Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-12 / 50. szám
ÚJ szú őz sef Attila öngyilkossága villámcsapásként I hatott rám és mélyen lesújtott. Nemcsak engem, hanem mindenkit, aki valaha olvasta megrázőan gyönyörű költeményeit. Emlékszem, Döntsd a tökét, ne siránkozz el- mű kötete kézről kézre járt. Ritka példány volt, alig lehetett hozzájutni... Akkoriban eltökélt szándékom volt, ha Pestre megyek, megveszem és dedikáltatom vele. Soha ilyen gondolatom más művekkel kapcsolatban nem támadt, soha még csak meg sem kíséreltem, hogy egy róval aláírassam a művét, de József Attila költeményeit a költő keze írásával akartam megőrizni. Sajnos, nem sikerült; noha többször találkoztam és egyszer beszéltem is vele, az említett versesfüzetet nem vehettem meg, mert mindjárt megjelenése után elkobozták. Ám ha történetesen forgalomban lett volna, tudom, utolsó filléreimet is odaadom, hogy megszerezzem. Fáj és mélyen lesújt a halála már azért is, mert több bennfentes újságírótól hallottam, hogy József Attila a Tátrába készült. Arról is beszéltek, hogy cseh és szlovák barátai mindent elkövettek sikeres gyógykezelése érdekében. De mindezt már hónapokkal ezelőtt hallottam... és ez a borzalom lett a vége ... Már nem kell neki a Tátra... nem segít rajta többé sem jóakarat, sem jóindulat, barátai nem barátai többé, elkobzott költészetének egyszer a magyar nép lesz a gazdája. Még sohasem voltam a Tátrában... a gyönyörű Szabó Béla: 1978. XII. 12. havas bérceket csak a vonat ablakából láttam elsuhanni ... A szívem nagyon nehéz, és ezekben a napokban a Tátrára is neheztelek. Ügy érzem, hogy ott egész biztosan meggyógyult volna. A hegyek, a fenyőillatú tiszta levegő segítettek volna rajta. Betegsége bizonyára elillant volna a fejéből. Egyébként sem hiszek abban, hogy szkizofréniás volt. Egyszerűen azt állítom, betegsége az volt, hogy magyar költő mert lenni, ez a betegség emésztette fel Petőfit meg Juhász Gyulát is. Keserűségemben és mély gyászomban nem tudok egyebet mondani. A tények különben is többet mondanak minden magyarázga- tásnál. Közeli barátainak, akik azt állítják, hogy nem a szegénység és a nélkülözés ölte meg, hanem az idegbaja, csak azt válaszolhatom, hogy mások szegénysége és nélkülözése kergette a vonat kerekei alá, mások nyomorúsága elviselhetetlenebb volt számára, mint saját nyomora. Hansszal, egy haladó szellemű német költővel sokat beszélgetek József Attiláról. Van rá időnk, ő is éppúgy, mint én, a napilapokban elhelyezett cikkekből tengeti életét. Hans rendkívül szerény, művelt és jólelkü, ha van egy koronája, bizonyosan megosztja velem. Mélységesen együtt érez velem gyászomban. Persze, neki sem mondom meg, hogy Attila halála azért is mar és kínoz annyira, mert én is sokat foglalkoztam már az öngyilkosság gondolatával. Sőt, egyszer már meg is kíséreltem, és kezemen az ütőerek táján ma is ott őrzöm a zsilettpenge nyisszantásának halvány nyomát. De hát erről nem beszélhetek, ez oly ijesztő és dermesztő, hogy az embert a szégyen és a felháborodás egyszerre ragadja meg, mintha a kapitalizmus karmai fojtogatnák. Nem lehet erről beszélni, írni még kevésbé... Minduntalan látom magam előtt, amint Attila megteszi az utolsó lépteket, ki akar lépni a világból és mindörökre visszatér ... Holt, szétroncsolt testét el sem tudom képzelni. Oly tisztának, rendezettnek láttam őt magam előtt, mint egy nagyon komoly, fegyelmezett gyermeket, aki azonban titkolja gyermek mivoltát és felnőttként, tanár módjára viselkedik. Lehet egyébként, hogy ez a magatartása nem is volt az alaptermészete, és kimért tanáros viselkedését velem szemben az váltotta ki, hogy