Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-18 / 29. szám
tos n? ujEz on dó be. di, pu ió dit >ak zét fiú itő ni átróió. oyva ét. 3SZ ul. üg in, gy gy — Kisfiam! — fájdalom csendül az anya hangjában. — Péter azt mondta, hogy nincs is apám... — Még mindig halk. de annál keserűbb a gyerek hangja. — Már hogyne volna! Mondtad, hogy ve- " Mondtam1 — Na és, akkor mit jelent ez?! —* Edit azon veszi észre magát, hogy már kiabál, de a gyerek nem látszik ijedtnek. — Péter azt is mondta, hogyha lenne akkor már eljött volna, hiszen közel van. A Péter apja sincs itt. — De már volt itt és újra eljön, pedig neki is nagyon sok a dolga. Péter azt hiszi, nincs apám — Na,- elég legyen. Menj játszani! — kiált rá a gyerekre sírással küzdve. — Apád pedig ide nem jön! Nem jöhet! Nem akarom! Meg kell értened! Elválunk . .. érted? Na menj szépen, menj játszani! — Nem! Haza akarok menni! — s a kisfiú sírva fakad. — Antikám. ne sírj, hallgass rám. Tudod, mit? Megássuk együtt a csatornát. Undok gyerek ez a Péter. — Nem undok! — Akkor menj hozzá. — Nem. Akarom, hogy Péter lássa aput. Sokáig ülnek szótlanul. Edit is remegő kezét figyeli és a belső hangot, amely eddig is legyőzte: ..sohasem lesz elég erőd, de lám, jogod sincs ..— Ismét a tehetetlenség ful- lasztó érzése lett úrrá rajta. A legfontosabbal alig számolt... — Menj nyugodtan játszani. Még ma eljön apád — és kisiet a nyaralóból. A kis postán ügyetlenül akasztja visz- sza a telefonkagylót, mert egyszerre fásult fáradság fogja el. Pedig a beszélgetés, csak néhány mondatból állt: „Árpád? Szervusz. A fiad látni akar. Kijöhetsz ma!“ — Rövid csend után „Ha óhajtod ... öt óra körül ott vagyok.“ Árpád udvarias volt, de mintha némi fölény, gúny is érződött volna a hangjából. Mindegy. Nagyon meglehet, hogy képzelődik. Még mindig remeg a keze, a gyomra, miért ne tévedne. Mindenesetre a nyaralás végére ugyanott lesz, ahol volt... vagy mégsem? Edit teljesen felöltözve áll a nyaraló ajtajában, pedig még mindig nagy a hőség, hiszen alig múlt öt óra. Homloka fénylik a melegtől, de csak áll, merev testtartással, a vízparton játszadozó gyerekek távoli körvonalaira szegezve a tekintetét. A líáta mögötti neszekből pontosan ki tudja venni, hogy férje mikor melyik ruhadarabját veti le. Mindig tudja a sorrendet. Még meg sem kérdezte, hol van a fia. Előbb szépen, gondosan összerakja a holmiját. Végül is igaza van, miért kellene ebben a hőségben zakóban szaladgálni a vízparton. Mégis, Editet éppen ez a pontosság, ez a sikeres sorrend borzolta mindig. Mikor kérdi már meg, hoi van a fia ... — Hol van Anti? — Edit annyira meglepődik, hogy hebegve válaszol... — Ott, ott ni, jobbra a parton, a sárga trikós magas férfi mellett... — Nyakában érzi a férje leheletét, mégsem tud mozdulni... — Szabad? — Férje óvatosan, könyökénél fogva tolja félre, hogy kiléphessen az ajtón. Edit akaratlanul utána indul. Látni akarja a fia arcát, amikor találkozik apjával. Árpád egyszer hirtelen hátra fordul, de szinte tüntetőén nem Edit felé néz. Edit is a földre szegezi tekintetét. Nem látja, mégis az az érzése, hogy férje mulat'rajta. — Pukkadj meg! — mormolja különösebb meggyőződés nélkül. Vajon, miért nem kiált már Antinak? Árpád még nem ért a fiához, de az már észrevette. Bukdácsolva rohan felé. — Apukám! — Hangjától visszhangzik az egész part. Büszke arccal vezeti apját Féterhez. Edit zavarodottan, még mindig teljesen felöltözve gubbaszt a nyaralóban. Férje szinte túlzottan tapintatos, egyszer sem jött fel, mindvégig ott játszik a gyerekkel, pedig már sötétedik. Edit csak. most tudatosítja, hogy szakad róla a víz, s hogy testét kellemetlenül csípi