Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-11-07 / 45. szám

/ kalandor, ellenforradalmár Enver pasa, a török hadse­reg altábornagya, Nazim pasa gyilkosa, a kalifa vele, Mohamed helytartója, az „Iszlám összes hadainak főparancsnoka“, az emir barátja pusztulásra ítélve vergődött a szik­lahasadékok között, mint egy utolsó szö­kevény. Egy fogoly vöröskatona állt előtte, sisak nélkül. Arcát korbács ütötte sebhely szelte át. Fátyolos szeme szinte gőzölgött a fá­radtságtól. Olyan gyorsan kergették fel az ösvényen, hogy a sík vidékhez szokott mel­le úgy járt, akár a fújtató. Nadrágja, zub­bonya cafatokban lógott. Azonfelül Inába szállt a bátorsága, és szüntelenül váltogat­ta a lábát, mintha parázson állna. Envernek eszébe jutott régi gesztusa, amelyet tábornagyinak szokott nevezni. — Haszanov — szólt s mausere csövének hegyével megérintette a foglyot —, ilyen emberek akarnak feltartóztatni engem? Szá­nalmas népség. Eresszétek vissza, adjatok neki néhányat a röpcéduláimból. A szürke sapkás ember lehunyta a bal szemét. Méltatlankodott. — Hiba volt. Minek meghagyni eggyel több katonát? Pasa ... — Ez a katona rossz katona: nem sok kárt okoz nekünk. Adjatok neki a röpcé­duláimból és engedjétek el... Végeztem ... Enver továbbment, véget vetett a beszél­getésnek. Felemelte távcsövét és figyelme­sen végighordozta tekintetét az egész hegy­tömkelegen. Megállapodott a lefelé szök­décselő fogoly apró alakján, amely egyre kisebb lett. Majd észrevette, hogy a kicsiny alak körül valami galambrajhoz hasonló lebeg. A röpcédulák szálltak, amelyeket a vöröskatona szórt. Tekintete nyomban to­vább suhant, és a Kelet-Bokhara hegyei belezsúfolták a kettős üveglencsébe ösvé­nyeik szövevényét és szakadékaik foltjait, az ovringokat*, a teraszokat és az átkelő­helyeket odalent, a tajtékzó és köveket ha- jigáló szoros sűrű árnyékában. És a távcső kettős üveglencséje egyszerre csak lövészek könnyedén sikló, szürke pon­tocskáira bukkant. Ezek az itt-ott boróka- bokrokkal takart, szinte görcsösen a szik­lába kapaszkodó, sárga hegyek kínosan ha­sonlítottak Tripolisz hegyeire, Enver előtt felötlött Kemál megvető arca és egy másik, ölyvszerű arc — Dzsemálé. Mindketten ne­vettek. őrök balkezesnek nevezték. Igen, így volt — de nem most. De vajon most nincs így? Hát nem szalad az egyik kősikátorból a másikba, és a szürke pon­tocskák úgy gördülnek utána, mintha dró­ton rángatnák. Újra felemelte távcsövét, és katonaszíve a bordái között vert. Amott, az omlások, az ovringok és a teraszok fölött füstcsíkok emelkedtek. Az erős visszhang megsokszorozta a zajt, és lehetetlen volt megállapítani, milyen távolságból lőnek. Olykor, mintegy nekidühödve, eldördült egy ágyú. A távcsövön keresztül még a sziklák között kikandikálő szuronyos puskákat is látta s egy ügyetlen megfigyelőt, aki deré­kig előbújt és hadonászott valakinek. ' Cölöpökre épített út sziklás hegyvidé­ken. Számvetést csinált: az ösvényt egy sza­kasz tarthatja, az átkelésnél bizonyára há­rom gépfegyver áll, meg két hegyi löveg — a szorosban pedig a lóról leszállt lovasság. A vöröskatonák lefelé rohannak, szándéko­san mutatják magukat. Tehát megkezdő­dött. Tehát megkezdődött a bekerítés. Az ágyúk magasan hordanak, a lövedékek túl- szállnak, a baszmacsok nagy derültségére. Azok pedig bekerítik őket. A számok egy­másba fonódtak. 