Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-12 / 50. szám
Visszapillantó tükörben ANDREJ PLÄVKA ÜJ EMLÉKIRATAI A Sóvárgó szerelmest, Andrej Plávka önéletrajzi regényét a hazai kritika osztatlan elismeréssel fogadta, s az 1972-ben odaítélt Klement Gottwald állami díj is igazolta, hogy a gyermekkor, a szülői ház, az ifjúság, az iskolák, az emberré és költővé érés emlékeit költői szépséggel megörökítő, gondolatgazdag kötet jelentős irodalmi alkotás. A lapunkban megjelent recenziómban kiemelhettem, milyen érzékeny költői ihletéssel jelenítette meg Plávka szülőföldiét, a liptói hegyi világot. Leírásaiban és alakjai jellemrajzában megszíneződtek a szürke tények, az emlékezés szövetét színező mesék és adomák szivárványos fényt adtak a visz- szapillantásnak, s a felidézett alakok meleg emberközelbe kerültek. Az elismerő kritikák és az állami díj is bizonyítják, hogy nem fogtam mellé, amikor a Sóvárgó szerelmest az utóbbi esztendőkben megjelent önéletrajzi írások legrango- sabbjának mondtam, kiemelve, hogy élenjáró helye van a felszabadulás utáni szlovák irodalomban. Andrej Plávka emlékiratainak második kötete, a Teli pohár (Plná íasa, Slovensky spisovatel, 1976) mintha már némi zavarba hozta volna a recenseket. Az elismerés ugyan ezúttal sem maradt el, azonban tartózkodóbb, és nélkülözi az igazi nagy alkotást fogadó lelkességet. Ezek a kritikák általában egy termékeny és közhasznú élet mérlegének és fontos alkotói tettnek minősítik az önvallomásokat. Egyedül Ivan Kusy világítja meg helyesen és átfogóan a Slo- venské pohTady idei szeptemberi számában megjelent kis tanulmányában a mű igazi jelentőségét. Kusy szerint a testes kötet legnagyobb érdeme — és ebben egyetérthetünk vele —, ahogy Plávka tiszta képet ad a szlovák kulturális és társadalmi helyzetről, méltányolja, hogy gazdag tapasztalatait és benyomásait jól hangzó költői stílusa drámai erővel rögzíti. A Teli pohár azért érdemel behatóbb elemzést, mert egyfelől a maga nemében hiteles kordokumentum, másfelől — már csökkent mértékben — a szerző magatartására, költői arculatára is fényt vet. Nem lényegtelen, hogy a szerzőnek ebben az új kötetében sok tekintetben más természetű anyaggal kellett megbirkóznia, mint az előzőben. A gyermekkor, az Ifjúság, az eszmélés első évei, a szerelem és főleg a költővé érés kimeríthetetlen forrásai az emlékezőnek, és Plávka minden idealizálás nélkül igazi ihletésű lírával adott életet az elindulás rajzának, anmalk a gazdag embergalériának, amely élete első négy évtizedében körülvette. A Sóvárgó szerelmes első fejezeteiben az apa alakja, a munkáját hallatlan szorgalommal és becsületességgel végző tímármester, az első tanítója, tüdőbeteg fivére élethűségük mellett oly legendás meseszerűséggel lépnek elénk, hogy ezeknek a fejezeteknek méltó helyük van a mai szlovák széppróza hervadhatatlan csokrában. Az olyan embereket, mint Plávka, a kapitalizmus elszigetelte, a szocializmus az események központjába vonzza, figyelmeztetett Kus^ idézett tanulmányában. A felszabadulás utáni években Plávka a szlovák kulturális élet élenjáró dolgozója volt, sok jelentős állás betöltése után a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, a mai Tátrán vezetője lett, 1957-ben a Szlovákiai Írószövetség főtitkári tisztségét viselte, majd hosz- szas betegségek után, Miroslav Váleket és Vojtech Miihálikot követte a szövetség elnöki posztján. Ez a közéleti szereplés óhatatlanul rányomta bélyegét a memoárra, szerencsésen abban a tekintetben, hogy szerzőjének alkalma nyílott nem csupán figyelemmel kísérni a felszabadulást követő három évtized politikai, társadalmi és kulturális eseményeit, hanem azok irányításában is tevékeny szerepet vállalhatott. Ebben a közéleti szerepében — ezt erősen a javára kell írnunk — mindvégig hű maradt önmagához, az életet, a világ fordulását éber szemmel figyelő költőhöz. (A kötetbe iktatott számos verse ezt hatásosan igazolja.) 