Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-12 / 50. szám
Készül az új lakó a Fehér Házba Az elnökjelölt változó véleménye 0 Miként fog takarékoskodni James Carter? 0 Kézfogás Plains főutcáján 10 Minden száz fekete bőrű szavazóból nyolcvanhét 0 20 millió példány önéletrajz 0 1500 állás új embereknek M ég nyár volt, legfeljebb csak jósolgatni lehetett az amerikai elnökválasztás eredményéről, amikor a Boston Globe című lap különös karikatúrát közölt a demokrata jelöltről. Pontosabban a jelölt- jelöltről, mert akkor még nem dőlt el, ki lesz a párt hivatalos jelöltje. Abban az időben még mindig csak Jimmy Carter volt a lapokban a volt georgiai kormányzó, a kis Plains városka földimogyorótermelője, nem úgy mint most, megválasztott elnökként, amikor a méltóságteljesebb James Earl Carter névvel szerepel. A rajzoló afféle hármas-ikreknek ábrázolta a három James Cartert. Az egyiknek a ruházatán a konzervatív, a másiknak a mérsékelt, a harmadiknak a liberális felirat volt látható. Egyébként a három Carter-figura mint valami különös sziámi ikertrió, elválaszthatatlanul össze volt nőve. A karikatúra az igen jól tájékozott és amerikai viszonyokhoz képest haladónak tekinthető bostoni lapban nagyon széles rétegek véleményének kifejezője volt. Más kommentátor Irta meg ugyan először, de a Boston Globe is idézte, hogy Carter hasonlatos a mozinézőhöz, aki „a sötétben kicsippent egy-egy szemet a sósmogyoróból“ — azaz a legkülönbözőbb politikai irányzatok programjaiból, elképzeléseiből illesztett össze egy, a választókat nagyon sok szempontból azonnal megnyerő elnökjelölti programot. Jó világosan látni, hogy a demokrata elnök novemberi győzelmében nemcsak ez a meglehetősen sok ellentmondással ékeskedő program játszott fontos szerepet, hanem az is, hogy az ellenfél nem tudott hatni a választókra. Azaz: Carter erejének egy része éppen Ford. gyengeségében rejlett. Érdemes egy pillanatra visszanézni azokra a kijelentésekre is, amelyek oly sokat segítettek Carternek — bár köny- nyen lehet, hogy ezek között a kijelentések között akad olyan is, amelyekre a megválasztott elnök már másként reagál, mint a jelölt. Itt van például a szövetségi adminisztráció kérdése, amely nyilvánvalóan még sok vihart kavar majd. 1976 tavaszán, amikor a déli államokban járt kortesúton. Carter elmondta, hogy programjában ott van „a rend, béke, nyugalom, a bűnözés erőteljes leküzdése, komoly erejű hadsereg és légiflotta, nagyon erős rendőrség“. Egy hónappal később, az egyik középnyugati államban mondott televíziós beszédében kifejtette, hogy politikájának alapvonala a „felvilágosult konzervativizmus“. Ebben a beszédben azonban nem beszélt a nagyon erős rendőrségről, sőt a hadsereg témáját is kerülte, ellenben kijelentette: „Elképzelésem az, hogy a politikai tevékenység középpontjába az önsegélyt, a személyes felelősséget és az állampolgároknak a kormányzásban való egyéni részvételét állítom“ — mondotta. Majd egy merész fordulattal közölte: szakértők társaságában megvizsgálta azokat a kimutatásokat, amelyek az előző esztendők katonai és rendőri kiadásairól készültek, és az a véleménye, hogy itt jelentős megtakarításokat kell végrehajtani. Ráadásul egy héttel később egy kisvárosi kortesbeszédben — amelyet azonban természetesen a sajtó útján megismert az egész ország — elmondotta, hogy 1976- ban a fizetési listákon jóval több tábornok és tengernagy van, mint 1944 nyarán, amikor az Egyesült Államok még háborúban volt, és természetesen a mainak többszöröse volt a katonai szolgálatot teljesítők létszáma. Nem titkolta, itt is csökkenési akar elérni. Érdekes volt megfigyelni, miként változott meg egy, az első pillanatban rendkívül nagy vihart kiváltó kijelentése. Még az elnökjelöltségért vívott küzdelem elején közölte, hogy takarékossági okokból 1700 különböző állami hivatalt meg akar szüntetni. Másnap a legnagyobb amerikai lapok egyike, a New York Times ezt írta: „A választási év furcsaságainak se vége, se hossza. Alighogy a demokraták behódolnak egy férfinak, aki el akar törölni 1700 állami hivatalt, bár egyiket sem tudja megnevezni, a republikánusok teljesen becsavarodnak egy másik fickóért, aki harcot hirdet egy csatornáért, amelyet már régen kinőttünk.