35—50—70 métert tesznek meg félóra alatt — míg felmásznak, málha nélkül egy óra: mozogni, támadni célta­lan .., Eszébe jutottak a tömeg morajától, énekszótól és kiáltozástól hangos berlini éj­szakai vendéglők. Elcsendesedtek-e azok valaha, akár egy órára is? ... Az állás el­hagyatott volt: a baszmacsok úgy eltűntek, akár a kámfor. A lövészek helyén csupán tübetejkák látszottak, még ha észrevétlenül néhány méterre megközelítette is őket az ember. A lokaiak elárulták, legyenek átko­zottak! Elárulta Ibrahim bég, legyen átko­zott! Elárulta Tugaj-Szárri — legyen... De Enver csillaga végül is vakító fénnyel ra­gyog fel... — Bekerítettek minket -— szólt a bárány- bőrsapkás ember. — Pasa, bekerítettek min­ket! Két darvarai harcos fogta a lovak zab­láját. Felülről kövek hullottak, két gránát jaj- dülva robbant a sziklákon. Enver észrevet­te, hogy a lejtőn megélénkültek. A tarka köpenyek egy szempillantásig jól láthatóan kavarogtak. Majd sípszó hallatszott, és min­denki eltűnt. Mindenki láthatatlan menekü­lésbe fogott. A báránybőrsapkás ember ócs­ka nemezpokrócon hever. Neki már mind­egy. ö leélte az életét. Egyre kevesebb a tanya és a táborhely — annál jobb: egyre kevesebb a töltény és az élelem — annál jobb: egyre nyaktöröbbek a hegyek és ke­lepcébe csalogatőbbak a szorosok — annál jobb. Enver gondosan rója a betűket töltőtollá­val, levelet ír a bokharai emírnek: Dicső és mélységesen tisztelt jivérem, Gázi! A mai napon Obodzsa-Lasafi kézhez vette leveled, értesült jó egészségedről, örven­dezett. Tudattuk már veled, hogy Ibrahim bég áruló, és rá akar szedni mindenkit. Mirahir basa, újólag igazolom, valóban becsületes ember, s mindenütt és minden­hol, akárcsak én, kész jeláldozni saját érdekeit Fényességedért. Miért is arra kérlek, szabadíts ki a hegyek és a sztyepp e kelepcéjéből. Küldj, kérlek, e célból Germany gyártmányú töltényeket és pus­kákat. Úgy vélem, az oroszok hamarosan nem jelentenek már akadályt számom­ra... Enver anasát szív, bajusza úgy rángató­zik, mint a pióca, Befejezi a levelet, és így szól: — Haszanov, nem hiszed, hogy győzelmet aratok? Nem hiszed, hogy kalifa leszek? Most futok, igaz, de futott a próféta is... Nem hiszed, hogy a Volgától az Indusig terjedő kalifátust teremtek: tatárok, kauká­zusiak, kirgizek, üzbégek, tádzsikok, türk­Nyikolaj Tyihonov: halántékát járta át. Hímzett öltözete és gyű­rűvel borított vékony keze egyformán élet­telennek látszott. — Mi ez? — kérdezte Enver. A tiszt megérintette fekete szakállát, amely szintén porlepett volt, akár a halott szája. — Ez a szeretet bilincse, takszir*. Tegnap ölték meg az oroszok. Száz fejet vágok le érette, de nem tudok megválni tőle. Fiatalságának árnyéka hadd kövessen utamon. Szerencsét hozott nekem, hej, tak­szir — ez az igazság... Leült a sziklára és felnyögött. Enver és Haszanov elhaladt az alvók mellett, ellenőrizte az őrszemeket. Az alvók teljesen mozdulatlanul feküdtek. Gerendák és kövek alhatnak igy. Még a lovak sem /akaróztak, nem dobogtak patáikkal. A szo­ros világoson holmi veremnek látszott, amelybe, mint a halottakat, úgy hajtották ezeket az embereket, hasznavehetetlensé­gük miatt. Felülről az őrszem panaszos kiáltása har- sant, válaszolt egy másik, madársiráshoz hasonló. fölött megremegett a két fe Csak egyetlen szikráját tálé bátorságának — és minden r — Kerbela halottal nem m Kerbeláig — szólt Haszanov egyet a mazárnál. A csapat megállt. A, sírbo aggastyán ült. A lenyugvó na] színben