Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-12-12 / 50. szám

H

alász tekintete acéltűként fúródott a hármasszekrény tükörlemezének közepébe, s valahol a köldöke táján feltépte a hasfal zsírpárnáit és petyhüdt izomrostjait. Minden ép, tiszta és egészséges volt benne. Egy térképész buzgalmával cserkészte be meztelen testének hepehupás tájait, megfordult, végigbarangolta a hátát, amelyet vöröses szőrbozót nőtt be a nyakszirt- től a farcsontig. Semmi árulkodó jel. Sorba vette, ami számításba jöhetett még. A pálcika lábakat, a gyűrődések és cérnaszál vonalak szabdalta lúdtalpmezőket, két lecsüngő karját, amelyre a húst mintha csak úgy odaakasztották volna. Se var, se kelés, de még csak egyetlen pattanás sem, ami gyanút kelthetne. És mégis rothadok. Amikor el- __ kezdtek építkezni, azt mondta az anyR

ja

: legelőször a lelked rohad meg. Lopni fogsz, mert másképpen az nem megy. És most áll a ház. Halász végigsimította a hasát, és körbepillantott az irdatlan lakásban, amelyben egyedül volt. Égbe kiáltó igazságtalanság, hogy az ember akkor krepáljon meg, amikor végre mindene megvan.

A barackokkal kezdődött még korán reggel. A konyhába ritkán tehette be a lábát, az Milka felségterülete volt, és a felesége hacsak tehette, kizavarta, elvégre kell egy zug a házban, ahová nem tolod be unos-unatlan a pofádat. Szép, mi? Legfeljebb reggel, amikor ő már elment. Hát így van ez az én drá- galátos feleségemmel, mondogatta baráti körben. Kóső rajta változtatni. Milka ma reggel is felzabált minden fel- zabálhatót, a jégszekrény üresen kongott, csupán a szilvapálinkához nem nyúlt. Halász elővett egy mustárospoha- rat, és félig megtöltötte. A pálinka el- kábitotta, a konyha gumijáról párafüggöny emelkedett a magasba, s benne megtörtek a bútorok siklapjai. Visszatette az üveget a jégre, kihúzta magát, s ahogy így kiegyenesedett, megpillan- - tóttá a tál őszibarackot a kredenc tetején. Lehetett az egy kilő is. Öklömnyi, gyönyörű barackok, sárgák és vörösek, puhára érettek. A kezébe vett egyet, uj- jai szorítása alatt behorpadt a barack húsa, és csöppnyi sárgás lé buggyant fel belőle. A büdös vén tyúk! Kikerget a konyhából, s közben ki tudja, milyen jókat zabái itt suttyomban. Leült az asztalhoz, és addig fel sem kelt, amíg az utolsó barackot is be nem kebelezte. Aztán visszarakta az üres tálat oda, ahová az nem volt való, a kredenc tetejére.

Romlottak voltak azok a barackok. A hivatalban végiglapozta az újságokat, a tegnapiakat és a tegnapelőttieket is, nem írnak-e valami barackvészről. De hát a romlott barack az nem romlott hús, valami kis különbség azúrt van. ugye. A barack az barack, s az igazság az, gonuolta, hogy túlérett barackot ettem, » ebből a hasmenésen kívül komolyabb bajom nem származhat. Egy darabig mereven ült az íróasztal mellett, és amennyire bírta, összeszorította a végbelét. Később kénytelen volt megfeszíteni az egész testét. Felállt, szoborrá merevedett, most már a legkisebb lazulás is lavinaveszéllyel fenyegetett. Hallgatta a barackok csikorgását a beleiben és érezte, többször is átcsapnak rajta a szégyenérzés dagályhullámai. Csak be ne nyisson valaki. Végül nem bírta ki tovább. Atszáguldott a közbülső szobán, mintha puskából lőtték volna ki. Ki a folyosóra, a folyosó végébe, ahol a vécék voltak.

De ez csak a kezdet. Komisz egy nt p volt, az biztos. Dobai lehordta őt, göndör szőrű tuloknak, birkalelkű idiótának nevezte, meg hogy egy kecskének j is több esze van. Hol az a ronda kimutatás? Halász föl-le húzogatta a szekrények redőnyét, beletúrt az íróasztalfiókokba, minden iratot kiborított a padlóra, de semmi. A kimutatás eltűnt a kimutatást elnyelte a föld. Dobait leteremtik és fenékbe billentik. Igen ám, de mikor? Évek óta rebesgetik, hogy Dobai megy, de Dobai mégse megy. Ez a felbőszült orrszarvú bárkit felöklelhet. Neki persze van hátországa, nekem viszont nincs. Az előléptetésnek pedig lőttek. Felforgatott mindent, tűvé tette az egész szobát. Hiába. Dobai nagyon megharagudott. Nem jött be hozzá többé, ellenben áttelefonált minden tíz percben. No megvan az a papiros végre? Nem, Dobai nem jött többé, és Halász most már biztos volt, hogy az előléptetését végleg megfúrja, szinte hallotta Dobait, ez az ember arra sem alkalmas, hogy kitörölje a seggemet. S közben az örökös szaladgálás a vécére. Hétszer a klozetton, te jó szagú isten! Ömlött belőle a tarack, mintha pumpálnák a hasából. Egy alkalommal kis híján fellökte Dobait a folyosón Irdatlan termetével Dobai elállta előtte az utat, se oda, se vissza, és fenyegető öblös hangja kötélként tekeredett rá HaI