197B. XII. 12. Az emlékező érzelmi élete, belső világa — összehasonlítva az első kötettel — túlságosan a háttérbe szorul. Sajnálatos, hogy Plávka leszűkítette érzésvilágának rajzát. Mint költőien szép kivételt említem a hitvese negyvenedik születésnapjára írt meleg sorait és a felköszöntő verset is. A szűkítés oka alighanem az, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít az utazások alkalmával szerzett élményeinek, a találkozásoknak és ünnepi fogadásoknak. Korántsem rónám fel a szerző hibájául, ha nem kellene konstatálnom, hogy tényközléseiben túlságosan aprólékos. Valahány poszton áll, mindenkor megnevezi munkatársait, s ez a puszta felsorolás gyakorta tehertételnek bizonyul, hogy elmaradt a munkatársak jellemzése, csak megnevezve szerepelnek, emberi színük, magatartásuk nélkül. Valahányszor külföldön jár, nem mulasztja el felsorolni, kikkel utazott és kikkel találkozott, a feljegyzésre érdemesek mellett tucatjával említ olyanokat, akik valójában reá, a költőre nem hatottak, nem formálták érzelmi és gondolati világát, s ezért az olvasó szemében nincs különösebb jelentőségük. A rengeteg adat és név nem vált hasznára a memoárnak; többet kaptunk volna, ha a visszapillantó jobban elmélyed az élete útjába került fontos személyek, barátok, írótársak jellemzésébe. így vagyunk az országokkal és városokkal is, ahol megfordult. A sajátos megfigyelés helyett történeti adatokat közöl, pedig akad a kötetben számos kitűnő példa a városvagy tájélmény lebilincselően érdekes megragadására, mint az iraki útnak, Bagdadnak szánt fejezet, amelyben Plávka megkapó művészi hitellel írja le tapasztalatait. A fejezethez fűzött két vers is meggyőzi az olvasót, hogy szerzője nyitott szemmel jár a világban, ki tudja válogatni a tények sokaságából a lényeget, s a maga egyéni stílusával ezt érdekesen meg is látja. Ugyanígy példásan eredeti, amit a Jashaja Polja- nában tett látogatásáról jegyez fel, lebilincselő a leningrádi fejezet, nemkülönben egy tátrai tartózkodásának cigánymuzsikával fűszerezett emléke. Szerencsésnek tarthatjuk, hogy egyéni élményei alapján közelít a társadalmi mozgalmakhoz s élete ünnepi perceiben tartózkodó a hangja. Ezzel a mértéktartással elkerüli a sematizmus buktatóit. De alighanem megérezhette, hogy lesznek kritikusai, akik memoárja dokumentumerejét becsülik a legtöbbre, mert könyve utolsó előtti fejezetében megjegyzi: „Emlékeimnek ez a könyve nem akar tárgyilagosan hiteles dokumentumos anyag lenni, végképpen nem megszabni az értékek hierarchiáját. Szubjektív emlékek könyve, tényekből kiindulva ugyan, ám ezeket olykor keserű, olykor édes gyümölcsként szedem, némelyikbe beleharapok, aztán eldobom, tudom, némelykor nem szabadna tennem — de már meg kell boCsátaniuk nekem ... * Plávka tehát tisztában van azzal, hogy nem vállalhatja a történész szerepét, tényközlő módszerével mégis foele-beletéved. A társadalmi folyamatok leírásában túlságosan háttérbe szorul az ember, a tények jegyzője legyőzi a szépírót. És ez azért kár, mert mégiscsak az író tűnődései, meditálásai — verseiben megtaláljuk őket — hozták volna emberileg közelebb a memoárírót is. És még egy körülményre kell itt felhívnom a figyelmet. Megfelelő időtávlat hiányában minden emlékező a túlírás hibájába esik. Az időtávlat ugyanis rávezeti az írót, hogy a tények sokaságából kiemelje a fontosat, a maradandósággal