játszó, beesett orcái mók fészkeltek. A fegyverest katlan öröm fogta el. Küllő kaparászni kezdte a földet, szédülés fogta el, amikor t vasuhanó, mély tűzű pillan akibe fullánk döfött, úgy öregember, s kinyújtotta kai gához ölelje az egész csapa Szőrsapkája felborzolődott, s dott: orrhangja beléhasitott bejáratába. Táncolt mint az ő szökdécselt. — Imádkozik — magyar: nák. — ö „divána“*. — Az életemet táncolja i Enver. — Anakronizmus — szólt Táncoló halott. Az iszlám n Hab csörgött az aggastyán kállán, kivillantak egyenetler fél szeme kissé felnyílt, kői kön. De legijesztőbben a ké mének, törökök, afgánok — te nem hi­szed ... Ha egyszer talpra állítom őket — Európa hatalma úgy szétpukkan, akár a marhahólyag a pata alatt. Te nem hiszed ... — Nem — feleli a szürke báránybőrsap­kás ember —, ez a terv az „Ezeregyéjsza­kádból való, nekünk pedig csupán annyi éjszakánk maradt, amennyi ujjad van a fél kezeden, ha négyet eltakarsz ... Meglehet, hogy tévedek ... Akkor szerencse... A ka- lifátusból nem lesz semmi... kedves kali­fám, mondj valami mást... Milyen, kár, hogy elfogyott a konyakunk. — Ajánlatot küldtem az oroszoknak, ez azonban nem zárja ki az első tervet... — Pasa barátom — mondja Haszanov —, én ott voltam veletek Edirnénél és Szara- kamisnál. Láttam a háború két arcát. Min­dent láttam. — Azt ajánlottam az oroszoknak, adják oda nekem Bokharát. Megígértem nekik, hogy sereget gyűjtök, és velük együtt in­dulok Keletre, közös célokért... Megint nem hiszel? — Az oroszok úgy hódították meg Tur- kesztánt, hogy ötvenévi harc alatt ezer ha­lottat veszítettek. Nevetséges! Mi talán nem tudjuk megtenni ugyanezt... Kimentek a házból. A hegyi tisztáson kis csapat állt, körüllengte a hideg szél. Fe­léje tartott a tisztjük, furán szétterpesz­tette a lábát, sántított. Farát véresre dör­zsölte a szakadatlan lovaglás, övén ezüst­tel kivert mauser himbálózott, oldalán for­gópisztoly csüngött, vállán szuronyos puska, iszákjáből két kézigránát’ kandikált ki, szabi yáját kezével szorította le: mögüle kés nyele meredezett. A holdfény beragyogta az angol tölténytáskát, harcias külseje vi­tathatatlan bizonyítékát. A két lábon járó fegyverraktár kusza üdvözlést vakkantott. A báránybőrsapkás szemügyre vette a tiszt útitársait. Valamennyien hegylakók voltak, rongyos köpenyüek, mogorvák és tántorgók. Leszálltak lovukról, csupán egyi­kük magaslott a nyeregben. Nagyon fiatal volt: fejét igen vékony fátyolszövetturbán fonta körül, nagy fekete szeme mozdulat­lanul meredt előre. Vállától övéig és lábát átfonva kötelek futottak rajta kígyózva, s a lő hasa alá siklottak. A halott kivicso- ritott foggal ült, szája porral volt tele. A nyereg kissé csikorgott alatta. A golyó Haszanov beszélni kezdett, mintegy ön­magának: * Uram. — Perzsiában találkoztam egy halottas karavánnal. Kerbelába vitték a tetemeket. Együtt éjszakáztam a karavánnal. A kertek sötétjében, a jázmin és mandula illatának felhőjében feküdtek a halottak, hosszú so­rokban. Körülöttük őrök kiáltoztak és az úti éneket énekelték: „Alusztok, őrök? — kérdezték egyesek. — Nem alszunk — fe­lelték mások —, őrizzük Kerbela halottait. Aludjatok édesen, holtak, édesen fogtok aludni Kerbelában“. Virrasztunk, őrködünk! Hát ez nem hasonló — mondta Haszanov s a táborra mutatott —, mi őrködünk, de hamarosan álomba merülünk. És vajon miattunk ki fog kiáltozni, pasa? Enver kirántotta mauserét. Az őrszemek