az izzadtság. Kapkodva dobálja le a ruháját. Kissé tétovázik. Arra gondol, bent is megmosakodhatna, de nincs fürdőszoba, s közben megérkezhetnek. Most érzi a kis házikóba beszorult meleg fülled- ségét is. — Anyukám, éhes vagyok! — Férjével és kisfiával találja magát szembe. — Mindent megtaláltok, jövök nemsokára. — Csak Antalkára figyel, s megállapítja, hogy fia mámora időközben nyugodt elégedettséggé vált. A tó üres. Már sötét van. Igen jólesik a hideg víz. Pezsgését tisztán hallja teste körül. Igyekszik felidézni fia délutáni boldog arcát, amikor apja, nyakába ugrott. Összevissza úszkál, de mindig mereven figyelve és visszatérve a nyaralójukból kiszűrődő világosság felé. Egy idő után véglegesen és határozottan tempózni kezd a fény irányába. Nincs túl messze a parttól, amikor sikoltozva, cikcakkban menekülne, de hiába. Bármerre úszik, a hirtelen támadt, vihart jelző széltől fodrozódó hullámok csökönyösen újra meg újra a nyakához, karjához, arcához csapkodják a hal élet- teien csúszós testét. A felfordult hal vakítóan világító fehér teste minduntalan mellett bukkan fel a víz felszínén ... Edit az iszonyattól sírva, hideglelősen jut ki a partra és bukdácsolva, kétségbeesetten fut a világosság felé. Gál László ALBÉRLETBEN A végállomáson szállt ki az autóbuszból. Egy ideig a járda szigeten álldogált, amelyet a járművek megkerültek, s úgy indultak vissza a város felé. A szikkadt öregasszony tanácstalanul tekingetett szét az ismeretlen környéken, merre indítsa lépteit. Végtére is egyre megy, hogy a kínálkozó utcácskák közül melyiket választja. Hiszen nem tudhatja, hogy az egymás után sorakozó kertes házak közül melyikben találja meg azt a jószívű lényt, aki befogadná legalább átmenetileg megtűrné otthonában. Elnehezedett a szíve. Otthon. Mit is jelent ez a fogalom? Neki is van otthona. Kulcsa van a lakáshoz ... A három szoba közül az egyikben ott áll az ő ágya is, amelyben még a múlt éjszaka is aludt. De abba a szobába már nem akar többé visszatérni — legfeljebb csak a holmijáért. Úgy érzi, nem kap ott levegőt, fojtogatja a lakás légköre. Pedig ott élte le élete két évtizedét. Nem sokkal azután költöztek be, amikor a lánya férjhez ment Az övé lett az egyik szoba, a másik kettőt a fiatalok rendezték be maguknak. Mily nagy volt az öröme, amikor apró ágyacska is került a szobájába, s a szülészeti klinikáról hármasban hazahozták a lakás negyedik lakóját. Ő maga bontotta ki a pólyát és helyezte el az ágyacska puha ölében a rúgkapálózó, apró testet A nagymama szerepet az első perctől kezdve úgy értelmezte, hogy az unoka felnevelése az ő gondja, ne terheljék az ezzel összefüggő problémák a fiatalok életét. A baba csakhamar szöszke kislánnyá nőtt. Bölcsődét, óvodát nem ismert. Aztán jöttek az iskolás évek ... Egyik esztendő futott a másik után ... Az pranyos pici lányból bakfis, majd önálló nagylány lett. S a nagymama egyszer csak észrevette, hogy • szűk lett kettejüknek a szoba. A jelzések szinte észrevétlenül kezdődtek. Efféle nyafogással: „Nem tudok összpontosítani a tanulásban, folyton járkál a nagymama!“ .........Nyikorog a nagymama ágya. nem tudok aludni éjsz aka“!... „Nem hívhatom meg a barátaimat, ha szólok nekik, kinevetnek, azt mondják: folyton az öreglányt nézzük!“ Aztán következtek a panaszok: „A nagymama azt mondta...“ „Képzeljétek, mit csinált a nagymama...“ „Már nem lehet kibírni ...“, „Nem tudom, mit teszek, ha így megy tovább!“, „Ezt a maradiságot... a Pityu előtt azt merészeli mondani nekem, hogy ...