Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-07 / 45. szám
/ kalandor, ellenforradalmár Enver pasa, a török hadsereg altábornagya, Nazim pasa gyilkosa, a kalifa vele, Mohamed helytartója, az „Iszlám összes hadainak főparancsnoka“, az emir barátja pusztulásra ítélve vergődött a sziklahasadékok között, mint egy utolsó szökevény. Egy fogoly vöröskatona állt előtte, sisak nélkül. Arcát korbács ütötte sebhely szelte át. Fátyolos szeme szinte gőzölgött a fáradtságtól. Olyan gyorsan kergették fel az ösvényen, hogy a sík vidékhez szokott melle úgy járt, akár a fújtató. Nadrágja, zubbonya cafatokban lógott. Azonfelül Inába szállt a bátorsága, és szüntelenül váltogatta a lábát, mintha parázson állna. Envernek eszébe jutott régi gesztusa, amelyet tábornagyinak szokott nevezni. — Haszanov — szólt s mausere csövének hegyével megérintette a foglyot —, ilyen emberek akarnak feltartóztatni engem? Szánalmas népség. Eresszétek vissza, adjatok neki néhányat a röpcéduláimból. A szürke sapkás ember lehunyta a bal szemét. Méltatlankodott. — Hiba volt. Minek meghagyni eggyel több katonát? Pasa ... — Ez a katona rossz katona: nem sok kárt okoz nekünk. Adjatok neki a röpcéduláimból és engedjétek el... Végeztem ... Enver továbbment, véget vetett a beszélgetésnek. Felemelte távcsövét és figyelmesen végighordozta tekintetét az egész hegytömkelegen. Megállapodott a lefelé szökdécselő fogoly apró alakján, amely egyre kisebb lett. Majd észrevette, hogy a kicsiny alak körül valami galambrajhoz hasonló lebeg. A röpcédulák szálltak, amelyeket a vöröskatona szórt. Tekintete nyomban tovább suhant, és a Kelet-Bokhara hegyei belezsúfolták a kettős üveglencsébe ösvényeik szövevényét és szakadékaik foltjait, az ovringokat*, a teraszokat és az átkelőhelyeket odalent, a tajtékzó és köveket ha- jigáló szoros sűrű árnyékában. És a távcső kettős üveglencséje egyszerre csak lövészek könnyedén sikló, szürke pontocskáira bukkant. Ezek az itt-ott boróka- bokrokkal takart, szinte görcsösen a sziklába kapaszkodó, sárga hegyek kínosan hasonlítottak Tripolisz hegyeire, Enver előtt felötlött Kemál megvető arca és egy másik, ölyvszerű arc — Dzsemálé. Mindketten nevettek. őrök balkezesnek nevezték. Igen, így volt — de nem most. De vajon most nincs így? Hát nem szalad az egyik kősikátorból a másikba, és a szürke pontocskák úgy gördülnek utána, mintha dróton rángatnák. Újra felemelte távcsövét, és katonaszíve a bordái között vert. Amott, az omlások, az ovringok és a teraszok fölött füstcsíkok emelkedtek. Az erős visszhang megsokszorozta a zajt, és lehetetlen volt megállapítani, milyen távolságból lőnek. Olykor, mintegy nekidühödve, eldördült egy ágyú. A távcsövön keresztül még a sziklák között kikandikálő szuronyos puskákat is látta s egy ügyetlen megfigyelőt, aki derékig előbújt és hadonászott valakinek. ' Cölöpökre épített út sziklás hegyvidéken. Számvetést csinált: az ösvényt egy szakasz tarthatja, az átkelésnél bizonyára három gépfegyver áll, meg két hegyi löveg — a szorosban pedig a lóról leszállt lovasság. A vöröskatonák lefelé rohannak, szándékosan mutatják magukat. Tehát megkezdődött. Tehát megkezdődött a bekerítés. Az ágyúk magasan hordanak, a lövedékek túl- szállnak, a baszmacsok nagy derültségére. Azok pedig bekerítik őket. A számok egymásba fonódtak. 