Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-18 / 29. szám
ditet először meglepi, majd igen jó érzéssel tölti el a halk dúdolás, mely önkéntelenül feltör belőle. Megérzi, hogy ez már a tudat alatti teljes megnyugvás jele. Biztos benne, hogy eljutott a végleges elhatározásig, s ezért oszlik el fokozatosan az a rossz érzése is, amelytől eddig n$m tudott szabadulni. Bármerre kereste a kiutat, minduntalan beleütközött saját gyengeségének áttörhetetlen falába. A „semmi közünk egymáshoz“ elvhez való ragaszkodása is csak arra volt jó, hogy kifáradjon. Minduntalan mellőzte otthon Árpádot, de hamarosan rájött, hogy csak nevetségessé válik Sokáig úgy vélte, ha visszatérne anyjához, a gyerekkori környezetbe, megtalálná az egykori, de helyesebb kiindulópontot. Anyja halála után bátyjának bizonygatta, vélt igazát: „Innen indultam ..." — Testvére rosszul leplezett sajnálattal beszélt hozzá: „És a munkád? Lányként sem kezdheted újra. Nincs meg az egykori kiindulópont. Semmit sem Tehet eltörölni, visszafordítani, különösen az időt nem. Az idő nem produkálja még egyszer ugyanazt. Miért csak visszafelé vagy holmi külsőségekben keresed bensőd lényegét? Nem kizárólag a környezetváltozás, és nem mások, csak és csak te válthatod meg önmagadat .. Emlékszik, milyen elkeseredetten hallgatta testvérét. S lám eljött végre, megtörtént benne az áhított gyökeres változás. Tulajdonképpen félt. De most már érzi, hogy véglegesen bátor, erős és megválthatja magát... Kissé kesernyésen, de akaratlanul nevetni kezd saját gondolatain. Megváltani? Ó, ó, minek ez a tömény magasztosság. Nem Krisztus ő, egyszerű a képlet: ha már így elsikerült Árpáddal minden, legalább nyugodtan, nélküle óhajt élni. A kékesen csillogó tó vizén enyhén ring vele a gumimatrac. Edit' behunyt szemmel fekszik, mozdulatlanul. A kéthetes nyaralás alatt gesztenyebarna haját és testét bronzos árnyalattal színezte be a nap. Arca kisimult, s nyugodt, elégedett kifejezést öltött. Maga is érzi az előnyös változást. Szinte boldogan gondol arra, hogy még teljes öt nap áll előtte, s ez az öt nap is zavartalannak, felhőtlennek ígérkezik, és tartalmasnak is. Igen. Hogy véglegesen elhatározta magát, a legapróbb részletekig sorba veheti teendőit. Tulajdonképpen csak most, ebben a fenséges nyugalomban jött rá, milyen jó egyedül, hogy azután is másképpen kell már élnie. Nem fog és nem akar visszacsúszni abba a szorításba, amely a lassú haldokláshoz hasonlító érzéssel töltötte el. Árpád is mindenbe beleegyezett, illetve ... talán inkább úgy jellemezné viselkedését, hogy nem hadakozott most sem. „Ahogy óhajtod!“ — csak ennyit válaszolt, mereven kinézve az ablakon, amikor ő bejelentette, nogy nyaralásával megkezdődik végleges különélésük, s hogy utána elválnak. Árpád a lakásukkal kapcsolatban is röviden válaszolt: „Nekem nincs lakásgondom, te válsz, oldd meg az ügyedet!“ — Férje felidézett szavaitól most is fázni kezd, mert tény, hogy következetes lesz a „csak a te ügyed“ elvét illetően. Sőt, zsebre tett kézzel, nyugodt szenvtelenséggel nézte végig Edit cipekedését is a nyaralás előtt. Editet sértette férje udvariatlansága. Lelke mélyén azonban bizonyos volt abban, hogy Árpád ezentúl se tesz egyetlen mozdulatot sem annak érdekében, hogy hozzásegítse őt elhatározása megvalósításához. — Aaanyúúú! Sziaaa! A parton két kisfiú ugrál. Az alacsonyabb csokoládébarna gyerek kiabál. — Szia. kisfián!, mi a baj?! — Semmi.’ Dőltjük a halat a tóba? — Hát persze ... — Anyu, ne menj messzire! — Nem megyek messzire! Integetnek, kiabálnak egymásnak a fiával. Edit halkat sikkant, mert a heves integetés közben majdnem belecsúszott a vízbe. Nevetve, óvatosan helyre- íészkelődik, hogy meglegyen az egyensúly. A nagy tő víztükre egyre ezüstösebben veri vissza a nap fényét. Edit gyönyörködve tekint szét. Ügy érzi magát, mintha máris szabad lenne. Sokáig elnézi a parton játszadozó gyerekeket. Hatéves a fia, de alig ötnek látszik. Micsoda apró emberke ez még! Vigyáznom kell majd rá nagyon. Antalka... Milyen derűs most ö is! Nincs vita, kibírhatatlan légkör. Szegénykém, pontosan olyan, mint én. Mindent nehezen visel el és mindent megérez, mint egy kis szeizmográf. Külön szerencséje, hogy a szomszédos nyaralóban játszótársra akadt. Könnyen megértette azt is, hogy „apunak sok dolga van és nem nyaralhat velünk ...“ — A többit is biztosan meg fogja érte- ni. Edit egyre elégedettebben paskolja kezével a hűs vizet és újra végigsiklik tekintete a nagy tavat körülölelő, soksok nyaralón. A színes házikók ablakszemei is, mint a nap, versenyt csillognak a víz tükrével. Ä teraszokon itt is, ott is üldögélő vagy fekvő emberi alakok. Napozók. Egyébként teljes a nyugalom. Az a pihentető kora délelőtti csend öleli át, amelynek semmi köze elhagyatottság, a magányosság érzéséhez. Ismét akaratlanul dúdolni kezd, s ettől hirtelen túláradó bizakodás önti el és heves vágy, hogy magához szorítsa kisfiát. Mindkét kezével gyorsan evezni kezd a part felé. Még felötlik benne, hogy okosabb lenne maradni, de vágya most is türelmetlenné teszi. Egy feketekávét is ideje innom — jut eszébe, és egyre • gyorsabban igyekszik a partra. A két gyerek alig veszi tudomásul. Edit is szótlanul tekint szét aztán a parton. A hal még mindig ott mozog a vödörben. Körülötte a víz felszínén csak Máté Ida egy két fényes pikkely úszkál, mégis zsírosnak, undorítónak tűnik fel a vödör tartalma. A halat kora reggel adta egy nagy orrú bácsi a két örvendező gyereknek. „Ilyen kis halat én sohasem vinnék haza“ — jelentette ki, pedig nem is volt a hal olyan kicsi. — Mégse dobtátok vissza a halat? — Nézd, anyu, ezen az úton, vagyis a csatornán úszik majd vissza a tóba. Serényen, szuszogva lapátolják a homokos földet, mély és széles árkot vájnak á meredeken behajló partszélen a tó felé. Négy öt méter hosszú még az a rész, amelyet a vízig ki kell ásniuk. — Miért nem kezditek közelebbről ásni? — Az nem csatorna, ha olyan rövid! — Türelmetlenül cseng Antalka hangja. Edit jó ideig moccanás nélkül, felváltva figyeli a kissé elbágyadt halat és a gyerekeket. Legszívesebben felkapná a vödröt és tartalmát bezúdítaná a tóba. Nem meri megtenni. Valahogy teljesen indokolatlan lenne az is, hogy közeledjen Antalkához. Az elmaradt ölelés miatt támadt furcsa hiányérzetét igyekszik elhessegetni. Amíg szinte háttal halad a nyaraló felé, folyton azt figyeli, nem néz-e fel a kisfia. Szeretné, ha legalább inthetnének egymásnak. Antalka nem néz fel. A kávé sem ízlik úgy, mint képzelte. Lehetne frissebb, vagy talán a víz nem forrt fel rendesen? Meg sem figyelte. Tény, hogy nem tud valami jó feketét főzni. Több mint a felét nem bírja meginni. Igyekszik vissza a partra. A két gyerek helyett csak a félig elkészített csatornaárkot találja. Hangjukat hallja meg előbb, de hamarosan feltűnik a fia és játszótársa a szomszédos teraszon. Nincsenek közel, de kivehető, hogy majszolnak valamit. — Megköszönted? — kiált oda a fiúnak. — Persze1 — Most is türelmetlenül cseng a gyerek hangja. Edit is érzi kérdése feleslegességét, hiszen Antalka mindig mindent megköszön. „Leszokhatnál a kukacoskodásról, legalább a gyerekkel szemben végy erőt magadon!