Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-12-12 / 50. szám

Aznap este Schrikker mama vendéglőjének utcai szobájában ücsörögtünk, amikor nyílt az ajtó, s a srác lépett be rajta. Magas volt, fiatal és vékony, mint a dákó, magasra bodorított, szép, aranyvörös fürtökkel, rózsaszín arcbőrrel. Nagyon fiatal és nagyon csinos srác volt, egy kicsit azokhoz a pofákhoz hasonlított, akiket az ember a mozik vásznán mindig megbámul.

— Hullo — szólt oda Arthur, és rá- mosolygott a fiúra. Én is vigyorogtam. Intett és visszamosolygott.

Schrikker mama borát szopogattuk, így csaptuk agyon az időt, mert aznap este nem volt hova mennünk, ráadásul csak hat schilling hat pennyt fizettünk egy fiaskóért. Schrikker mama nem bánta, ha vevői a poharuk fölött ütik agyon az idejüket, amíg az árát megadják.

Schrikker mama kövér volt, sötét és vidám, s mindig mindenkihez volt egy szívélyes mosolya, pláne, ha az illető vendég volt. Igaz, úgy láttam, hogy nyájasságra a jobb üzlet reménysége készteti, mihelyt valaki átlépte a háza küszöbét, volt ugyanis, hogy igazán félelmetesen tudott viselkedni.

— Hogy vagy, öreg cimbora? — kérdezte Arthur a fiút. Spicces volt a vörös bortól, az tette őt a rendesnél valamivel barátságosabbá.

— Jól — szólt félénken a fiú. — Jól vagyok.

— Ülj le, fiú. Ülj csak le — unszolta Arthur még mindig mosolyogva. A fiú a párnázott székre ereszkedett, s körülhordozta tekintetét a termen. Járt már itt azelőtt is, nem is ritkán, de mindig úgy nézett körül, mint aki kutat valami után.

Egész sor régi kép lógott a falakon; egyik egy gőzhajót ábrázolt, másik a windsori herceget a feleségével fekete keretben, egy újság fénynyomatos rovatából, a másik színes rámában egy dombon álló kicsi házat, telehintve légypiszokkal, a kertben virágok, s hímes koszorúban a kijelentés: Édes az otthon. Ovális kép, a képen fehér pofaszakállas öregúr, özönvíz előtti gallérban — Schrikker mama azt állította róla, hogy a dédapja volt.

Tudta, hogy a srácot egyáltalán nem a képek érdeklik. Azért jött, hogy Schrikker mama egyik lányával találkozzék, s azzal, hogy tekintetét megjártatta a falakon, a maga zavart módján ezt a szándékát kívánta jelezi.

— No! — szólt Arthur. — Igyál egy pohár bort, cimbora.

Fogta, s a fény elé emelte az üveget. — Van még benne egy pohárkával.

— Hagyd — nevetett a fiú. — Sose vesződj énvelem.

— Eridj a csudába, van itt pénz — vigyorgott Arthur. — Veszünk még egy üveggel. — Hozzám fordult: — így van, cimbora?

— Világos.

— Akkor enyém ez az utolsó korty a fiaskóból, ni.

Ügy töltötte ki a bort, hogy halkan csengve csordogált a poharába, sötéten és vörös színben foszforeszkált a villanyfényben.

— Semmi se mérhető a vöröshöz — magyarázta Arthur. — A fehér se rossz, de a vörös, az verhetetlen. — Rámosoly- gott a fiúra, énrám meg kacsintott. — A srác azért jött, hogy lássa a csajt. Azt a kis göndört. — A srác elpirult, arca mély bíborba váltott, szemét zavartan lesütötte.

— Hagyd — vigyorogtam. — Látod, mennyire szégyenlős.

— Ja. Marha szégyenlős egy srác. Szereted a csajt, cimbora?

A fiú még mélyebben elpirult, s egy szót se szólt, még a szemét is elfordította.

— Hagyd — mondtam Arthurnak.

— Fülig szerelmes a csajba — szólt Arthur félrészegen.

— Hagyd, cimbora, hozasd az újabb fiaskót — szóltam, s a fiúra kacsintottam.

Arthur rámosolygott a srácra, a hátsó ajtónak fordult, s odakiáltott:

— Mama! Üj palack vöröset! Asseblief! Legyen szíves! Még egyet a vörösből.