biztatót, a durva életanyagból letisztítsa a salakot, lefaragja a lényegtelent. A Teli pohár szerzőjét is megkötötte az időtávlat hiánya, nemkülönben az is, hogy gyakran élő kortársakról kellett nyilatkoznia. Az utóbbiban érezhető, hogy a „vagy jót vagy semmit“ parancsát követte. írótársat, közéleti személyt nem jellemez, ha történetesen nem rokonszenvez vele. pnaknem egy élet regénye, jelzi Plávka || S könyve belső címlapján. Ez a meghatározás találó jellemzése az első kötet műfajának. A Teli pohárra már nem tudom alkalmazni, bár nem követelek a kötettől holmi „regényességet.“ Az elmondottak pontossága, történelmi híjsége, a tényékhez való ragaszkodás jó arra, hogy a szerző a szlovák kulturális élet három évtizedéről szavahihető, elfogulatlan dokumentumot adhasson az olvasó kezébe. Ha tehát azt nézzük, milyen hűséggel tudta követni szerzője a szlovák társadalmi és irodalmi élet alakulását, tehát mennyire hiteles mint forrásmű, akkor Plávka vállalkozását rendkívül jelentősnek kell tartanom. Az irodalomtörténészek, esztéták kitűnő kézikönyvhöz jutottak, olyan forrásmunkához, amely nem csupán tájékoztat, hanem szemléletével, eszmei tisztaságaival, nemkülönben rengeteg adatával termékenyítőén is hathat rájuk. Nem vártuk az emlékiratkötettől a legendás távolinak azt a megszépítő szépségét, amely a Sóvárgó szerelmes egyes fejezeteit oly értékessé tette, de többet kívántunk a költő belső világából, amelyre a kötetben idézett kritikában Alexander MatuSka így mutat ró: „Szabad az a költő és író, aki nem köny- nyíti meg a maga munkáját, aki nem hátrál meg az akadályok elől, amelyet az élet állít művészete útja elé.,.“ Andrej Plávka költészetében mindig eleget tett ennek a parancsnak, s erről önéleti ihletésű második könyvének jó néhány fejezete is meggyőzi az olvasót. EGRI VIKTOR SINKOVICS PÉTER VERSEI Honfoglalás okkor már mögöttünk volt az eltévedt fákat simogató fájdalomba görcsösüit dac és lassú felhők jelezték utunk bizonytalan pontjára érkezett s én először mondtam népemnek a dalt is befejezhetjük remegő ajkunk már nem bírja a harcot a térdeplő éjszakák következnek bizony és lassan letelepedtünk a párás füveken mindenki gyorsan álomba húzódott az arcokon kirajzolódtak az eljövendő halál kemény-szomorú vonósai no de az őrök az őrök azért teljesítették a kiszabott feladatot habár tudták a cél most fölösleges színjáték de örültek a cselnek és már számlálatlanok a napok egy barlangban húzódtunk meg ruháink ne mondjam ázottak és szakadozottak a gyerekek is fáradtak nagyon s mindenki a fáklya köré ült akkor jelezték az őrszemek a seregek közeledtét s az anyák gyorsan szoptatni kezdtek csöndben maradunk szóltam s a férfiak dünnyögve visszaültek hajnalban kezdődött az ütközet forró eső csobogott a lovak lobogó sörényén mi bentről néztük sokáig tartott a harc s másnap újra s azután megint ne mondjam mindenütt vér az utolsó sebesülteket befogadtuk s a lassú télnek Is vége lett tavasszal akkor kijöttünk s megépültek a cölöpházak a nők gyékényt fontak a szüret pedig igazán bő termést hozott s ekkor mondtam népemnek mindennek még csak a kezdetén vagyunk A bolyongás küldetése merre van a te hazád bástyák - futók - királyok hadából feltekintesz-e néha mit mutatnak a mezők átlós árnyékai a bolyongás küldetése mit ér mór-már feleded a tájat alkalmi motorhiba a ritmus elakad hol is állsz szomorú esős őszünk lesz az idén Tanakodás hatalmas sziklákat görget a vándor társai: bot-rend és hold-ábránd honnan ez ősi tévedés még kiderül nem célt keres ő csak rejtezik ' Fiatal jugoszláviai magyar költő, a Magyar Szó kulturális rovatának vezetője Jariiga József: Nemesócsai utcarészlet