“ — Valami ilyesmit mondott egyszer a férje. Mint valami gvötrelmesen súlyos tárgyat, úgy vonszolja maga után a gumimatracot. Lehunyt szemmel fekszik rajta, ringatózva, és újra szeretné visszaidézni a reggeli jó érzéseket... Hiába. Nemsokára szorongva tudatosítja, hogy vége a békességggel átszőtt nyugalomnak. Egyre több evezős csónak és vitorlás húz el mellette. Hirtelenül kellemetlen hőséget érez. Most villan fel benne, hogy be sem krémezte magát. A reggeli és kora délelőtti csendet zaj, a nap szelíd melegét perzselő hőség váltja fel. Nem bírja tovább a matracon. Kidobja a partra és nagy tempókkal úszni kezd. Jólesik a lubickolás, hallja, hogy pezseg teste körül a víz. Elég ideje van, mégis kapkodva készíti az ebédet. A hűtőben kőkeményre fagyott borjúhússal alig boldogul, elég nehezen sikerül felszeletelnie, a forró olajban viszont hamar puhára sül.^Gyor- san kész az ebéd. Elégedetten terít. Jóérzését fokozza, hogy mind az öt napra van még elég nyersanyaga á hűtőben. — Anti! Gyere már! Ebédelünk! — Többször is kell kiáltania, míg a gyerek ráérősen, ballagva megjelenik. Edit szorosan magához öleli. A kisfiú is engedelmesen bújik hozzá. Sőt, ami nincs túl gyakran, most szinte le kell fejtenie magáról. — Siessünk, siessünk! — Vidáman sürgeti, és sorolja a kezét. — Kitalálod, n — Nem — Sárgadinnye! A kisfiú szótlanul Lassan eszik. Komoly ca. Edit biztos benne arra gondol, hogy el fektetni. — Merre úszott el — Semerre, — Kur a gyerek felelete, és r is abbahagyja. — Hogy lehet az, hi a parton? — Péterkénél van nem láthatod. — Él még? — Él, — Meddig bírja, bis gott?! — Muszáj neki kibí: szén az útja. — Tűre! a kisfiú hangja. Editnek furcsa ross: igyekszik túltenni m megjátszott derűvel te dinnyét a fia elé. — Hidegen olyan, n Antalka most nem megéje után. Sőt, kés kulcsolja, és külön-1 szemügyre veszi min Olyan, mintha imádko: je jut róla eszébe, rop Antalka az apjára. Ne gondolja Edit, ezért vertnek, szomorúnak, a fia iránti nagy sze leg hangon unszolja: - san teljesen a gyere hogy a szemébe nézh hét, mert mereven ej nézi. Hallgatnak. A vízcsap parányi 2 gesítően egyenletes cs hallja Edit. Fel keller ja, de nem mozdul. V, megérzi, hogy a fia 1 Aztán Antalka halk; sikolyként érzékeli ke — Hol van apu? — ra: — Hol van apu? Editet majd megfojt nem olyan kérdés, m mi történt ezzel a gy válasza zavarosan csa Érzi, hogy lepereg fiá erőtlenül, meggyőződé — Hiszen már megb nem ér rá ... Te is n itt. Van barátod, hali mosolyogni próbál, di grimasszá merevülő sí arcán. — Miért nincs itt szinte suttogva mondj konoksággal. Edit most a legszív a gyereket, de még szott könnyedség ház bálkozik: — Ne bolondozz, Na, futás játszani. Te nyét Péterkének is. nyújtja fia felé a k Nemsokára mindkét cs a dinnyétől, mert a k — Többet nem játs* desen mondja. Kis k összekulcsolva tartja, mint a nagyapja ... n sze. Anyám halála u üldögélt, ilyen szárny körtefa alatt... Hana Gustabová felvétele
