Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-14 / 46. szám
toprongyos öltözetű, verejtékező kamasz között. A házukhoz érve Péter előrefutott és kitárta a kaput. Díszbevonulás a diadalkapun, gondolta leverten és restelkedve, mert nem így képzelte el a pillanatot, amikor a lovát az udvarba vezeti. — Hozzuk a lovat — mondta bizonytalanul a kamrából kilépő apjának —, a Balázs kertben találtunk rá ... Nagybene István megdöbbenve nézte a kókadtan támolygó óriást. Figyelmesen körbejárta és jóindulatúan megveregette a nyakát, igyekezett nyugodt maradni, hiszen nem volt kire szitkozódnia, bár ehhez lett volna kedve leginkább. — Ügy gondoltam, hogy lovat hozol, legalábbis azt mondtad ... Furcsa elképzelésed van a lovakról... — Nyugodtan mondta, nem volt a hangjában sem indulat, sem irónia, inkább megértés. — Meglátja, hogy kivackalódik a nyomorúságából — védekezett Albert sietve —, szívós természete van, ha túlélte ezt a szörnyű sebet. Erőre kap még, ha gondozva lesz, a friss takarmány majd rendbehozza. — Soká lesz még az első kaszálás... — A parasztember nem folytatta tovább a gondolatát, hogy a lónak meg is kell érnie az első kaszálást, nem tett több ellenvetést. Ki tudja, hogy mire gondolt közben? Talán arra, hogy amíg egy 16 a maga lábán jár, van rá remény, hogy megél. Kesernyés iróniával talán az is eszébe jutott, hogy úgysem volt még rühes lova. De az istállóba nem engedte bekötni: a pajtába vigyék! ► A pajta egyik sarkában földbe vertek egy erős karó, kötőféket tettek a ló fejébe és hozzákötötték. Búzaszalmával vastagon megalmoztak alatta. Péter a padlásról szénát hozott elébe és a sebesült katonaló fáradtan enni kezdett, tempósan ropogtatta a szénát, aztán abbahagyta és félrehajtott fejjel a földet nézte, mintha valahová a bensőjébe figyelne. Aztán újra evett, a lábát emelgette és néhányszor már a farkával is végiglegyezte magát. Egyre inkább erőre' kapott és a fiúk úgy látták, hogy már nem csuklik össze és nem zuhan a földre a kimerültségtől és erőtlenségtől. Albert hazament, de megígérte, hogy másnap eljön megnézni a lovat. Azt tanácsolta Péternek, hogy langyos vízzel óvatosan mossa ki és kösse be az állat sebét. Péter leült egy zsúpkévére és nézte, hogyan eszik a katonaló. S amikor az jóllakott, újra megitatta. Majd egy öreg vederben langyos vizet hozott és az anyjától puha, fehér gyolcsdarabot kért. Mielőtt nekifogott volna a gyógykezelésnek, gondterhelten és közelről, de most már nyugodtabban megvizsgálta a sebet. Ügy látta, hogy a 15 mély sebet kapott, de a repeszdarab nem sértette meg a bordáit, csak a bőrt és az alatta levő húst szántotta fel. Felületi seb, belső vérzést nem okozhatott. Rádöbbent, hogy sietnie kell a tisztogatással, amíg a ló áll és nem akar lefeküdni. Félve fogott a munkához, a gyolcsdarabot a vízbe mártotta és kissé kicsavarta, aztán óvatos, puha érintéssel tisztogatni kezdte a seb környékét, majd mindinkább megközelítette az acél vágta barázdát, és végül egészen gyengén, hosszirányban belenyúlt és kitörölte. A katonaló kezdetben nyugodtan tűrte a tisztogatást, de amikor a fiú közvetlenül a sebet érintette, az állat felnyögött és egész teste összerándult. Péter összeszorította a fogát, mintha neki fájna és gyengéden tovább tisztogatta a sebet, bár az állat közben többször is felnyögött, összeborzongott és keservesen topogott, de azért engedte, hogy hozzáérjen, tűrte a szenvedést. Péter egészen megizzadt és belefáradt a lelki feszültségbe, de addig dolgozott, amíg úgy gondolta, hogy a seb aránylag tiszta lett. Nem vérzett, csak a sok geny- nyet kellett belőle felitatni a gyolcsdarabbal. Aztán újra az anyja után ment, hogy a következő