— Hallom — szivárgott ki az asszony dörmögő hangja. — Azt hisfced, süket vagyok?

— Nem én — tiltakozott Arthur. — Ki mondta, hogy süket? Hanem azért küldjön ki egy vöröset. A lányával küldje. Itt ez a szőke srác repesve várja. Fejlett srác, igazi belemenős gyerek, én mondom, tetszik nekem.

— Na te jó ég! — hallottuk megint Schrikker mama kiáltását. — Ha ez az ábra, feküdj le vele. Alig hiszem, hogy ne tudnád megtenni.

Arthur a fejét ingatta, majd siralmas képpel hozzám fordult:

— Látod? Nézd! Nézd a!zt a modort. — A fiúra vigyorgott. — Jól van, cimbora. Ne aggódj. Nem viszlek az ágyamba.- Kacagott, vállamat csapkodta, míg csak Schrikker mama be nem lépett a szobába. Láttam, a fiú föltekintett, s láttam, némi csalódás ült az arcán.

— Hol van Charlette? — kérdeztem.

— Borért szaladt a másik szárnyba — felelte a mama. — Mi van, már te is csapod neki a szelet?

— Ugyan, ő nem szereti a nőket — mondta Arthur. — Az én cimborám nem szereti a nőket. Akadt egy negyvenkét esztendős özvegyasszony, aki hozzáment volna, de ez itt lerázta, mert hiányoztak hozzá a tapasztalatai. A férfiúi tapasztalatai.

Hahotázott, csuklott, hátba vert.

— Ne haragudj. Kérlek, ne haragudj.

Próbált fölállni, meghajolni, de visszarogyott a székbe.

— Eredj — csóválta a fejét Schrikker mama. — Azt hiszed, jópofa vagy, mi?

— Charlie Chaplin — vigyorgott Arthur.

Belépett a lpny, s tálcán hozta a vörös boros fiaskót. Arthur fölkiáltott:

— Hier ’s sie. Lám, megjött. A srácod vár.

Fölnéztem a lányra, s láttam, hogy szép sima bőre alatt mélyen elpirul. Arcbőre bőrszínű volt, borostyánsárga, szeme sötétbarna, fényes, puhán csillogó, ovális arcát nagyon fekete göndör haj keretezte. Telt, puha ajkával szégyenkezve mosolygott, míg elpirult. Nem nézett a fiúra, mégis tudta, hogy jelen van, s láttam, hogy a fiú orcája bíborban játszik, s félig leeresztett szemhéja alól figyeli a lányt.

A lány asztalunkra tette a tálcát, s megfordult, de Arthur nevetett.

— Ne menj. Ugyan hova is mennél? Itt a srác. De különben is. Üljél csak, kislány.

A lány ismét elpirult, körülhordozta a szobán tekintetét, de a fiúra nem nézett. Megszólaltam:

— Hullo. Charlette.

A lány rám nézett, elpirult, visszaköszönt:

— Hullo.

— Nézd, hogy pirulnak! — incselkedett Arthur. — Nézd, hogy pirulnak!

Öntött egy kevés vörös bort a poharába, remegő kézzel, s nyújtotta a fiaskót, hogy vegyem át.

— Szépen pirulnak — nevetett.

— Ilyen a szerelem — nevetett Schrikker mama. Ügy nevetett, hogy az egész teste rázkódott bele. — Szerelem... Akár a moziban.

Arthur a fiú meg a lány felé emelte poharát, s kijelentette:

— A menyasszonyra meg a vőlegényre. Kívánom, hogy minden bajotok picire zsugorodjék.

Nevetett, s látnia kellett a srác fájdalmas tekintetét meg azt is, hogy a lány másfelé néz. Szőni akartam, de Arthur megelőzött.

— Ennyi szerelemmel, pirulással meg egyéb mindenfélével ideje lesz összeházasodniuk.

Kortyolt egyet a borából, nagyot nyelt, s keze feijével megtörölte a száját.

— Legyen csöndben — mondta a lány, s Arthurra szegezte a tekintetét.

— Miért? — kérdezte Arthur kifejezéstelen arccal. — Fütyüljünk a házasságra? Ide házasság kell. — Fölkelt, mintha pohárköszöntőre készülne, de a lába képtelen volt őt megtartani, visszahuppant.

