Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-21 / 47. szám
ÚJ szó M idő n a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi híres és szállóigévé vált kijelentését arról, hogy ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. Petőfi szavainak felidézése helyes. De gondoljuk át, hogy mi történik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában, vajon magától értetödik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Szükségszerű következmény e a népuralom a költészetben? Mint a tapasztalatok bizonyítják, nem az. Nem az, noha Petőfi programja igaz és hites, de ugyanúgy hiteles a József Attila-i gondolat is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.“ Hogyan igaz a kettő egy- • szerre? Ezt a kérdést akarjuk tárgyalni most. Petőfi is, József Attila is ma már érthető költők. De nem voltak azok a maguk idejében, sőt nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Adyról. De hasonlót mondhatunk el Bartók' zenéjéről, Derkovits és Dési Huber festészetéről. Pedig éppen ezeket az alkotókat tekintjük — és teljes joggal — a demokratikus és közérthető alkotóknak. Lehetségese, hogy ugyanazok az emberek, akik a dialektikus materializmus esztétikája alapján állnak, és azt vallják, Ady és Bartók, Radnóti és József Attila egyaránt a valóságos demokratizmust kép- ~x viselték a magyar művészeti hagyományokban, most kiálljanak valami Sza- bolcska Mihály-i közérthetőség mellett, s úgy véljék: a,demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való közérthetőséget teremt meg a művészetben? Nyíltan meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, az esztétikum sajátosságairól vallott elveinket akkor, ha a közérthetőség közvetlen formájának valamiféle eszményítésébe kerülnénk bele. A „talpalatnyi realizmus” 1976. XI. 21. Annál inkább kell ezt hangsúlyozni, - mert napjainkban a polgári művészet egy része bizonyos szempontból legtömegesebb része, s ehhez csatlakozva a polgári esztéták egy része is, a popart jegyében egy ilyenfajta közvetlen közérthetőség mellett tör lándzsát. A polgári társadalom körülményei között ez érthető dolog. A közönség belefáradt immár a különböző avantgárd irányzatok egymást váltó versenyébe, belefáradt az abszurditás művészetébe, s ugyanakkor a különböző tömegkommunikációs eszközök révén nemcsak megszokta, hanem igényli a közvetlen közérthetőséget. Ez a közvetlen köz- érthetőség nagyon is megvesztegető jelenségnek tűnik. Hiszen — úgymond — az életet adja. Az elitkultúra és a tömegkultúra szétszakadására ítélt polgári világban az emberek föllélegeznek, hogy hirtelen Joyce és Styron helyett, a nouveau roman helyett megkapják a Love Storyt, hogy Antonioni helyett megkapják az Olcsó regényt Monicellitől. Mindez állítólag a realizmushoz való visszatérés jegyében történik, mint valamiféle „kis realizmus“ terjed el. A jelző azonban ne tévesszen meg senkit. Ennek a tendenciának nincsen semmi köze a realizmushoz, amelyet ndm lehet sem nagy, sem kicsi realizmusra osztani. Nem kicsi vagy talpalatnyi realizmus ez, hanem gondolat- talan és talpalatnyi naturalizmus, amelyről már a nagy német dialektikus filozófus, Hegel is a következőt mondhatta: „A művészetben kedvelt természetességgel viszont másrészt éppúgy torkig vagyunk, mint az absztrakt eszménnyel. A színielőadásokon például mindenki szívből unja a mindennapos háztartási történeteket és ezeknek természethű ábrázolását. A családapa bajait feleségével, fiaival és leányaival, sirámait a fizetésről, megélhetésről, a miniszterektől való függésről, a komornyikok és a titkárok intrikáiról, valamint az asszonyok bajlódását a cselédekkel a konyhán, a lányok szerelmes-érzelmes ügyeivel a lakószobában — mindezeket a gondokat s bajokat bárki a valóságnak megfelelőbben és jobban megtalálja tulajdon otthonában.