Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-26 / 52. szám
úszós, jeges az út, decemberi fagy csikorog a talpunk alatt. Éppen elég íelkapaszkodr ni a dombra, ahol Balkóék laknak. A kis náz ablakából világosság szűrődik ki, füstölgő kéménye barátságos meleget ígér. Nem is olyan rég még ingujjban, hajadonfőit tettvett a ház körül Balkó Péter, a házigazda. A dombról meg gömbölyű képű, visítozó gyerekek csúszkál tak lefelé. De az idő nem áll meg. A házigazda ma is hajadonfőtt — tisztes ősz halánték —, ingujjban jön elénk. Fáradt kezét nyújtja, üdvözli az érkezőt. Mellette felesége forgolódik, befelé invitálja a vendéget. Mostanában ritkán tö rölnek széket valakinek ... Mennyit változott itt minden — veszem szemügyre a régi házat, és barátkozom a falusi csendes estével. Változott... Minden megváltozott. Tán a gyerekek hancúrozása, ajtónyitogatása hiányzik legjobban — gondolkodik el Balkó Péter. — Hosszúk az esték és főleg, csendesek. A magamfajta falusi ember elvégzi a ház körüli tennivalókat, aztán bezárja a háziállatokat, és nvugalom száll a házra. Mióta naftakályhával fűtünk, még a tűz pattogása sem bántja a csendet. Csak most éppen elromlott... A hosszú téli esték csendességében, főleg ünnepek idején, újév küszöbén bőven jut idő arra, hogy az ember magára maradjon gondolataival, emlékeivel. összegezzen, számot vessen, visszapergesse éle te nagy eseményeit, szétszéledt gyerekeire gondoljon: jól vannak-e, mikor néznek haza? Tán még gyerek korára is visszagondol, ha saját unokáinak fényké peit nézegeti. Az ő gyerekkorára, amelyről egyetlen föl-fölbukkanó emléke van- szörnyű tűzvész pusztított a faluban, az ö házuk is leégett. Tető nélkül maradtak, és sokáig tar'ott, míg saját erejükből eltüntették az üszkös falakat... Meg a háború ember télén hónapjaira is gondol, amiből kijutott a magafajta legényeknek. Aztán, hogy szebbre váltson át: eszébe jut házasságkötése, amikor szép fiatal lányt hozott a szülői házhoz: jó feleségét, Júlia asszonyt. Szűkösen, de megfértek. Annyi volt a dolguk, hogy nem értek rá zsörtölődni. Ha meg egy kis szabadjuk akadt, a fiatalasszony elővette szép kolonyi kézimunkáit, és varrogatott, amíg a szeme bírta. Aztán az öreg szülők meghaltak. De a ház még zsúfoltabb lett, hiszen a Balkó család évről évre több tagot számlált. Mihály, Boriska, Józsi, Imre, Feri __öt gyermek egymás után, öt tányér az asztalon __És a tányérnak mindig tele kellett lenni. Fé rfigyerekek, erősek, egészségesek, nem értik, mi az, hogy nincs. — Még gondolni sem jó azokra az esztendőkre — homályosodik el Balkoné szeme. Megtörölgeti szemüvegét, aztán erőt vesz magán: — Még álmomban is pelenkát teregettem. A szemem meg mást le látott évekig, csak a botladozó, csúszó mászó gyerekeket. Megszűnt körülöttem a világ. Ha legalább az apjuk itt lett volna. Négy fiúgyerek, elkelt volna rájuk a kemény kéz. Nevelés? Mit tudom én, mi az... Mostam, főztem, dajkáltam, reggeltől estig, minden nap. Pihenésképpen meg az utcára lestem, hátha megjön az uram váratlanul. Mert vártam, mindig vártam. — Itthon, a faluban, Kolífianyban (Kolonyban) nem kaptam munkát. A földműves embernek volt mit tennie, de nekem, a munkásnak, nem akadt semmi. Hosszá évekig Bratislavába jártam, a Dinamit gyárba. Hétfőn hajnalban indultam, pénteken későn jöttem. Aztán később közelebb kerültem, Nit- rára... De akkor is távol voltam a családtól. Úgy nőttek fel a gyerekek, hogy csak néhanapján láttam ökot. Az asszony várt, tudom, mindig várt. Nekem se volt könnyebb. De kenyérrevalót csak úgy tudtam keresni, még úgy is csak szűkösen jutott ... Vígan pattog a tűz. Még jó, hogy éppen rossz a naftakályba, tán az emlékek is könnyebben előjön nek. Fényképek kerülnek az asztalra, a ház legféltettebb kincsei. Balkoné fáradt keze reszketve keresgél, rakosgat, nem is tudja, melyiket mutassa előbb, melyikről mit mondjon. Közben meg-raegtörll szemüvegét, és nem is tudja, mi csalja ki a könnyeket: valamiféle bánkódás utánuk, vagy az elégedettség érzése? Mert az élet igy természetes. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak, szétröppentek. Két- két gyeimeknek egyszerre tartottak nagy lakodat mat, már csak az ötödik keresi az igazit... — Itt vannak, mind az öten... családostul... meg az unokáim.. . Megmutatom én mindegyiket. Egyformán kedvesek ... Derék, felnőtt emberek, ne kerülje el a házukat... A régi képek hajdani emlékek, ünnepek hangulatát idézik. Frissen Sült kalács illatát, kerek cipó ízét, ablakon leselkedő gyerekek kócos fejét... A régi karácsonyok legnagyobb ajándéka: a terí tett asztal. Az asztalon kalács, cipő, néhány búzakalász, egy „rostában“ alma, dió, hagyma. Még méz is, ha volt. No és a pálinka sem hiányzott. Aztán a házigazda egy szalmából kötött bárányt tett az asz tál alá, és elmondta köszöntőjét: Adjon isten gazdának kor'., búzát bőven, gazdasszonynak tyúkot, tódat, legénynek, lánynak egy egy izéu mátkát, országunknak csendes békességet... A jókívánság — az ajándék. Amit nem tudtak a fa alá tenni, az asztalra készíteni, arról csak álmod tak, azt szóban mondták el egymásnak. A szegény ember akkor volt boldog, ha gyermekei jóllakva tértek aludni. Oj ruhát, télikabátot, meleg cipőt, szép játékot csak álmukban kaptak. Hiába vállalt később alkalmi munkát Balkoné — kapált, szőlőben dolgozott, aratásnál segített —, a nagy családra mindig nagy gond nehezedett. — Csak a jókedvem, vígságom volt az éltető erőm — emlékszik vissza Balkoné. — Olyan vidám természetű asszony voltam, hogy rólam mindenki azt hitte: ennek az asszonynak nincs bánata, jaj, pedig dehogynem volt! Csak ki nem mondtam volna a világért sem, mi bánt. Csak azt reméltem, hogy egyszer könnyebb lesz. Könnyebb is lett volna később, felnőttek a gyerekek, tanultak... és akkor jött a másik csapás. A férjem megbetegedett. A szíve nem bírta ... Táppénzből, rokkantsági járadékból nehezen jutott mindenre. Bárhogy szerettek volna tanulni a gyerekek, örültem, hogy minél előbb szakma van a kezükben, kenyérkeresők lesznek. Ügy elszálltak az évek... Szétröppentek a gyerekek, csak néhanapján jönnek haza, ünnepek körül. És már kilenc unokám vari.. . Mihály, a legidősebb fiú a falu másik végén la kik. Éppen a pincéből jön, az újbort kóstolgatja. Megízleljük mi is, tán így jobban megered a csendes természetű Balkó Mihály szava ... A feleség a gye rekek körül tesz-vesz- az egyiket aludni küldi, a másiknak segít a tanulásban, a legkisebbet meg eteti! Róbert, Marika, Domonkos — hárman a leg kisebbek közül, a kilenc Balkó unokából. Aztán a fiatal Balkoné is közénk telepedik, aznap ra befejezte munkáját. Az esti műsor: tévét néznek, olvasnak. Balkoné szülési szabadságon van, jut ide je a pihenésre, szórakozásra is. Mihály pedig Jele necben (Gímosen) tanít, idejében hazajár. A jó vörös bor szabadjára ereszti a gondolatokat, és Mihály gondolatban már egy régi régi karácsony melegét érzi szívében. — Az volt a legszebb — mosolyodik el —, egy igazi vadgalambot kaptam ajándékba. Élőt. Sokáig tartogattam, etettem, aztán egyszer szabadon eresz tettem ... Nagyobb ajándékot nem is igen várhat tunk senkitől — komolyodik el —, még a terített asztalt is egynapos koplalással kellett kiérdemelni. Ha enni kértünk, az volt a válasz: mindjárt asztalhoz ülünk már, bírjátok ki ... Jobb íze lesz a falatnak ... Most meg az a legnagyobb gondom, mit vegyek ajándékba, hiszen mindenünk van, ami kelt. Ha gyerekkoromban valaki azt mondta volna, hogy egyszer ilyen nagy családi házam, kertem, borom lesz — kinevettem volna, és azt mondtam volna: bolond az illető... És most meg mindez természe tes. És az is természetes, hogy három gyermekemnek mindent megvehetek: könyveket, tévét, bútort, hűtőszekrényt, a szabadságomat ott töltöm, ahol akarom. Most olyan természetes a gazdag fenyőfa, az ajándékkal, étellel megrakott asztal, mint régen édesapám szalmabáránya és szívbéli jókívánságai. A hagyományok változnak, átalakulnak, de az öröm biztosan több az emberek arcán.... — Édesanyám nehezen tudta volna vállalni, hogy mindegyik gyermekét iskoláztassa. De szakma van mindannyiunk kezében. Józsi, Feri, Imre — jó szakmunkások: megbecsülik őket, ők is elégedettek. A húgom, Boriska otthon van, három' kisgyermekét neveli. A férje traktoros, nekik is megvan mindenük. Ilyenkor ünnepnapok alkalmával meglátogatjuk egymást, elbeszélgetünk, örülünk egymás eredményeinek, gyarapodásának, no meg persze a gyerekeknek. És ilyenkor — úgy látom — fáradt, meg tört szüleim arcán boldogság ragyog, elégedettség. Talán egykor eltemetett vágyaik valóra váltását érzik bennünk, a sorsunkban, és ez aranyozza be most csendes, magányos napjaikat. Balkó nagyapa is így summázta életét, életüket: — Számomra az az igazi ünnep, ha gyermekeimre gondolok, ha meglátom unokáimat, és tudom, látom: jól vannak, boldogok ... CS. MEGYERI ANDREA Balkó Páter emlékezik Juli néni újra elő-elöveszi szép kolonyi kézimunkáit Balkó Mihály: — Most meg az a legnagyobb gondom, mit vegy ek ajándékba, hiszen mindenünk van, ami kell. . . (Nagy László felvételei)