“ (A „fickó, aki harcot hirdet egy csatornáért“, Reagan volt, aki éppen csak néhány százalékkal maradt alul a jelöltségért folytatott küzdelemben Gerald Forddal szemben. November harmadik és negyedik hetének fordulóján, amikor a már megválasztott elnök Plains főutcáján lesétált háza kapuján egy érkező autó elé, s derűs mosollyal, kézszorítással és hátbaveregetéssel fogadta Henry Kissinger külügyminisztert, nagyon sokan emlékeztek vissza azokra az éles támadásokra, amelyeket a demokrata elnökjelölt a jelenlegi külügyminiszter politikája ellen hangoztatott. Most pedig az történt: hatórás barátságos, szívélyes beszélgetés után az újságírók a demokrata elnök szájából hallották — számos kérdésben egyetértés van közöttük... A Newsweek című nagy példányszámú hetilap még május végén közölt egy nagyobb interjút James Carterrel. Ebben a beszélgetésben szó esett a jelenlegi külügyminiszterről is. „Semmiképpen sem tartanám meg Kissingert külügyminiszterként, de előfordulhat, hogy kérném diplomáciai közreműködését“ — mondotta Carter, majd felelt arra a kérdésre is, amely lényegében legfontosabbnak tekinthető minden nemzetközi témát illetően. „Egyetlen döntő jelentőségű nemzetközi problémát sem oldhatunk meg a Szovjetunió teljes együttműködése nélkül. Idetartozik a közel-keleti végleges rendezés... az általános fegyverzetcsökkentés, elsősorban a nukleáris fegyverek területén. Éppen ezért szeretném továbbmélyíteni a népeink közötti megértést“ — mondotta az elnökjelölt Carter, és az elnökké választott Carter pedig első sajtóértekezletén lényegében ugyanezt ismételte meg. Ma már számos elemzés bizonyítja, hogy ha rendkívül fontosak voltak is a világpolitikai problémák, a választási kampányban, — és azok döntöttek végül is jó néhány millió embernél, amikor választott Carter és Ford között —, lehetetlen dolog a belpolitikai és gazdasági problémák nélkül vizsgálni Carter győzelmét. Az egyik tény ugyanis — az, hogy Ford elnökségének évei alatt ötven százalékkal nőtt a munkanélküliek száma — mint állandóan ható tényező dolgozott a republikánus kormányzat ellen. Ehhez aztán hozzájárult egy új, különleges tényező: a választás előtti hónapban a gazdasági szakemberek félreérthetetlen csökkenésről Egy különös kép: hívei próféta szakállal és öltözékben ábrázolt fotóval hirdetik, hogy „Carter megmenti Amerikát“ beszéltek az ipari termelés területén. Márpedig körülbelül másfél-két hónappal a választás előtt már jól látszott; a szakszervezetekhez tartozó munkások követni fogják a szakszervezeti vezetők szavát és Cartert támogatják. Az indok itt az előbb említett két tényező volt. De idetartozik a fekete bőrű választók állásfog lalása is. Első eset, hogy az Egyesült Államok délről származó elnököt választott és első eset az, hogy egy déli politikus elsöprő többséget kap a fekete bőrű választók soraiban. Az első statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy a középosztálybeli fehér választók valamivel több mint ötven százaléka Fordra szavazott, a fekete lakosoknak azonban 87 százaléka választotta Cartert és ez már eleve eldöntötte a választást. (Ugyanez a statisztika elárulta, hogy a szakszervezethez tartozó vagy általában a betanított és segédmunkások, valamint a szakmunkások 63 százaléka támogatta a demokrata pártot.) Ford elnök egyik támogatója írta meg keserűen szeptemberben, hogy Carter számára túlságosan sok támogatót szerzett önéletrajzi könyvecskéje a Miért ne a legjobbat? — című kiadvány, amely nem más 'mint önéletrajz. Ennek a könyvnek természetesen vannak az amerikai politikában már megszokott fogással dolgozó, a közönséges reklám ötleteit felhasználó részei, vannak benne Carter furcsa és túlzott vallásosságából eredő szinte misztikus fejezetek is. De van egy olyan részlet, amely valóban százezreket vagy milliókat állíthatott a végül is megválasztott demokrata elnök mellé. Ez pedig az a világosan a Watergate-botrányra utaló vallomásszerű kis részlet, amely azt mondja el, hogy nem lehetséges az ö esetében olyan politikai szituáció, amelyben csalással, megtévesztéssel vagy piszkos trükkökkel próbálná manipulálni a választókat. Ebben a kis fejezetben szerepel az a nagyon sokszor idézett négyszavas mondata: „En sohasem fogok hazudni.“ Persze, addig az 1977-es napig, amíg Carter beköltözik a Fehér Házba, dönteni kell abban a rendkívül fontos kérdésben, hogy tulajdonképpen kikkel kormányoz majd együtt. Körülbelül 1500 embert cserél majd ki az elnök a legfontosabb kormányposztokon. Kétségkívül fontos döntés lesz a külügyminiszter kiválasztása. Valószínűnek látszik, hogy itt két „régi bútordarab“, George Ball és Cyrus R. Vance között választ majd az elnök. Mindketten rendkívül szoros kapcsolatban állnak a nagy hadiipari cégekkel. Ha a nemzetbiztonsági tanács elnökévé az ismert politikatudós Brzezinskit választja, bizony a hidegháborús gondolkodás is vele lesz a Fehér Házban. A gazdasági tanácsadó bizottság elnöke minden valószínűség szerint az a Lawrence R. Klein professzor lesz, aki a legnagyobb nehézipari trösztök bizalmi embere. De minderre majd csak december végén, január elején kerül sor, és az is biztos, hogy Carter politikai profilja igazán félreérthetetlenül csak fehér házbeli tevékenységének első hetei után rajzolódik ki. G. M. 1978. XII. 12. ia Az első kép az eredményhirdetés utón: James Carter és felesége, Rosalynn