“ (Hegel: Esztétikai előadások, Budapest, 1952, I. köt. 165. old.) Hegel persze nem ismerte a pop- art ot, nem ismerte a „talpalatnyi realizmus“ mai művészi elképzeléseit, de ismerte a talpalatnyi földhözragadt- ságot. Innen az következik, hogy éppen szemben a mai polgári áramlatok zömével, azzal a tendenciával, mely valamiféle pluralizmus jegyében a művészetben megengedi a talpalatnyi gondolattalanságot és művésziet- lenséget, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nem lehetett — az osztálytársadalom körülményei között — közvetlenül érthető és mindenki számára érthető. Ahogyan a művészetben egymással szembekerül a tipikus és a statisztikai átlag, mert hiszen a tipikus extrém, kiélezett a lényeges mozgástendenciákat kifejező, míg az átlag szürke emberi szenvedélyek nélküli és tartalmatlan, úgy a demokratizmus kérdésében sem az a döntő tényező, hogy mindenki számára közvetlenül érthető-e a mű, hanem valami más mércét kell választanunk. Ady, az érthetetlennek, a homályosMarx egyik megjegyzését, mely arról szól, hogy csak a zene hallgatása teszi érzékennyé a fület a zenére, csak a, képzőművészeti alkotások látása lesz érzékennyé a festészet, szobrászat alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondolatoknak iskolája van és iskolázottság nélkül legfeljebb valamiféle áldemokratizmushoz lehet eljutni, mert a demokratizmus nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyenlőségében áll, hanem abban is, s bizonyos szempontból főként abban, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. Innen következik, hogy a művész útja még ha a politikai, a gazdasági MŰVÉSZÉT ES KŰZERTHETŰSEG Jegyzetek egy aktuális témáról nak csúfolt Ady, elmondhatta, hogy Ifjú szívekben élek s mindig tovább. Az „elvontan filozofáló“ Marxon, Leninen, Lukácson nevelkedett József Attila joggal mondta el azt: „Engem sej- dít a munkás teste két merev mozdulat között". S éppen itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, álnépszerűségét, behízelgő voltát lehet a közvetlen megértésen mérni, azon, hogy esetleg a merev mozdulatok idején is érthető legyen a művészet. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az igazi demokratikus művészet. A merev mozdulatok aláhízelgése, alá- tömjénezése és igazolása — egyszóval apológiája — áldemokratizmust teremt. Az elvi érthetőség Tehát úgy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetőségével szemben a művészet elvi megérthetőségét, tehát azt kell a művészet demokratizmus meghatározó jegyévé tenni: a művészet nem lehet közvetlenül megérthető mindenki számára, a művészet megértése szellemi munka, amelyhez fel kell oldódnia a mozdulatok, a reflexek, a gondolatok merevségének, s mely azután és csak azután második, vagy harmadik, vagy negyedik hullámában ragadja magával az embert, de akkor nem futnak el szeme előtt a képek, nem szaladnak el a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem megráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézett „költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett“-je továbbfejleszthető abban az irányban: művészetet élvezni annyi, mint ítéletet tartani önmagunk fölött. S ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komolyan mérlegeljük hatalom a népé is — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. S itt van az a döntő mozzanat, ami elválasztja a szocialista művészt a magányos, az elitművészet nagyszállójában élő, maga elé merengő és a közönséget értetlennek bélyegző polgári művésztől. A szocialista művészt sem érti meg mindenki, s nem is értheti meg mindenki egyszerre. De a szocialista művész nem nyugszik bele ebbe. Ezerfelől és ezer oldalról közelíti meg a közönséget, realizmusa ezért válik ezerarcúvá, benső és külső küzdelmet folytat egyaránt azért, hogy a két merev mozdulat között őt sejditse a munkás teste. Így értelmezem én az elkötelezettséget. Az elkötelezettség, a pártosság egyáltalán nem azt jelenti a szocialista művész esetében csupán, hogy po litikailag elkötelezett. Elkötelezettje a szocialista demokráciának is, s egész művét, egész életét áthatja az a küzdelem, hogy minél szélesebb tömegek értsék meg őt, gondolatait, esztétikai elképzeléseit. Ezért nehezebb szocialista művésznek lenni, mint polgári művésznek, de ezért szebb is. Adyt és József Attilát, Radnótit és Benjámint — mint haladó, illetve szocialista költőt — éppen úgy megértette a magyar közönség, mint ahogyan 7» német közönség megértette Bertold Brechtet vagy a szovjet közönség Makszim Gorkij Klim Szamginját. A feltételek megteremthetők De egész életük abban telt el, hogy ezt a megértést, a megértés feltételeit létrehozzák, mert tudták, hogy új vizeken járnak, mert tudták, hogy a költő a tudatos jövőbe lát, és tudták azt, mint Gorkij, hogy a fejlődés nem a problémák