problémáját is segítsen megolcTani, és addig kérte őt, míg adott neki egy öreg, de tiszta párnahuzatot. Apjával négyfelé vágták a huzatot, egymásra helyezték a darabokat és bekötötték vele a katonaló oldalát. Az most már nyugodtan, a fájdalom minden jele nélkül tűrte, hogy bebugyolálják és madzaggal átkössék, úgy látszott, hogy nagyon megkönnyebült a kezelés után. Nemsokára lefeküdt, de a fejét már fenn tartotta és nagy szemekkel bámulta a pajta kopott vályogfalát. * Részlet a szerző most készülő regényéből Gyökeres György felvétele — Milyen csodálatos — állapítottam meg, — hogy a négerek manapság az élet minden területén érvényesülhetnek, a hadseregtől meg a tengerészet- től kezdve az oktatás és az ipar minden ágáig! Haladunk, haladunk! — Én egy lépést sem haladtam — felelte Simple, fiatal fekete bőrű barátom. — Még most is ugyanaz az állásom van, ugyanaz a vacak fizetésem, ugyanaz az ócska konyhaíülkém ugyanabban a rozzant harlemi házban, és a színem is ugyanaz a régi, fekete szín! — Nem rólad van szó, egyénileg — oktattam —, hanem a feketékről általában. Nézd csak, hány egyetemet nyitottak meg a négerek előtt az utóbbi tíz évben! És vedd számba hány korlátozó rendelkezést töröltek el! Bárhol lakhat ma már az ember! — Azt akarod, ugye, mondani, hogy bárhol megpróbálhat lakni! — Arról se feledkezz meg, hogy az államok bármelyikébe« utazhatsz, minden megkülönböztetés nélkül! — Legfeljebb kidobnak az autóbuszból! — És mennyi néger tölt be magas állást! ják, hová tegyék a szemetet, mert az is radioaktív lesz egymillió évig. Hát persze hogy nem hagyhatják szana- széjjel heverni! Ha meg a tengerbe szórják, a halak lesznek tőle radioaktívak, mint azok a japán tonhalak, tudod. Azon tűnődtem, hogy mit esznek akkor a kóbor macskák, ha a szemétdomb is radioaktív lesz? Ha a feleségem, Joyce, megsimogat egy ilyen macskát, ő is radioaktív lesz, ugye, és ha én megsimogatom a feleségemet, akkor velem mi történik? — Hagyd már abba! — szakítottam félbe Simple szóáradatát. — Ha ránk pottyan egy atombomba, valószínű, hogy te hamarabb leszel radioaktív, mint a szemétdomb vagy a macskáki — Emiatt fájjon a fehér fickók feje! — morfondírozott Simple. — Ha elképzeljük, hogy odalent délen minden néger atomizálódik, akkor ki szolgálja fel a fehérek ételét, ki vigyáz a gyerekeikre, ki hordja a csomagjaikat és ki veti meg ágyukat a pullmannkocsik- ban? Gondold csak meg! Ha feltételezzük, hogy a Déli Vasúttársaság minden hordára radioaktívvá válik, akkor minden kézitáska, amit a kezükbe vesznek, raLangston Hughes* — Csak egyet mondj, aki közülünk atombombát készít! — Még ha tudnám is a nevét, akkor is államtitok lenne — válaszoltam. — Egyébként is, csak feltevés alapján vitázol, és nincs tudomásod az ellenkezőjéről! Honnan tudod, mivel foglalkoznak kiváló néger tudósaink? — Nem tudom, mit csinálnak, de fogadok, ha atombombával foglalkoznának, teleraknák a fényképükkel az összes képeslapokat, hogy elhitessék a négerekkel, hogy az atombomba nem a fehér emberek kiváltsága. Mire észbekapnánk, egy szenátor valahonnan délről még azt indítványozná, vizsgálják meg a néger tudós államellenes tevékenységét, hiszen idegesítené, hogy négereket engednek az atombomba közelébe! Akkor azután ezt a négert úgy kirúgnák az atomkutatásból, mint a pinty, és fogadhatna ügyvédet magának, hogy legalább a tudomány közelébe visszakerülhessen. Mire kilábalna a dologból és „fehérre mosdatnák“, örvendezne, ha közönséges kis bombákat gyárthatna, amelyek csak néhány fickót ölnek meg egyszerre. Te is tudod, meg én is, hogy nem engedik a feketéket olyan bombának még a közelébe sem, amellyel egy egész államot el lehet