35—50—70 métert tesznek meg félóra alatt — míg felmásznak, málha nélkül egy óra: mozogni, támadni céltalan .., Eszébe jutottak a tömeg morajától, énekszótól és kiáltozástól hangos berlini éjszakai vendéglők. Elcsendesedtek-e azok valaha, akár egy órára is? ... Az állás elhagyatott volt: a baszmacsok úgy eltűntek, akár a kámfor. A lövészek helyén csupán tübetejkák látszottak, még ha észrevétlenül néhány méterre megközelítette is őket az ember. A lokaiak elárulták, legyenek átkozottak! Elárulta Ibrahim bég, legyen átkozott! Elárulta Tugaj-Szárri — legyen... De Enver csillaga végül is vakító fénnyel ragyog fel... — Bekerítettek minket -— szólt a bárány- bőrsapkás ember. — Pasa, bekerítettek minket! Két darvarai harcos fogta a lovak zabláját. Felülről kövek hullottak, két gránát jaj- dülva robbant a sziklákon. Enver észrevette, hogy a lejtőn megélénkültek. A tarka köpenyek egy szempillantásig jól láthatóan kavarogtak. Majd sípszó hallatszott, és mindenki eltűnt. Mindenki láthatatlan menekülésbe fogott. A báránybőrsapkás ember ócska nemezpokrócon hever. Neki már mindegy. ö leélte az életét. Egyre kevesebb a tanya és a táborhely — annál jobb: egyre kevesebb a töltény és az élelem — annál jobb: egyre nyaktöröbbek a hegyek és kelepcébe csalogatőbbak a szorosok — annál jobb. Enver gondosan rója a betűket töltőtollával, levelet ír a bokharai emírnek: Dicső és mélységesen tisztelt jivérem, Gázi! A mai napon Obodzsa-Lasafi kézhez vette leveled, értesült jó egészségedről, örvendezett. Tudattuk már veled, hogy Ibrahim bég áruló, és rá akar szedni mindenkit. Mirahir basa, újólag igazolom, valóban becsületes ember, s mindenütt és mindenhol, akárcsak én, kész jeláldozni saját érdekeit Fényességedért. Miért is arra kérlek, szabadíts ki a hegyek és a sztyepp e kelepcéjéből. Küldj, kérlek, e célból Germany gyártmányú töltényeket és puskákat. Úgy vélem, az oroszok hamarosan nem jelentenek már akadályt számomra... Enver anasát szív, bajusza úgy rángatózik, mint a pióca, Befejezi a levelet, és így szól: — Haszanov, nem hiszed, hogy győzelmet aratok? Nem hiszed, hogy kalifa leszek? Most futok, igaz, de futott a próféta is... Nem hiszed, hogy a Volgától az Indusig terjedő kalifátust teremtek: tatárok, kaukázusiak, kirgizek, üzbégek, tádzsikok, türkNyikolaj Tyihonov: halántékát járta át. Hímzett öltözete és gyűrűvel borított vékony keze egyformán élettelennek látszott. — Mi ez? — kérdezte Enver. A tiszt megérintette fekete szakállát, amely szintén porlepett volt, akár a halott szája. — Ez a szeretet bilincse, takszir*. Tegnap ölték meg az oroszok. Száz fejet vágok le érette, de nem tudok megválni tőle. Fiatalságának árnyéka hadd kövessen utamon. Szerencsét hozott nekem, hej, takszir — ez az igazság... Leült a sziklára és felnyögött. Enver és Haszanov elhaladt az alvók mellett, ellenőrizte az őrszemeket. Az alvók teljesen mozdulatlanul feküdtek. Gerendák és kövek alhatnak igy. Még a lovak sem /akaróztak, nem dobogtak patáikkal. A szoros világoson holmi veremnek látszott, amelybe, mint a halottakat, úgy hajtották ezeket az embereket, hasznavehetetlenségük miatt. Felülről az őrszem panaszos kiáltása har- sant, válaszolt egy másik, madársiráshoz hasonló. fölött megremegett a két fe Csak egyetlen szikráját tálé bátorságának — és minden r — Kerbela halottal nem m Kerbeláig — szólt Haszanov egyet a mazárnál. A csapat megállt. A, sírbo aggastyán ült. A lenyugvó na] színben