Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-18 / 29. szám
W. Zappler: A SZOVJETELLENESSÉG A NEMZETKÖZI REAKCIÓ FEGYVERE Napjainkban a nemzetközi helyzet egyik jellegzetessége, hogy-az imperializmus alkalmazkodni igyekszik a szocializmus javára megváltozott erőviszonyokhoz. Eközben továbbfejleszti fő politikai-ideológiai fegyverét, az antikommunizmust. A hitelét vesztett politikai irányzat, az antlkommunizmus tönkrement és lejáratott eszméi és koncepciói helyére a „humá- nus“, „Jobb“, „demokratikus“ szocializmusról szóló agyafúrt formák lépnek. Emellett azonban — nem is ritkán — él még a régi durva antikommunizmus. a hidegháborús idők szülötte. Bármennyire különböznek és bármely különfélék is az antikommunizmus megnyilvánulási formái és irányzatai, figyelmes tanulmányozásukkor kiderül, hogy fő irányuk alapjában véve a szovjetellenesség. Különlegesen veszélyes a maoizmus, amely magába foglalja a szovjetellenesség legvisszataszitóbb vonásait. Mao Cetung klikkjét gyűlölködő szovjetellenesség hajtja, s még az imperializmus, a neofasizmus és a revansizmus legreakciósabb erőivel is hajlandó szövetkezni, tömböt alkotni. A történelmi gyakorlat és a jelenkor igazolja, hogy a szovjetellenesség minden válfaja ugyanazokat az alapvető célokat szolgálja: állandó politikai és ideológiai harcot a szovjet nép és a szocialista országok ellen, a forradalmi és haladó mozgalmak, a népek együttműködése és a tartós béke ellen. A mai szovjetellenességnek két alapvető funkcióját kell megkülönböztetnünk. Az egyiknek a célja az SZKP bel- és külpolitikájának meghamisítása és lejáratása. A jelenkori szovjetellenesség legfőbb funkciója az, hogy ideológiai-politikai diverzió segítségével aláaknázza a Szovjetunió Kommunista Pártja és a mai forradalmi folyamat más alakulatai közti kapcsolatokat. A mai szovjetellenesség valamennyi áramlatának középpontjában azok az akciók állnak, amelyek a világ forradalmi erőinek egysége, s mindenekelőtt a szocialista országok egysége és szolidaritása ellen irányulnak. Elsősorban ebben rejlik a szovjetellenesség ártalmassága és nagy veszélye. A jelenkori ideológiai harc kulcspontja — amint azt a testvérpártok dokumentumai is hangsúlyozzák — a kommunista pártok vezető szerepének kérdése. A szocialista országok kommunistái továbbra is abból indulnak ki, hogy a szocializmust és a kommunizmust csak egy marxista—leninista párt vezetésével lehet felépíteni, egy olyan pártéval, amely fel van fegyverezve a társadalmi fejlődés tudományos elméletével, amely élvezi a dolgozók politikái bizalmát, s képes arra, hogy kifejezze és befolyásolja a tömegek törekvéseit. A kommunista párt vezető és szervező munkája az alapvető előfeltétele annak, hogy a munkásosztály döntően befolyásolhassa az új társadalom felépítését. E társadalom építésével és szilárdításával együtt nő és erősödik a marxista—leninista párt vezető szerepe. A történelmi tapasztalatok tanúsítják: minden olyan kísérlet, amely gyengíteni igyekszik a párt vezető szerepét, felszítja a szovjetellenes tendenciák kialakulásának és a kapitalizmus restaurációjának veszélyét. A szovjetellenesség stratégiájának középpontjában az SZKP tapasztalatainak és a bennük megtestesülő szocialista fejlődés általános törvényszerűségeinek lejáratását célzó irányzat áll. A szovjetellenesség bajnokai tagadják az SZKP és a szovjet nép tapasztalatainak nemzetközi jelentőségét, s ezzel a törekvésükkel azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a szovjet tapasztalatok nem alkalmazhatók más országokban. Elsősorban azokra az országokra koncentrálnak, amelyek kezdettől fogva iparilag fejlett szocialista államok voltak, mint amilyen az NDK és Csehszlovákia. A szovjetellenesség hívei hamis megvilágításba helyezik az általános és a különös kölcsönhatását az egyes országok szocialista fejlődésében, s eltorzítják a szocialista fejlődés egységes voltáról és sokféle megjelenési formájáról szóló lenini tanítást. A szovjetellenességgel szembeni ideológiai harc fő iránya kétségtelenül abban az állításban fogalmazódik meg, hogy a leninizmus korunk marxizmusa, a kommunisták egységes tanítása. Állíthatjuk, hogy az elmúlt két évtizedben az antileninizmus lett a „modern“ antikommunizmus meghatározó jegye. A szovjetellenesség apostolai — a nyilvánvaló tények ellenére — erőnek erejével igyekeznek bebizonyítani, hogy a leninizmus pusztán nemzeti-orosz jelenség, s nem érvényes más országokra. Ügy tűnik fel, hogy a jövőben is ez lesz a kommunista és a polgári ideológia közti harc egyik fő területe. S ez nem véletlen: Oroszországban a leninizmus volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének, a szocializmus felépítésének elmélete és gyakorlata, a világszocializmus fő erejének megbízható bázisa, s mint válságos szocializmus példakép lett a többi ország számára. A leninizmus a világforradalmi folyamat összes alakulatának ideológiai zászlaja, bárhol működjenek is. A „szovjetológia“ fejlődése minden szakaszában annak kétségbevonásában látta fő feladatát, hogy a leninizmus következetes tudományos elmélet, nemzetközi tanítás, s dezavuálásával nemcsak a dolgozóknak „e tisztán orosz doktrínába" vetett bizalmát akarják megingatni, hanem általában a tudományos kommunizmusba vetett hitüket, amelynek hazája Németország, illetve tágabb értelemben Nyugat- Európa. Ám a szocializmus legutóbbi világtörténelmi sikerei nyomán ideológiai ellenfeleink különösen élesen és elkeseredetten törekednek arra, hogy befeketítsék a leninizmust, szembeállítsák a marxizmust a leninizmussal, a fiatal Marxot az érett Marxszal stb. Egyébként éppen ebben rejlik a „dezideologizálás“ elméletének „stratégiai“ célja. A dezideologizálás ma a marxizmus—leninizmus minden ellenfelének kedvelt fegyvere. Az ideológiai harc jelenlegi szakaszában az uralkodó imperialista körök kiadták „az eszmék háborújának“ kalandorjelszavát, „amelyet igyekeznek bevinni a szocialista országokba és a kommunista mozgalomba“. A legagyafúrtabb szovjetológusok — az opportunistákhoz hasonlóan — most nem arra törekszenek, hogy magukra vállalják a szocialista rend alapjainak szétzúzását, hanem inkább a „tanácsadói", a „jótevő“ szerepében igyekeznek tetszelegni, akiknek mindig kész receptjük van a szocializmus „megjavítására“ és „modernizálására“. A vílágszocializmus sikerei, befolyása a világeseményekre, az imperializmus és az imperialista agresszió elleni harc hatékonysága nagymértékben függ a szocialista országok egységétől. Nem véletlen, hogy az antikommunisták figyelme mindenekelőtt arra irányul, hogy centrifugális erőket szabadítsanak föl és aktivizáljanak a szocialista közösségen belül. E cél elérésére erősen kihasználják a nacionalista tendenciákat, s a polgári stratégiák arra törekszenek, hogy e tendenciákat két fő csatornába tereljék: egy belső — szocialistaellenes — s egy külső — szovjetellenes — irányba. Az antikommunisták és a szovjetellenesség apostolai különös buzgalommal reklámozzák az úgynevezett demokratikus szocializmust. Ennek leple alatt merült fel az a gondolat, hogy Csehszlovákiának a többi szocialista országétól eltérő fejlődési utat kell járnia, amelynek példája fontos a nyugati országok számára. Az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek központi helye van az ideológiai eszközök színes palettáján, amelynek segítségével a neokolonialista imperialista stratégia megkísérli az ideológiai beavatkozást a fejlődő országok népeinek és politikai szervezeteinek életébe. Evek óta működnek ezen a téren olyan nemzetközi szervezetek, amelyek már nevükben is hordozzák céljaikat, mint például „Ázsia Népeinek Antikommunista Ligája“, az „Ázsiai Keresztény, Antikommunista Társaság“ és mások. A fejlődő országokban az antikommunizmus és a szovjetellenesség tő feladata: gátakat emelni a forradalmi folyamat továbbfejlődésének útjába, a világkapitalizmus vonzási körében tartani ezeket az országokat, meggátolni, hogy a szocialista haladás, a szocializmus útjára lépjenek. A szovjetellenesség következetes leleplezése hangsúlyozott jelentőségű feladat napjaink legfontosabb harcában — a béke és a nemzetközi enyhülési folyamat megszilárdításáért folyó küzdelemben. Azok az erők, amelyek ezzel a tendenciával szemben minden eszközzel fellépnek, az antikommunizmus és a szovjetellenesség zászlaja alatt egyesülnek. Támadásaik fő célpontja ma a békés egymás mellett élés gyakorlata, a különböző társadalmi rendszerű államok kölcsönös kapcsolatainak elve. Az antikommunizmus mérgezi a nemzetközi légkört. Megnehezíti és bonyolítja számos nemzetközi kérdés megoldását. Az antikommunizmus és a szovjetellenesség bajnokai, a nemzetközi enyhülés, a békés egymás mellett élés ellenfelei egyrészt továbbra is harsányan ismételgetik a szovjet „vörös veszélyről“ és a világkommunizmus fenyegetéséről szóló elkoptatott „érveiket“. Másrészt az enyhülési tendencia fejlődését látva, valamint tapasztalva, hogy a békés egymás mellett élés egyre inkább a nemzetközi élet normájává válik, szükségesnek érzik keresni az alkalmazkodás és a lavírozás taktikájának lehetőségét. Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet után korántsem véletlen, hogy a legutóbbi időben sok polgári ideológus — és még a nyíltan antikommunista nézeteket vallók is —, egyre inkább olyan színben igyekeznek föltüntetni magukat, mint akik a békés egymás mellett élés hívei Ezek a „szovjetológusok“ készek elfogadni a békés egymás mellett élés jelszavát, de csak azzal a feltétellel, ha az eltérő társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését (avagy a „fegyverszünetet“ ) kiegészítik a kapitalizmus és a szocializmus közötti ideológiai megbékéléssel is. A konkrét helyszín és időpont függvényében modernizálják, módosított formába öntik a „konvergencia“ -elméletet. Ám a lényeg egy és ugyanaz marad: Az ilyen „elméletek“ szülőinek szándéka egy és ugyanaz marad: Az ilyen „elméletek“ szülőinek szándéka szerint a szocializmusnak és a kapitalizmusnak „fokozatosan közelednie“ kell egymáshoz, míg ki nem alakul az „egységes rendszer“ tőkés alapon, azaz a termelőeszközök magántulajdona alap- \ ján. Egyes polgári ideológusok arra törekszenek, hogy egészen torz képet fessenek a Szovjetunió és a többi szocialista ország álláspontjáról annak teljesítésével összefüggésben, amit a helsinki záróokmány a kulturális és információs kapcsolatok bővítésével ösz- szefüggésben rögzít. A nyugati országok közvéleményét arról igyekeznek meggyőzni, hogy a Szovjetunió ellenez mindennemű kulturális cserét, mivel a „kommunisták félnek az eszmék szabad áramlásától“. Az efféle manőverek azonban csupán arról tanúskodnak, hogy egyesek visszatértek a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen irányuló hírhedt „pszichológiai hadviseléshez“. Az „információ szabadságának“, s az „eszmék szabadságának“ követelése anélkül, hogy figyelembe vennék az egyes országok belső államrendjét s szuverenitását, nem jelent mást, mint a szocializmusellenes propaganda terjesztésének szabadságát“, amelynek segítségével az emberek tudatába be lehet csempészni a szocialista országokról szóló bármiféle koholmányt és rágalmat, s terjeszteni lehet a „tömegkultúra“ különféle attribútumait, amelyek segítségével a nyugati tömegtájékoztató eszközök az emberek tudatába a burzsoáziának megfelelő képzeteket és ideálokat igyekeznek beoltani. A szocialista országok természetesen soha nem engedik meg az efféle szabadságot. Az eszmék és a kulturális értékek cseréjével kapcsolatban a Szovjetunió és a többi szocialista ország sem korábban, sem ma nem képvisel olyan álláspontot, amelynek célja, hogy lebecsülje és meghamisítsa a világon elért tudományos és kulturális vívmányokat. Elég, ha a külföldi irodalom kiadására gondolunk. Aligha van olyan állam, amely ezen a téren összehasonlíthatja magát a Szovjetunióval. A szovjethatalom éveiben (1973-as adatok szerint), több mint száz állam szerzőinek műveit adták ki, éspedig 1200 szocialista országbeli, 522 francia, 325 amerikai, 500 ázsiai és afrikai szerző munkáit. Jellemzőek az UNESCO alábbi összehasonlító adatai: míg 1956— 1968 között csak a Szovjetunióban 1800 angolból és franciából fordított mű látott napvilágot, addig ugyanezen idő alatt az Egyesült Államokban, Franciaországban és Angliában együttvéve csak 1000 oroszból fordított könyv jelent meg. Az enyhülés természetesen nem „egyirányú utca“. Abból kell kiindulni, hogy minden résztvevője megtartja az államok kölcsönös kapcsolatainak elveit. Amikor a Szovjetunió, az NDK és a többi szocialista ország konkrét tettekre váltják közösen kidolgozott dinamikus és következetes külpolitikájukat, szilárdan eltökélik, hogy megbonthatatlan egészként szemlélik a helsinki záróokmányban foglaltakat, s nemcsak eseteként valósítják meg azokat az eszméket, amelyek a kulturális értékek és az információk cseréjéről szóló úgynevezett harmadik kosárba tartoznak. Bár o nyugati propaganda tudomásul veszi, hogy a szovjet enyhülési politika az SZKP XXV. kongresszusa után is folytatódni fog, ezt a megállapítást mégis összeköti azzal az állítással, hogy a békés egymás mellett élés politikája nem a Szovjetunió és a többi szocialista ország békeszerető irányvonalának eredménye, hanem „külső erő“, azaz a tőkésországok kényszerítették rájuk. Aligha kell • bizonyítanunk, hogy pontosan ennek ellenkezőjéről van szó. A kommunisták, a szocialista országok polgárai meg vannak győződve arról, hogy az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek — amely reméli, hogy megoszthatja a kommunista mozgalom sorait, és felbomlaszthatja a szocialista országok zárt közösségét — nincs jövője. De azzal is tisztában kell lenni, hogy az antikommunizmus nem teszi le jószántából a fegyvert. Továbbra is állandó és következetes, offenzív harcot kell vívni az antikommunizmus és a szovjetellenesség minden válfaja és megnyilvánulási formája ellen. ■■■■illllllIM