sivitó hangját a sziklákhoz és a kopo­nyákhoz csapódó puskatus pufogása vágta el. Bíborszerűen remegő gránát világította meg a kézitusát. — Vajdot! — rikoltoztak a darvaraiak. — Vajdot! A tiszt kötőfékjénél fogta a halott lovát, és vagdalkozott kardjával. Enver észrevet­te, hogy Haszanov mellett egy korbács suhintotta forradástól átszelt, verejtékező, bősz kerek arcú bukkan fel. Az ember vá­ratlanul hátra ugrott: keze alól valahonnan hirtelen egy szurony szökött ki. Enver fel­ismerte a vöröskatonát, aki kiszabadult a fogságból. Enver elátkozta, rá akarta sütni mauserét. Ekkor azonban megragadták test­őrei, és minden sötétségbe zuhant. — Azt gondolod, eljött a terepszínű in­gek és a vörös csillagok ideje? — kérdezte Enver, amikor leszállt a lováról egy régi mazár-sziklába vájt sírbolt előtt. A bepólyázott fejű Haszanov lefelé mu­tatott. Ott, mélyen lent, szinte egy másik világban, jelzőtűz lángolt; messzi északra elkóborolt a fény. , — Szándékosan gyújtanak tüzeket, hogy megtévesszenek minket — szólt Enver. — Bekerítenek — felelt Haszanov —, már csak Afganisztán felé vehetjük utun­kat. — Sohal — kiáltott Enver, és gőgös ajka ' Eszelős. Hol kiegyenesedett a feje bot, hol összefonódott, min’ hol ropogva kígyózott, he most megérintette -a földet, íj testéből, mintha táncolna a lett. Zihálva fújta ki a levegő a táncnak, összegörnyedve s bához rogyott, és rémítő he kezdett: — Kalifátus, kalifátus — fátus — Aj-Jem — Ijahua — Mikor beszélgetésbe ele; mennyien tiszteletteljesen el; Enver elmesélte az aggastyá A szultán szolgája vérén át, nya ágyán át, a szultán ki mén át, Tripolisz homoksiva ország véres szőlőin, Kául Bokhara pusztaságain át fo Allah Envert választotta e 1 ráül. Újra meglelte önmagé amikor lóra pattant’, hogy polyt, vagy a „Gamidie“ fe lőtt, hogy Afrikába siessen, tyán őmellé áll. Az iszlám ti ilyen aggastyán akad. És kil kalifák? örültek, akik kardi az aggastyán az ő oldalán zöld zászló alatt. Még nem den. — A kalifátus — szólt az hajtva — ... te odaadod ni tust. Ki vagy? — Hogyhogy neked? — 1 — Hát te ki vagy? Ekkor az aggastyán kihé csiny, lilaszín melle kiduzzai va Pandzs lakóinak nyakán. — Én Aj-Jem kalifa vág’ gyök — igazi, valóságos ki tóm neked az én kalifátusc — Merre van az? — szól; Hadd legyen a te kalifátusc Az aggastyán pislogva és colva magával vonszolta a be. Enver belépett egy hel gyengén világítottak meg a garai. A csupasz falak közö ma és néhány tégla hevert, rokban egy fedetlen kopoi fekete mélyedést vett észre — Figyelmesebben nézz. íme ez az én kalifátusom! aggastyán, örömében ugrálv ilyen lesz ... Ügy örvendezett hangján 1 mek az új csengetyűnek. „Igazi próféta — gondolt vasz, mint Mohamed. Tette a színész. Annál jobb...“ Lehajolt és úgy tett, mint tál megcsókolná az aggast; Nem hallotta, amint a 1 mondták Haszanovnak, hog lond, már vagy húsz észt kinevezte magát kalifának követel. A világon legjobbat vert, és fegyveresek előtt perdül. Enver sugárzó arccal lép bői, mint aki diadalt aratót színben pompázott előtte. I azért élt, hogy elpusztuljon gott sziklazugban! Melle az hétől duzzadt. Ügy rémlet heverő országok kegyelemé Lovával belegázol majd az s így szól: nincs tovább.. Odament a baszmacsokh sen, csillogó szemmel; azok tásban törtek ki, és kardj csaptak. A győzelem lebegi Másnap estefelé megölté nák. GELLÉRT G’ Ip X^lls 15 ii i 3 P &■'<**' I

Next

/
Thumbnails
Contents