lász nyakára, csaknem megfojtotta őt, — Meg ne lássam a folyosón, amíg azt a kimutatást elő nem keríti. Ha elvesztette, esküszöm, szíjat hasítok a hátából.

összekapkodta a ruháit és felöltözött. A hasmenés csak tünet. Kiballagott a főtérre, megállt a Szabó-féle patika előtt, és bosszúságában az ajkába harapott. Hogy röpka pár óra alatt menynyi minden megkeserítheti az ember életét! Máskor évekig nem történik semmi. Most meg Itt van, kész, vége, nincs tovább. Bévülről kartonlap a kilincsre akasztva: ZÁRVA. SZOLGÁLAT A MÁSIK GYÓGYSZERTÁRBAN. MUNKÁS UTCA 10. Belesett az ajtón. A földön zsákpapír, a pult a helyiség közepére húzva, rajta igelitlap. Körben málló falak és vedlő plafon. Festetnek. Hogy épp a Munkás utcába! Ez hiányzott csak.

Átvágott a bazaltkockákkal burkolt téren, el a hősök emlékműve és az új taxiállomás mellett. Keresztül a parkon, ahol ebben az alkonyati órában csend volt, a szökőkút felől vízcsobogás hallatszott, s a szabálytalan alakzatú medence mélyzöld vizén narancsszínű levelek hajóztak parttól partig. De ez már a múlt. A múlt egy tükörcserepe itt a város szívében. Megváltozott minden. Hiányzik a tudás, s ahol nincs tudás, ott a félelem ver tanyát.

zeit középpont felé. És hullott a gesztenye is, széthasadó tüskés burkából zöldes magzatvíz fröccsent a járdára, és Halász utánakapott a kibukfencező buksi gesztenyének. Régen volt, bizony. Már vagy öt perce állt ott a járdaszélen, nézte, miként issza be magát az alkonyat rozsdaszínű leve a háztetőkbe, és úgy érezte, jártányl ereje sem maradt. Pár lépésre tőle már vagy öt perccé leste az a szúrós tekintetű masza- tos kölyök. Elég egy pillantást vetni rá. Egyike azoknak a megátalkodott, mindenre elszánt suhancoknak. Úgy bizony. Bicska lapul a zsebükben, és erről a bicskáról egyszer vér fog csöpögni. Hátat fordított neki, s akkor a kölyök elkiáltotta magát: v— Né, a szaros Halász!

Megfordult, és megdöbbenve nézett a

gyerekre.

— Kinek a fia vagy?

A gyerek vigyorgott, felkapott egy gesztenyét és orrba dobta vele. Ekkor utána eredt, de a gyerek is futni kezdett, s futott egészen a legközelebbi utcasarokig. Átkozott kölyke! Nem bírta tartani a lépést vele, hogy is bírta volna. Félt, hogy az utcasarkon a gyerek szétfoszllk, mint egy álomkép. Utánakiáltott:

Grendel Lajos

A Munkás utca is megváltozott. Kiirtották a roskatag házakat, s az úttesten nem büdösít többé a csatornavíz. Eltűnik a város, felépül a város, de ez a város nem lesz többé a régi város. Nézte ä vakítóan friss építményeket, a temérdek kockaházat, de mintha egy távcső fordított lencséjébe pillantott volna. Távoli, valószínűtlen és idegen volt a kép. Változik a város, gondolta. A túlélők felejtenek és alkalmazkodnak. Helyes, gondolta. Pusztuljanak a régi szokások. Pusztuljunk.

Megváltozott a Munkás utca, de egyelőre csak a kórházig. Halász visszahőkölt, a sárba ragadt házikók látványa belemart a szemébe. Hídroncsként lógott a régi utca a kórház fölött, s ívelt le mélyen a temetőig, magával rántva a régi prolinegyed még érintetlen utcácskáit, s a vele együtt pusztulásra ítélt gesztenyefasort. Amerika. Amerika, mondta a főutcai polgár, és köpött egyet. De rögtön az ajkára hervadt a gúnyos mosoly, mihelyt betette a lábát ide. Halász tétován, s mintegy félálomban elbotorkált az emeletes sarokházig. Ez itt már Amerika volt a javából, Amerika szíve. A koszos patika, egy nagy udvar, és a szabálytalanul kanyargó, a völgybe vesző, utcácskák. Maga is amerikás, mi, kérdezte egyszer Dobai, és úgy nézett rá, mintha ecetet szagolna.

