Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-18 / 29. szám
BÁBI TIBOR ÚJ VERSEI (A i J iiiiunyt parázs” című ciklusból) Alkonyati seta Barátkozom az őszi köddel, szitáló csöndességgel. A versem hosszú, alkonyati séta, csendes, megfáradt sorok, bandukolnak egy elhagyott úton, s már nem tudom, hogy hová, merre, tartanak. j A kör bezárul Akkor hát útra kelsz, vagy inkább visznek, s már tudod, ez se valami nagy dolog, szomorú alkalom egy két kibicnek, a kártya, tréfa, s a nap tovább forog. Nem a te vágyaid, vagy akaratod szabták az irányt - valami más erők. Megemeled szépen elnyűtt kalapod e bölcs eleve elrendelés előtt. Ez is csak üres szó, vagy csak sejtelem s a bizonyosság tűnő vágy, vagy álom, elmúló és mégis örök szerelem, mely erőt vett a balga ifjúságon. Így adott célt, valós, vívó életet, leányt, fiakat, küzdő erős társat; boldogságod, erőd már kivénhedett más útra hívod már kemény útitársad. S végül is azt mondod, egy voltál vele, mint csillagokkal az éjszakai fény, mint égő nappal a sugárzás heve, mint álmaiddal a tegnapi legény. De ha nem is hívod, csak tűnődsz, várod a felvirágzó halott tétlenségben, bár nem is társad, se nem küzdő párod, összefolytok a tűnő mindenségben. Rádöbbensz, a kezdet az nem is kezdet, s vele egyértelmű a dolgok vége; az életed, szegény, azt nem te kezdted, s hunyt porodban se szunnyad örök béke. Leomlott Leomlott, nincs sehol a roskadt, régi ház, leomlott, nincs sehol, és mégis benne élsz, lassan felejted már. mégis csak benned él. A tűzhely rég kihűlt, parazsa elhamvadt, világol, melenget mégis o régi láng. Az ismerős szavak legalján hirtelen fölizzik olykor még o rég kihunyt parázs. Nem él apád, anyád, és mégis él, testedben fárad, fáj, törődik mindkettő - bolyongsz a réten s ök a borús ég és táj. Ez m A mozdulatlan, mégis elkeringö világot érdes bőrömmel tapintom, ízét, szagát is érzem látom, hallom, megátalkodott ésszel, agyol belül s belülről szemlélem. Van és én is vagyok, s félek e permanens és mégis elmúló csodától. Vajon mi van? Mi van?l d Ezernyi ismert részlet mögött < az ismeretlen, egyöntetű lényeg, DS o tülekedő sokféleségben ta a szerves egynek és egésznek < H ordító árvasága W ez van, ez van, A mint karácsony éjjelén ci a halaoklók magánya. c 0) u 03 b > U o X A SZERENCSÉS EMBER EGY FAFARAGÓ MŰVÉSZ VALLOMÁSA Falujában, Alsósztregován, nem nehéz megtalálni Hudec Pál fafaragómüvészt. Mindenki ismeri. Előbb egy kislegény magyarázza, hol lakik, aztán a szomszédja mondja, mielőtt belépnék a kapun, hogy néhány perccel ezelőtt ment el. bizonyára elkerültük egymást. Csak nem ő volt az, akit divatos, nagykockás sapkában láttam az imént? * * * A vendéglőben beszélgetünk, közben teát kortyolgatunk. — Önről mindig tudja az egész falu. hol van. mit csinál. — Engem nem zavar — feleli mosolyogva. Magam sem tudom, miért, mielőtt találkoztam volna vele, idős bácsinak képzeltem el, nagy fehér ba- iusszal. Arca, szeme, néhány szava elárulja, hogy energikus, életkedvvel teli, erőtől duzzadó ember. Érzem, nem először vall magáról. — Ahogy az lenni szokott, én is apámtól tanultam a mesterséget, híres fafaragó volt az öreg. Hat-hét éves lehettem, amikor játékot kértem tőle. Egy ko- nott vésőt és egy fadarabot nyomott a kezembe.'és én először életemben faragni kezdtem, bábukat, hogy barátaimmal bábszínházát játszhassunk. Kezdettől fogva szerettem a meséket, mindig nagyanyám ajkán csüngtem. A bábuk után a tőle hallott mesékhez faragtam különféle illusztrációkat, szerettem volna újrafogalmazni a hallottakat. Képeim tetszettek, egyre többen kértek: faragjak. Ugyancsak nagymamától hallottam Rózsa Sándor és Jánoéik történeteit,. amelyekről nagyméretű kompozíciókban próbáltam vallani. Előtte hónapok teltek el vázlatok készítésével. Ekkor már a kékkői bánya propagációs osztályán dolgoztam. Hosszas „kínlódás“, többszöri újrakezdés után készültek el „ezek a képek“. De még ma is úgy érzem, nem ezt akartam, nem igy. Lehet, egyszer újból belekezdek. Később felkértek a Madách Múzeum bútorainak restaurálására, majd Strompach mester meghívott a lőcsei templom oltárszobrainak helyreállításához. Aztán egyre szaporodtak a megrendelések. Közben kiújult „háborús emlékem“, azóta is vacakol a szívem. Rokkantsági nyugdíjas vagyok, ennek ellenére többet dolgozom, mint bármikor azelőtt. Napjainkban szokássá vált, hogy a hozzánk látogató külföldi vendégeket emléktárgyakkal ajándékozzák meg. így jutottak el munkáim közel harminc országba, közöttük a Szovjetunióba, és a többi szocialista országba, ezenkívül a többi között Francia- országba, Olaszországba, az Egyesült Államokba, még Irakba és Szudánba is. Most ismét egy nagyobb kompozíciót szeretnék elkészíteni, pontosabban egy egész ciklust. Madách Tragédiájának fontosabb motívumait akarom fába fogalmazni. Egyelőre tanulmányokat készítek, próbálom kiválasztani a legmegfelelőbb fát. Még nem tudom dióba, vagy hársba vésem-e. Az utánpótlástól ezeket mondja Hudec Pál: — Kicsit kétségbe ejt a helyzet. Próbálom magam köré gyűjteni a fiatalokat, jönnék is sokan, de sajnos túl leegyszerűsített, téves elképzelésekkel. Nincs bennük kitartás, az első kudarc után meghátrálnak. Fiatal vagyok még, csak negyvennyolc éves és ha egyelőre nincs is utód, bízom benne találok. Sajnálom, hogy a fiammal nem tudtam megszerettetni ezt a munkát. Unokámmal talán nagyobb szerencsém lesz. Mit mondjak még? Szerencsés embernek tartom magamat. Azt csinálom, amit szeretek, ami a véremben van. Hogy mi is ez tulajdonképpen? Vallani a világról, világomról. PÁLHÁZY JÓZSEF „Apám egy Kopott vésőt es egy tauaraooi nyomott a kezembe“ (A szerző felvétele]
