tettek az ajtóra, ezzel a felirattal: Vigyázat, ebben a házban tífusz van! Ez a cédula karácsony alatt is az ajtón maradt. Balcóék- nál tehát nyugalom volt. Náluk találkozott a négy testvér anyjukkal és nagyanyjukkal. Közösen díszítették fel a karácsonyfát cukorkákkal, dióval és almával. A faluból a gyerekek is hoztak apró ajándékokat és édességeket. Azt mondták, legyen ünnepük az orosz fiúknak is. A háziak hagyományos karácsonyi dalokat énekeltek, Borisz verset mondott a Télapóról és a „jolkáról“, boldogok voltak és szilárdan bíztak abban, hogy a következő karácsonyt már békében ünnepelhetik. — Ez volt a legszebb karácsonyunk, az asszonnyal sohasem felejtjük el. Amikor elbúcsúztunk vendégeinktől, mindnyájan sírtunk. Odaadtuk nekik a címünket. Borisz megígérte, hogy a háború után biztosan felkeres. Ki tudja, hogy hazakerültek-e, élnek-e még. Nevüket és címüket sajnos nem írtuk fel. De mi megtanultunk oroszul. Meddig tartott Balcóéknál ez a szokatlan nyelvtanfolyam? December 18-tól március 20-ig. Addig, míg a szovjet katonák végleg ki nem kergették a fasisztákat ebből a hegyaljai faluból. EPILÓGUS Horná Lehotában a fekete márvány emléktáblára 25 nevet véstek. A harcokban elesett felkelő katonák, bátor partizánok és a koncentrációs táborokban elhunytak nevelt. A névsor alatt ez olvasható a táblán: A szlovák hazafiak, a partizánok köszönetét mondanak Horná Lehota hős lakosainak a fasiszták elleni harcban nyújtott segítségükért. Az emlékmű talapzatán kora tavasztól késő őszig friss virágok díszelegnek. Azokat illetik, akik életüket áldozták azért, hogy minden karácsonyunk és egész életünk boldog legyen. Elismerést és tiszteletet érdemelnek azonban azok is, akik gyakran életüket kockáztatva ségítettek a fasizmus elleni harcban. Horná Lehotában nagyon sok olyan lakos van, mint Valéria Dolftanová, a hnb képviselője és a nyugdíjas Jozef Balco és felesége. Sokat, nagyon sokat, akár egy regényt is írhatnánk róluk. BÁTOR! JÁNOS Adolf Slda illusztrációja