Belépett az ajtón. Sötét hodályban találta magát, a patikuslány mentegetőd- zött:

— Nincs villany. Megint rajtunk spórolnak.

— Kik?

— Hát ők — mondta a lány. — Az urak.

Halász elmosolyodott. Semmi sem változott. S míg a lány eltűnt valahol a polcok között, ö megfordult és lopva körülnézett. Borzalom. A falból egy koszos vízcsap meredt elő, mellette pohár. Maga amerikás, kislány? De a lány csak meresztette a szemét, látszott rajta, hogy nem tudja hová tenni. Halász elszégyellte magát, a zsebébe süllyesztette a gyógyszert és iszkolt kifelé. Nem megfogadtam, hogy soha többé?

Valahogy sejtette, hogy baj lesz belőle. Nem szabad a múlttal bajlódni, abból jó sohasem származik. A rothadás. Mégiscsak jobb volna orvoshoz menni. Állt a patika előtt, és a szíve valahogy nagyon hevesen dobogott. Az ősz beette magát a levegőbe, csípős hideget ígért a leszálló este. A gesztenyefákról hullott a levél, s a száraz, sájga le- vélujjak befelé kunkorodtak, egy kép— Mondd meg legalább, honnan ismersz?

— Ismerlek jól — kiabálta a gyerek. El fogsz patkolní, szaros Halász. Nekem elhiheted.

Máskor talán kétszer is meggondolta volna, hogy kövesse-e a kölyköt. Ezen a környéken sohasem volt tanácsos sötétedés után az utcán ténferegni. Kivált idegennek nem. De hát én nem vagyok idegen. Éppen az ilyen kölykök voltak a legveszélyesebbek. Kitépték a kezedből a táskádat, aztán uccu neki. Ismerem ám. Üvöltözhetett, kiabálhatott a kárvallott, hogy tolvaj, egyetlen ablak sem nyílt ki, egyetlen ember sem fordult meg az utcán a kedvéért. Üldözd csak, majd megbánod. Épp ezek a kölykök. Becsalogattak a sáros, gödrös labirintusokba, ahol nappal is eltévedt az ember, nem még sötétben. Mire elcsípte a csibészt a temetőnél, már egy tucat gazember volt a nyakán. Ott aztán a gatyáját is lerángatták.

— Várjál már, gyerek, nem bántlak!

No, ennek aztán mondhatta.

— Fogjál meg, szaros Halász, ha tudsz!

Azzal átmászott égy deszkapalánkon, és eltűnt az udvarban. Kerteken át rös- tellte volna követni. Inkább megkerülte az egész utcát, fújtatott és lihegett, a gyerek pedig röhögött rajta, és egy udvarban nyoma veszett megint. Így vezette utcáról utcára, ismerős házak között. Taposta a sarat, és térdig gázolt a pocsolyákban. Azelőtt minden házban megmondta volna, milyen ember lakott benne. Leginkább kétféle volt. A hülyeségig becsületes, vagy akasztófára való gazember. De ez is, az is, éhenkórász.

— Elég volt a bújócskából, gyerek!

Köhögésroham fogta el, két kezét a

derekára szorította, és előrehajolt. A kölyök a távolból figyelte, és vigyorgott. Hirtelen éktelen haragra gerjedt. Hogy lehet az, hogy ez a szeméttelep áll meg. Eszébe jutott, az anyja egyszer a kert végében látott egy tehenet. Odacsődítette mindnyájukat, az apját, a húgát meg őt is, és esküdözött, hogy ott a tehén, igenis, ott van a málnásban. Egészen tisztán látja. Aztán kezdett halványulni a kép. Továbbra is egész volt, nem úgy tűnt el, hogy először lába, aztán a feje, nem részletenként. Csak halványult. * Egyre halványult, s az anyja azt mondta, vakok vagytok. Ök összenéztek. A tehén eltűnt, anyja megfordult, és azt mondta: el fogtok hagyni engem. Apja a hasát fogja nevettében. Ám másnap meghalt.

Ki kellett próbálni, nem a képzelete játszik-e vele. Odakiáltotta a gyereknek:

— Nem is vagy, te kölyök!

A gyerek pedig visszakiáltott:

— Ha nem vagyok, mért üldözöl?