leegyszerűsödését, hanem ellenkezőleg, a problémák bonyolultabbá, az ellentmondások elmélyültebbé válását hozza magával. Gorkij nemegyszer vetette fel azt a kérdést, mennyivel egyszerűbb akkor az élet, amikor a cél még csupán a megélhetés. S mennyivel nehezebb akkor válaszolni az élet konkrét kérdéseire, mikor már nem a megélhetés, hanem a hogyan kell élni problémája vetődik fel. Ezt nem lehet olyan egyszerűen és olyan közvetlenül megmagyarázni, mint azt, hogy az embernek kenyérre van szüksége. De tudjuk, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Érthető tehát, hogy Petőfi miért jellemezte úgy Okatootáiát, hogy ott szerény állat a lélek, mely nem kér szénát, abrakot, s mint szamár a gazt, zabálja a kalendáriumot. S éppen így érthető József Attila panasza, egy másik költővel szemben, akit szeretnek, s könnyen értenek, míg önmagát úgy jellemzi: „En túl magasra vettem ma gamat, s nehéz vagyok, ezért süllyedtem a mélyre.“ De ugyanígy érthető, hogy a költők és művészek lankadatlan harcot folytattak azért, hogy az ő új vizeken járásukat mások is kövessék, hogy elhatárolják magukat a szürkéktől, a perc-emberkéktől, hogy a Láznak ifjú seregével jegyezhessék el magukat. S éppen ez az aktuális napjainkban. Egyfelől alig hiszem, hogy igazi művészek a nyugati divatnyomás hatására hajlandók lennének leszállni a talpalatnyi naturalizmus polgári bulvárszínvonalára. Vagy ha leszálltak, akkor ebből a színvonalesésből mindenképpen ki kell jutniuk, ha művé szék akarnak maradni. Viszont, legalább ilyen fontos a dolog másik oldala is. Ha akadnak írók, filmrendezők, festők vagy bármiféle művészeti ágat művelők, akik az úgynevezett meg nem értettség glóriáját óhajtják a maguk számára, úgy vélem — saját művészetük, saját mondanivalójuk érdé kében is kötelességük harcolni a megértésért. S itt nem a kultúrpolitika megértéséről van szó: mindenekelőtt arról, hogy közönséget teremtsenek maguknak, mégpedig nem sznob és nem klikkszerű közönséget, hanem valóságosat. Tudniillik abból, hogy a művészet sohasem volt közvetlenül és mindenki számára érthető, legalábbis a modern korban — a polgári társadalom szétszakadott művészete már a romantikától kezdve mítoszt teremtett. Az érthe- tetlenség mítoszát. A tömegektől való távolodás mítoszát, a művészi zsenialitás és a fensőbbség misztikus glóriáját. De éppen ezt a misztikus glóriát utasította el mindig a haladó művészet. A művészetnek erőfeszítést kell tennie azért, hogy minél többen megértsék, hogy minél inkább és mélyebben ivódjon bele széles rétegek érzelem- és gondolatvilágába mindaz, amit a művészet kifejez. Ám nemcsak a nevelőt kell nevelni. A közönség önnevelése és társadalmi nevelése fontossá vált napjainkban. Értő közönségre van szükség ahhoz, hogy a művészet demokratizmusáról beszélhessünk. A művészet dolgait is csak a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetében lehet meghányni-vetni. A kölcsönösség alapján S a közművelődés jelentősége és jelentőségének tudatosítása annyit is jelent, hogy a szocialista társadalom nem hagyja magára a művészetet és a művészeket a közönség megragadásáért folytatott harcban. Megragadni a közönséget — vagyis azt a közönséget, amely nem sajnálja a fáradságot a művészi alkotások megismerésére, a maga látásmódjának és gondolatvilágának iskolázására. S megérteni azt a művészt, aki nem sajnálja a fáradságot arra, hogy a közönséget és önmagát állandóan iskolázza, kritikával és önkritikával szemlélje. Ez az a kölcsönös viszony, amin a művészet demokratizmusa múlik. Ennek lehet emeltyűje a népszerűsítés, a kritika, az esszé, de minden említett műfaj egyik legfontosabb célja ennek a kölcsönös viszonynak mind magasabb fokra való emelése. „Inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni? Ekkép az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti.“ Mennyire igaza van Shakespeare-nek abban, hogy az ismeretlenek felé sietni bizonyos bátorságot feltételez. S kicsit ironikusan beszél itt az öntudatról, mert hiszen éppen az öntudat követeli meg, hogy ismeretlenek felé siessünk: még nem hallott gondolatok, még át nem élt érzelmek, s még sohasem volt élmények felé. Ez a forradalmiság ír szocializmus bátorsága. HERMANN ISTVÄN w- innmiwiiiniMii 11 III 11 ptSIB MIDI Ilid lllllllnlll Szabó Gyula: Az élet oltára