tanácsért fordultam hozzá. Holott nem is tanácsra vártam, csak azért fordultam hozzá, hogy megismerjem, lássam őt, halljam a hangját a költőnek, aki ki merte mondani azt, amit én nem tudtam kimondani. A kérés, amivel hozzá fordultam, csak ürügy volt, már akkor is jól tudtam, hogy a versírásban senkinek sem lehet tanácsot adni... József Attila, noha sejtette, jól látta viselkedésemen, hogy ezt tudom, mégis leült mellém a Japán kávéházban és irodalomtanárhoz méltó komolysággal olvasni kezdte a költeményemet, amely aznap jelent meg a „Népszaváéban. A „Kenyér és tej“ volt, Éhes vagyok című kötetemből. Mindez délelőtt tizenegy óra tájban történt, a kávéház majdnem üres volt, én mégis oly izgalommal lestem a szavát, mintha zsúfolt tanteremben hirdetné ki ítéletét. József Attila elolvasta a verset, nyugodtan, szemrebbenés nélkül rám nézett, nekem úgy tetszett, hogy azokban a pillanatokban megmért engem és ugyanakkor mérlegelte mondanivalóját is ... Tekintetét soha el nem felejthetem, sötétbarna szeméből oly tárgyilagossággal és hűvös józansággal világított a komolyság, hogy megborzongtam, mintha metsző szél ért volna. — A költemény — mondta minden szavát tagolva — szép __szép... de nem az igazi... Maga nem ma rxista, nem ismeri még a társadalom törvényeit. Megdöbbenten hallgattam. Már nem egy íróval, költővel beszéltem, de eddig egyik sem tett nekem szemrehányást azért, hogy nem vagyok marxista. Kifogásoltak egy szót, egy jelzőt, egy mondatot, sőt az egész verset kifogásolták, csak éppen a marxizmusról nem esett szó soha. Hisz én nem is állítottam, hogy marxista vagyok. Mégis, ahogy meg- görnyedten ott ültem a hosszú nyakú, tiszta szemű, józan költő előtt, éreztem, hogy neki van igaza, és mintegy mentegetve magam, azt válaszoltam, hogy a marxizmust nem kérheti számon tőlem, hiszen nem tanultam, nem tanulhattam. — Ez nem mentség, tanulni kell... — válaszolta, miközben bölcs tanárként enyhén elmosolyodott. Abban a pillanatban Petőfire kellett gondolnom, nemcsak testalkata és arcvonásai emlékeztettek rá, bölcs derűje is abból a rendteremtő világból fakadt, amely Petőfit halhatatlanná tette. — Mégis meg vagyok győződve — mondtam csöndesen —, hogy munkásságommal a munkásosztályt szolgálom. — Ez helyes, de helyesebb lenne, ha meggyőződését tudás és felkészültség érlelné. Mit válaszolhattam a bölcs és nemes tanácsra? Kínosan, és mi tagadás, szégyenkezve hallgattam. Keservemben másról kezdtem beszélni. Elmondtam, hogy nálunk, Csehszlovákiában, nagy érdeklődéssel és szeretettel olvassák költeményeit. József Attila hallgatott, nem érdeklődött részletek felől. Komoly tekintete a messzeségbe révedt, mintha ott sem lettem volna, majd hirtelen felém- fordult, talán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát és nem szólt... Csontos ujjaival a márványasztalon levő morzsákat morzsolta szét szórakozottan, feje kissé lehanyatlott.,. ekkor szép, domború homloka újra Petőfit juttatta eszembe. Valami arra késztetett, hogy beszéljek. Azt mondtam neki szinte dacosan, hogy noha nem vagyok marxista, a csendőrök rejtélyes módon megérzik bennem az ellenséget és gyűlölnek — Ez a legkevesebb, amit az ember elérhet — felelte nagyon barátságosan. — Arra törekedjék, hogy a munkások szeressék. Érezzék, hogy a költőjük. Ezután gondterhelten sóhajtott egyet, majd hirtelen, minden átmenet nélkül a szlovákiai magyar irodalom felől érdeklődött és külön a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét és kézszorítását Fábry Zoltánnak. Ezzel erős baráti kézszorítással elváltunk egymástól. Kézszorítása az, ami ma is, ebben a sötét, mérhetetlen gyászban fogva tart és