pusztítani, ahogyan azt az atombomba csinálja! Gondold csak meg, mi történne a Mississippivel! Jaj nekem! — Te már valóban államellenes gondolatokkal kacérkodsz — feddtem meg fiatal barátomat. — Talán azt akarnád, hogy újra polgárháború törjön ki? — Nem akarok én polgárháborút! — morogta Simple. — Különben is, ha Mississippiben lennék, kizárnának az óvóhelyekről és folyamodhatnék a bírósághoz védelemért! Mire pedig az ügyemet megvizsgálnák a Legfelsőbb Bíróságon, véget érne a náború! — Bolondokat beszélsz! — szidtam Simple-t. — Az óvóhelyek mindenki számára készülnek! — Nem Mississippiben! Ott majd rendeznek egy népszavazást, amiből kiderül, hogyan szórják ki a négereket a légvédelmi óvóhelyekről' Csak nem akarod velem elhitetni, hogy azok a fejvadászok beengednek bennünket az óvóhelyeikre, hogy ott szabadon garázdálkodjunk? Bár, ha meggondolom, lehet, hogy be kell engedniük, a maguk érdekében. Ogy beszélik, hogy az elkövetkező háborúban minden és mindenki, aki nincs az óvóhelyen, úgy megtelik atommal, hogy hozzá se lehet nyúlni! Még a szemétdombok is radioaktívak lesznek, ha egyszer hullani kezdenek a bombák! Azt olvastam az újságban a múlt héten, hogy nem tud★ Amerikai néger író és költő dioaktív lesz! És minden, ami a kézitáskákban van. Valahányszor egy fehér ember előveszi a fogkeféjét, hogy a vonaton megmossa a fogát, a fogai is radioaktívvá válnak. Hogyan csókolja meg a feleségét, amikor hazamegy? — Azt hiszem, a te agyad már most telítve van valamivel — jegyeztem meg bosszankodva. — Nem, csak azon gondolkozom, milyen szörnyű is lehet az atombomba! — felelte Simple. — Ha egy itt esne le éppen Észak-Harlemnek ebben a csücskében és én radioaktívvá válnék, azután bemennék a munkahelyemre, lebélyegezném a kartonomat, akkor a bé- lyegzőóra is radioaktívvá válna. Ha egy fehér ember bélyegezne utánam, ő is megtelne radioaktivitással. Mind a ketten annyira tele lennépk atommal egymillió évig, hogy szikráznánk tőle, mint a tűzijáték a függetlenség napján! Tőlünk meg az egész üzem megkapná a radioaktivitást! Mert, úgy mesélték nekem, hogyha az ember csak nézi a bomba robbanását, az erős sugárzástól élete végéig könnyezik a szeme, a vére pedig megfehéredik, a haja megőszül és gyengeelméjű gyerekei születnek. A reggeli lágytojása azon nyomban itojásrántottává válik, ha csak a közelébe megy és szikrákat szór, és az emberek is szikráznának, tudod, akikkel csak találkozik, és azután ha ez az ember végigmenne az utcán, minden ajtónál megszólalnának a csengőik, anélkül, hogy megnyomná a csengő gombját. Ha pedig felhívna valakit telefonon, arra is ráragadna a radioaktivitás, aki a vonal másik végén van! Tehát, ha az ember nem kedvel valakit, például, csak fel kell hívnia és kikészítheti! Ez az, amit láncreakciónak neveznek! Én már most megtervezem előre az én láncomat! Az első, akit felhívok, a régi háziasszonyom lesz! Ha felveszi a kagylót, remélem, hogy ráragasztom a radioaktivitást és úgy megtelik vele, mint egy japán tonhal! — Édes fiam — kérdeztem Simple- töl —, miért gondolod, hogy éppen te leszen az a kivétel, aki életben marad és megfertőzheti radioaktivitással embertársait? Bizonyára a legeslegelső bomba átküld az árnyékvilágba! — Engem? Engem aztán nem! — tiltakozott Simple magabiztosan. A négereket nem olyan könnyű a másvilágra küldeni! Én pedig néger vagyok, tehát úgy képzelem, hogy életben maradok és ipihelyt radioaktív leszek, én is aktivitásba kezdek! — Más szóval, bármi történik is, azt hiszed, hogy túléled az atombombát? — Ha a négerek Mississippiben kibírják a fehéreket, akkor mi már mindent túlélünk! — hangzott Simple válasza. KARIG SÁRA fordítása HORDÁROK