Innen már csak néhány lépés volt hazáig. Halásznak összeszorult a szíve, amint belépett a kapun. A holdtányér a diófa koronáján egyensúlyozott és egyenletes fényt szórt az udvar közepére állított fűrészbakra és a teknőre, amely csordultig volt esővízzel. Csodálkozva látta, hogy minden változatlan, amióta elment. Félrehúzta a szúnyoghálót, és átlépte a konyhaküszöböt. Itt még világított neki a hold, de a szobában kénytelen volt gyufát gyújtani.

— Mamácska.

Émelyítő bűz terjengett mindenfelé, mintha évek óta nem szellőztettek volna. Az elhamvadt gyufaszálakat a padlóra szórta.

— Mamácska.

Az ágy megvetve, de üresen. A spa- letták behúzva.

— Mama. Hol vagy?

Mielőtt elfogytak volna a gyufaszálak, visszament a konyhába. Most vette észre, hogy a pincelejárat résnyire nyitva van. Lebotorkált a lépcsőkön. Anyja egy korhadt hordón ült, előtte gyertya pislákolt, annak lángja fölött melengette a kezét.

— Mamácska, hiszen te meghaltál!

Anyja felsóhajtott:

— És most boldog vagy?

Halász megcsóválta a fejét.

— De te sem vagy boldog, mamácska. Sohasem voltál boldog.

Anyja zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. Rettenetesen sovány volt, ösz- tövér teste könnyű lehetett, mint egy marék levegő.

— Lejöttem ide fát aprítani, s akkor beállt az a fájás a derekamba. — Megtapogatta a derekát, ahol fájt. — Tíz éve... Lassan ez a gyertyaszál is elfogy.

Halász leült melléje, a nyirkos levegő a csontjaiba hasított. Rohadt hely, az biztos. Ha esett, a víz lezúdult á Munkás utca felől ide a völgybe és elárasztotta a pincéket.

— Délután nálam járt Dobai. Mindennap hoz egy tányér pacallevest. Azt üzeni, holnap akár be se menj.

Halász kábultan, reszkető gyomorral mászott elő a pincéből. Telihold volt, egerek zörögtek a kerti avarban, egy megriadt sündisznó menekült be a teknő mögé, csirkeólak sötétlettek a szomszédban. Itt nyomtalanul múlnak el évszázadok. Sokáig azt hitte, egyedül van. Állt a kút mellett, és egy pénzdarabbal játszott a zsebében. Nézte a málnást, amelyet ellepett a derékig érő gaz, az embermagas csalán, s mögötte a kerítéslecek fűrészfogait, amint beleharapnak a csípős levegőbe? Aztán-megreccsent egy ág, valaki lehuppant a földre, Halász villámgyorsan megfordult a hang irányába, és egy keserves nyögés szakadt fel belőle. A kölyök volt. A hold megvilágította az arcát, és va- lószínűtlenül hosszúra nyújtotta az árnyékát.

— Áruló vagy, Halász.

— Nem igaz. Senkinek nem tettem rosszat, és soha senkit nem csaptam be.

— Csak magadat, Halász. A te egész életed árulás. •

Azzal eliramodott, és ő sem követte tovább. Azelőtt úgy volt, hogy amikor az őszi szél megkopasztotta a fákat, a lehullott leveleket összegereblyézték, és még a halottak napja előtt meggyújtották a levélkazlakat. Lent a városból először csak egy szürke fergeteg látszott. Hófelhők, kiabálták. Holnap havazni fog. Egy alkalommal kihozták ide a filmeseket is. A főtérről vették fel a füstöt, s mivel a hír, hogy itt vannak a filmesek, futótűzként terjedt el a városban, a tér csakhamar megtelt emberekkel. A megriadt galambok csapatostul lepték el a városháza és a postaépület tornyát. Né, eltűnt a kórház, kiáltotta valaki. Nincs Munkás utca, hurrá, nincs többé Munkás utca. Szemerkélni kezdett az eső, előkerültek az esőkabátok, kinyíltak az esernyők. A kék förgeteg lecsapott a városra, köhögtek és káromkodtak az emberek, a füst vörösre csípte a szemüket. Porrá égett Amerika! Leégett a Munkás utca. Sohasem tudták, ki és hol gyújtotta meg az első kupacot. De aki megérezte a füstszagot, rohant az utcára. Férfiak, asszonyok, gyerekek. Minden ház előtt lobogott a tűz, és talpon volt a környék éjfélig. Nomádok, mondta valamelyik filmes.

Halász fölhajtotta a kabátja gallérját, sietett. A kórház előtt felvette az autóbusz. Ö volt az egyetlen utas, leült a kocsi hátuljában egy kettes ülésre, és kénytelen volt mosolyogni ezen a nagyzási hóborton. Négy autóbuszjárat kacskaringózott a városka utcáin hajnaltól éjfélig, többnyire üresen. Növekszik a város, új medret vág magának. Egy óra alatt még így is eljutni egyik végéből a másikba. Sétatempóban.

■■■■