enyhet ád. Örülök, hogy kezet szoríthattam József Attilával. Valahogy így, ilyen hangnemben beszéltem el Hansnak találkozásomat József Attilával, azt is megmondtam, nem merem állítani, hogy a párbeszéd pontosan, szó szerint így pergett volna le, de Attila mondanivalójának ez volt a lényege. így maradt meg bennem évek múlva, bár semmi olyat nem mondott, amivel dicsekedhetnék. De ez nem zavart. — Engem zavart volna — mondta Hans. — Engem nem, mert az igazat mondta, a lényegre tapintott rá. Kár lenne ezt elkenni. Egyébként — folytattam — még két ízben láttam a Japán kávé- házban, de nem mertem és talán nem is akartam megszólítani... Egyszer Németh Andorral ült együtt, mindketten hallgattak. József Attila bal könyöke az asztalon pihent és gondterhelt fejét kezére támasztotta. Elborult tekintete a kávéházon túl és a városon túl, valahová a messzeségbe, a távolba nézett. Nem akartam őket merengésükben megzavarni. Azért sem ülhettem le melléjük, mert egy vasam sem volt. Másodízben Szenes Erzsi költőnővei voltam együtt, József Attila fürge léptekkel bejött a kávéházba, körülnézett, szórakozottan kezet fogott velünk, majd továbbment, mint aki keres valakit. , Hansot meglepte, amikor elmondtam neki, hogy a Japán kávéház pincérei milyen rendkívüli tisztelettel vették körül József Attilát. Ez abból is kitűnt, hogy az első találkozásunk alkalmával, amikor érdeklődtem iránta, a pincér nagyon udvariasan viselkedett. Noha igen kopott voltam, elvezetett az asztalához és anélkül, hogy rendelésre várt volna, leültetett, újságot rakott elém, majd azt mondta, várjak türelmesen, mert bizonyosan eljön. Hans erre gúnyosan megjegyezte, hogy bizonyára irodalmi pincérek voltak. Megjegyzése helyénvaló volt. Mindketten ott ültünk a prágai Na Julisce kávéházban, és egyikünk sem rendelt semmit. A pincérek tízpercenként érdeklődtek, nem kívánunk-e valamit. Enyhén szólva kinéztek bennünket, de ezzel nem törődtünk, kint esett az eső, ezenkívül mindketten egy jómódú közös ismerősünket vártuk, akinek feltétlenül el kellett jönnie. Előre azonban nem mertünk enni a medve bőrére, holott Hans nagyon éhes lehetett, ezt a szemén láttam, de egy szót sem szólt. Én nem éreztem éhséget, egy falat nem ment volna le a torkomon, inkább letört voltam. Gyötrődve alakult bennem egy vers. Napok múlva meg is írtam, majd egy hétig pihentettem a zsebemben, mint minden verset, aztán megmutattam Hansnak. Neki annyira megtetszett, hogy még aznap lefordította németre és anélkül, hogy tudtam volna, elhelyezte a „Prager Pressédnél, ahol a vasárnapi ünnepi számban megjelent. Ez volt az első írásom, amely még mielőtt magyarul megjelent volna, idegei» nyelven látott először napvilágot. József Attila halálára Napok, hetek múltak el, de bennem a döbbenet mint súlyos idegen test, mint álomdarab az eleven húsban egyre mélyebbre hatol. Gomolygő, fekete füstben látom a néma falut, hallgatnak a fák, hallgatnak a bokrok, mégis a némaság oly nyugtalanító, mintha gyilkosság történt volna. Oly nyugtalanító, mint a kínai kuli szívós és elszánt türelme, mintha kiirthatatlan gyűlöletem, mely éveimet fosztja s véremet emészti. Dadogó keservvel siratlak, páratlan költő, nincs többé hang: forrása döntő és ragyogó érveidnek, zengő szavaid örökre elnémultak, hűvös rög fedi ragyogó homlokod. Ha most én is meghalnék oly vigasztalanul és kegyetlenül, mint Te, sírodon emlék lennék, fogcsikorgatő, lázadó jel, és szétroncsolt szívem lenne a tani): Hogy itt éltél irgalmatlan tőkések között reménytelenebből és boldogtalanabbal, mint ama másik, a szerencsésebb, kit keresztre feszítettek. ■ ' (Prága, 1937 december) IMIIK in Hiúi