játszó, beesett orcái mók fészkeltek. A fegyverest katlan öröm fogta el. Küllő kaparászni kezdte a földet, szédülés fogta el, amikor t vasuhanó, mély tűzű pillan akibe fullánk döfött, úgy öregember, s kinyújtotta kai gához ölelje az egész csapa Szőrsapkája felborzolődott, s dott: orrhangja beléhasitott bejáratába. Táncolt mint az ő szökdécselt. — Imádkozik — magyar: nák. — ö „divána“*. — Az életemet táncolja i Enver. — Anakronizmus — szólt Táncoló halott. Az iszlám n Hab csörgött az aggastyán kállán, kivillantak egyenetler fél szeme kissé felnyílt, kői kön. De legijesztőbben a ké mének, törökök, afgánok — te nem hiszed ... Ha egyszer talpra állítom őket — Európa hatalma úgy szétpukkan, akár a marhahólyag a pata alatt. Te nem hiszed ... — Nem — feleli a szürke báránybőrsapkás ember —, ez a terv az „Ezeregyéjszakádból való, nekünk pedig csupán annyi éjszakánk maradt, amennyi ujjad van a fél kezeden, ha négyet eltakarsz ... Meglehet, hogy tévedek ... Akkor szerencse... A ka- lifátusból nem lesz semmi... kedves kalifám, mondj valami mást... Milyen, kár, hogy elfogyott a konyakunk. — Ajánlatot küldtem az oroszoknak, ez azonban nem zárja ki az első tervet... — Pasa barátom — mondja Haszanov —, én ott voltam veletek Edirnénél és Szara- kamisnál. Láttam a háború két arcát. Mindent láttam. — Azt ajánlottam az oroszoknak, adják oda nekem Bokharát. Megígértem nekik, hogy sereget gyűjtök, és velük együtt indulok Keletre, közös célokért... Megint nem hiszel? — Az oroszok úgy hódították meg Tur- kesztánt, hogy ötvenévi harc alatt ezer halottat veszítettek. Nevetséges! Mi talán nem tudjuk megtenni ugyanezt... Kimentek a házból. A hegyi tisztáson kis csapat állt, körüllengte a hideg szél. Feléje tartott a tisztjük, furán szétterpesztette a lábát, sántított. Farát véresre dörzsölte a szakadatlan lovaglás, övén ezüsttel kivert mauser himbálózott, oldalán forgópisztoly csüngött, vállán szuronyos puska, iszákjáből két kézigránát’ kandikált ki, szabi yáját kezével szorította le: mögüle kés nyele meredezett. A holdfény beragyogta az angol tölténytáskát, harcias külseje vitathatatlan bizonyítékát. A két lábon járó fegyverraktár kusza üdvözlést vakkantott. A báránybőrsapkás szemügyre vette a tiszt útitársait. Valamennyien hegylakók voltak, rongyos köpenyüek, mogorvák és tántorgók. Leszálltak lovukról, csupán egyikük magaslott a nyeregben. Nagyon fiatal volt: fejét igen vékony fátyolszövetturbán fonta körül, nagy fekete szeme mozdulatlanul meredt előre. Vállától övéig és lábát átfonva kötelek futottak rajta kígyózva, s a lő hasa alá siklottak. A halott kivicso- ritott foggal ült, szája porral volt tele. A nyereg kissé csikorgott alatta. A golyó Haszanov beszélni kezdett, mintegy önmagának: * Uram. — Perzsiában találkoztam egy halottas karavánnal. Kerbelába vitték a tetemeket. Együtt éjszakáztam a karavánnal. A kertek sötétjében, a jázmin és mandula illatának felhőjében feküdtek a halottak, hosszú sorokban. Körülöttük őrök kiáltoztak és az úti éneket énekelték: „Alusztok, őrök? — kérdezték egyesek. — Nem alszunk — felelték mások —, őrizzük Kerbela halottait. Aludjatok édesen, holtak, édesen fogtok aludni Kerbelában“. Virrasztunk, őrködünk! Hát ez nem hasonló — mondta Haszanov s a táborra mutatott —, mi őrködünk, de hamarosan álomba merülünk. És vajon miattunk ki fog kiáltozni, pasa? Enver kirántotta mauserét. Az