— Az ördögbe, fogd már be a szád, jóember — skóltam rá. — Fejezzük be, és induljunk.

Zavartnak látszott.

— Ördög és pokol. Mi baj van?

A lány közbeszólt:

— Hagyja. Nincsen neki semmi baja.

— Az más tény. Kutya bajom — mondta Arthur. — Fél lábon is megállók. Akarjátok látni?

— Fölbillensz, összetöröd a bútort. A mama szép vázáit.

— Bizony — fordult oda a mama is. — Vigyázz a vázáimra. Csupa ajándék. Ajándék az egész.

— Bölény — nézett rám Arthur mogorván, megint siralmas hangulatban. — Igyunk még egy pohárral, cimbora.

Töltöttem két pohárral, s az egyiket fölemeltem. Rámosolyogtam a srácra:

— Fütyülj rá. Valamivel többet ivott a kelleténél.

— Semmi vész — mondta a srác mosolyogva. Föltekintett a lányra, fél kezét a karjára tette, gyöngéd mozdulattal. A lány gyors pillantást vetett rá, mosolygott, valami mégsem volt rendjén, mintha semmi sem lett volna már az, ami azelőtt volt.

Arthur fölhajtotta a poharát, csuklott, fölmordult:

— Ördög és pokol. Mondom, hogy ösz- sze kell házasodniuk. Majd az lesz, hogy meg fog nőni a hasa, ha útjukba álltok.

A fiú arcán ismét megjelent a korábbi kifejezés. Charlette fölpattant, mérgesen Arthurra támadt:

— Hallgasson már. Miért nem hallgat már? — Olyan volt, mint akit sírás kerülget. Arthur is talpra állt, ezúttal sikeresen, látható meglepetésére.

— Mit követtem én el? — kérdezte. — Mondd meg hát, mit vétettem? — Ide- oda imbolygott.

Karomat a hóna alá csúsztattam.

— Ajánlom, jobb lesz, ha indulunk.

— Ja — helyeselt Schrikker mama. — Eleget ivott már. Jobb lesz, ha hazavezeti.

— Ördög és pokol, nem vagyok én olyan részeg — mondta Arthur. — Hagyj engem, cimbora.

— Nem, cimbora, jobb lesz, ha most szépen hazamész — fordult hozzá Schrikker mama.

— Maga engem kidob? — meredt rá Arthur. — Jól van. — Rám, majd ismét a mamára nézett, támadóállást vett föl, s méltósággal kijelentette: — Nem jövök ide többet. Egy vendéggel kevesebb. — Gőgösen hozzáfűzte: — Egy jó vendéggel. — Mulatságosan hatott, de nem röhögtem.

Az ajtóig a mama is elkísért. Mielőtt kiléptünk, a lányhoz meg a fiúhoz fordultam:

— Ne bosszantson az ügy. Valamivel többet ivott a kelleténél.

— Semmi baj — mondta a lány, s nem nézett oda.

Kiléptünk a verandára. Arthur enyhén támolygott. A küszöbről a mama, hatalmasan és idomtalanul a hátulról jövő fényben, utánunk szólt:

— Ugye, egyenesen hazaviszi? Nehogy verekedjen.

— Hazaviszem. Nem olyan részeg ő.

— Hagyjál, cimbora — szólt Arthur. — Azt mondod, vinni fogsz? Tudok én járni, cimbora.

Jő éjt köszöntem a mamának. Azt mondta, jöjjünk máskor is, s bezárta utánunk az ajtót.

— Jól vagy? — kérdeztem Arthurt.

— Meghiszem azt, cimbora. Miért ne?

— Induljunk.

— Ördög és pokol — szólt panaszos hangon. — Miért lettek egyszeriben olyan furák?

— Miattad meg a házassági marhásko- dásod miatt — mondtam, míg az utcán botorkáltunk. — Tudod, hogy az a fehér srác nem veheti el a csajt, bárhogy odavan is érte. Tiltja a törvény.

— Jézus — fortyant föl Arthur a sötétben. — Jézus! Ördög és pokol!

KONCSOL LÁSZLÓ, fordítása

Kopócs Tibor illusztrációja