“ Alkalmazkodni próbált. Otthonülő természetét leküzdve végtelen hosszú órákat töltött az utcán. Egynéhányszor ágyba is került miatta, csúnyán köhögött, belázasodott. Egyszer tüdőgyulladással szállították a kórházba. Felesleges lett! Nincs rá szükség többé! Meg akarnak szabadulni tőle! A járdaszigeten álldogáló öregasszony olyan erősen átérezte ezeknek a gondolatoknak az igazát, hogy az utolsót hangosan is megismételte, s közben apró fejével bólogatott. Maga előtt látta a lányát meg a vejét, amikor unokája szavaira sokatmondóan összenéztek. Fülében visszhangzottak a beszélgetésekből elkapott félmondatok: „Ilyen öregnek a legjobb hely az intézet...“, „ . .. mielőbb rendezni kell ezt a dolgot... Ott gondoskodnak majd róla, nem hagyják összevissza csavarogni!“ Félni kezdett. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a rettegés. Mit akarnak vele? Intézetbe zárják. Bolondnak akarják nyilvánítani? Nem hitte -el a lányának, amikor váltig hangoztatta: „Téved, mama. Az intézet nem az, amire maga gondol, hanem a nyugdíjasok otthona. Arra gondoltunk, hogy ott jobban érezné magát ... Ne feledje, hetvenhét éves már... A lakásban így is alig férünk el, s a Pityu is nálunk lakik majd, ameddig nem kapnak új lakást.“ ' Az idős nő mély lélegzetet vett, mint az úaaók a vízbe ugrás előtt. Kivárta, amíg elhalad a közeledő személyautó. Aztán lelépett a járdaszigetről, átvágott az úttesten és befordult a legközelebbi utcába. Határozott mozdulattal nyomta meg a kapucsengő gombját a legszélső ház bejáratánál. M eghalni megyek, Sárikám! — Ezekkel a szavakkal búcsúzott a lányától elcsukló hangon nagyapó, amikor a fehérköpenyes emberek kivitték a házból a mentőkocsiba. A nagybeteg megérezte a közeledő halált. Néhány nap múlva kiköltözött a temetőbe. Megüresedett a manzárdszoba, melyben nagyapó hosszú életének csaknem két évtizedét töltötte. Nyolc gyereket — négy lányt és négy fiút — nevelt fel az egykori uradalmi kovács. Reggeltől estig kalapált az üllőn, pat kolta a lovakat, kopácsolt a gépeken, szekereken, hogy népes családjának előteremtse a mindennapit. Amikor élete párjával együtt megöregedett, a fővárosba került legkisebb lánya hírét vette, hogy a bátyja, vagyis inkább annak felesége nem bánik jól a .«tülökkel. Vonatra ült, s az öregekkel tért vissza a kis: családi házba Szeretettel gondoskodott róluk, nagyapó semmiben nem szenve dett hiányt azután sem. hogy nyolcvanéves korában megözvegyült. Az öregember sokszor mondogatta a szomszédoknak: „Áldott jó lélek az én Sárikám, jobban már nem is törődhetne velem Pedig nem könnyű neki a munkája mellett. De legyen akár éj szakai, akár nappali műszakos, étel, ital elkészítve vár, a tiszta ingpk, gatyák a szekrényben sorakoznak ... És annyi a ruhám hogy azt sem tudom, melyiket vegyem fel... A vejem meg az unokám is nagyon jó emberek, még a papucsot is a lábamra húzzák . .“ ró helyre irányította lépteit a bánatos szívű öregasszony Amikor akadozó szavakkal, könnybe lábadó szemmel el mondta, mi járatban van, a házbeliek összenéztek, s beszéd nélkül is megértették egymás gondolatát. Hónapok múltán a végállomáson találkoztam a nénivel. Kézé ben nagy rózsacsokorral a városba induló autóbuszra szállt fel Ismerősként üdvözöltük egymást. Gyakorta , beszélgettünk az elmúlt napokban. Ma van az unokám esküvője — újságolta. — Neki viszem a virágot. A háziak szedték a kertben .. . Milyen derék emberek szinte alig hiszem, hogy Ilyenek is vannak. Képzelje, hallani se akarnak lakbérről, azt mondják, kicsi a nyugdíjam, náluk meg úgyis üresen állt a szoba. S ebédnél, vacsoránál együtt kell velük ülnöm az asztalnál. Hiába mondogatom, hogy elszoktam az ilyesmitől... Csak mosolyognak, s azt mondják, hogy majd ők hozzászoktatnak. Tavaszi Noémi: SZOMORÜF0Z (linómetszet)