őrszemek sivitó hangját a sziklákhoz és a koponyákhoz csapódó puskatus pufogása vágta el. Bíborszerűen remegő gránát világította meg a kézitusát. — Vajdot! — rikoltoztak a darvaraiak. — Vajdot! A tiszt kötőfékjénél fogta a halott lovát, és vagdalkozott kardjával. Enver észrevette, hogy Haszanov mellett egy korbács suhintotta forradástól átszelt, verejtékező, bősz kerek arcú bukkan fel. Az ember váratlanul hátra ugrott: keze alól valahonnan hirtelen egy szurony szökött ki. Enver felismerte a vöröskatonát, aki kiszabadult a fogságból. Enver elátkozta, rá akarta sütni mauserét. Ekkor azonban megragadták testőrei, és minden sötétségbe zuhant. — Azt gondolod, eljött a terepszínű ingek és a vörös csillagok ideje? — kérdezte Enver, amikor leszállt a lováról egy régi mazár-sziklába vájt sírbolt előtt. A bepólyázott fejű Haszanov lefelé mutatott. Ott, mélyen lent, szinte egy másik világban, jelzőtűz lángolt; messzi északra elkóborolt a fény. , — Szándékosan gyújtanak tüzeket, hogy megtévesszenek minket — szólt Enver. — Bekerítenek — felelt Haszanov —, már csak Afganisztán felé vehetjük utunkat. — Sohal — kiáltott Enver, és gőgös ajka ' Eszelős. Hol kiegyenesedett a feje bot, hol összefonódott, min’ hol ropogva kígyózott, he most megérintette -a földet, íj testéből, mintha táncolna a lett. Zihálva fújta ki a levegő a táncnak, összegörnyedve s bához rogyott, és rémítő he kezdett: — Kalifátus, kalifátus — fátus — Aj-Jem — Ijahua — Mikor beszélgetésbe ele; mennyien tiszteletteljesen el; Enver elmesélte az aggastyá A szultán szolgája vérén át, nya ágyán át, a szultán ki mén át, Tripolisz homoksiva ország véres szőlőin, Kául Bokhara pusztaságain át fo Allah Envert választotta e 1 ráül. Újra meglelte önmagé amikor lóra pattant’, hogy polyt, vagy a „Gamidie“ fe lőtt, hogy Afrikába siessen, tyán őmellé áll. Az iszlám ti ilyen aggastyán akad. És kil kalifák? örültek, akik kardi az aggastyán az ő oldalán zöld zászló alatt. Még nem den. — A kalifátus — szólt az hajtva — ... te odaadod ni tust. Ki vagy? — Hogyhogy neked? — 1 — Hát te ki vagy? Ekkor az aggastyán kihé csiny, lilaszín melle kiduzzai va Pandzs lakóinak nyakán. — Én Aj-Jem kalifa vág’ gyök — igazi, valóságos ki tóm neked az én kalifátusc — Merre van az? — szól; Hadd legyen a te kalifátusc Az aggastyán pislogva és colva magával vonszolta a be. Enver belépett egy hel gyengén világítottak meg a garai. A csupasz falak közö ma és néhány tégla hevert, rokban egy fedetlen kopoi fekete mélyedést vett észre — Figyelmesebben nézz. íme ez az én kalifátusom! aggastyán, örömében ugrálv ilyen lesz ... Ügy örvendezett hangján 1 mek az új csengetyűnek. „Igazi próféta — gondolt vasz, mint Mohamed. Tette a színész. Annál jobb...“ Lehajolt és úgy tett, mint tál megcsókolná az aggast; Nem hallotta, amint a 1 mondták Haszanovnak, hog lond, már vagy húsz észt kinevezte magát kalifának követel. A világon legjobbat vert, és fegyveresek előtt perdül. Enver sugárzó arccal lép bői, mint aki diadalt aratót színben pompázott előtte. I azért élt, hogy elpusztuljon gott sziklazugban! Melle az hétől duzzadt. Ügy rémlet heverő országok kegyelemé Lovával belegázol majd az s így szól: nincs tovább.. Odament a baszmacsokh sen, csillogó szemmel; azok tásban törtek ki, és kardj csaptak. A győzelem lebegi Másnap estefelé megölté nák. GELLÉRT G’ Ip X^lls 15 ii i 3 P &■'<**' I
