Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-07 / 45. szám
A LEGJOBBAK KÖZÖTT GALGÖCZI ERZSÉBET SZÉPPRÓZÁJA 1976. XI. 7. N C/3 A Harminc év című sorozatban, amelyben a Szépirodalmi Könyvkiadó és a Magvető közös kiadásban adja közre a felszabadulás utáni irodalom legjobb alkotásait, jelent meg A vesztes nem te vagy címmel GALGÖCZI ERZSÉBET elbeszéléseinek és kisregényeinek válogatott gyűjteménye. Az Élet és Irodalom Idei május elsejei számában Galsai Pongrác Szabálytalan arcképek című sorozatában így jellemzi a gyűjtemény szerzőjét: „Galgóczi Erzsébet az élő magyar irodalom állandó belföldi tudósítója, Fáradhatatlan jelentéste- vö, önjelölt társadalmi ellenőr, érzékeny oknyomozó, pecsétes igazolvány nélküli revizor, tévedhetetlen helyszíni szemlész és nagy képzelőerejű művész egy személyben- Ha Móricz Zsigmond élne, a nevelt lányává jogadná. Sarkadi pedig a rivális kishugának tartotta.“ Minden szavában találó ez a jellemzés. Csak annyit tehetek hozzá, hogy jelentései azért oly életesen hitelesek, mert minden alakját az igazságkereső művész érzékenységével írja meg. Nem tájékoztat, hanem kitűnő lélektani megfigyelő készséggel jellemez. Történeteinek minden alakja vér- bően áll elénk, életének minden külső és benső konfliktusával. Ezek a konfliktusok, bonyodalmak, összecsapások helyenként olyan dinamikusak, mintha egy vérbeli színműíró a dráma szigorú törvényei szerint jelenítette volna meg őket tehetségesen. Galgóczi történetei általában nem derűsek, alakjai ritkán járnak az élet napos oldalán. Az öregek nehéz múltat hurcolnak magukkal, s panaszaik betemetettnek vélt mély kutakból törnek fel, teg. napi ínségük hordalékai nem tüntethetők el. A megújult élet csak ritkán hozza meg nekik az élet- alkony békességét. A jőravalók, főként a tettre kész fiatalok sorsa nehéz és küzdelmes, de legnagyobb megpróbáltatásaikban sem veszítik el a jövőbe vetett hitet, s ez teszi vonzóvá őket. A Kőnél keményebb Júliája a legeklatán- sabb példa erre a minden rosszat lebiró, állhatatos küzdőszellemre. A történet befejező soraiban írja róla Galgóczi: „ — Nem — mondta reménytelenül a lány. Nem lehet elviselni ezt a belül halmozódó halált. Gyűlik benne, hónapok óta dagad, s az új halál szorosan tapad a régire. Már kitölti testét, kőnél keményebb, megfagyott láva. Mégis: inkább a magányI Pedig nem ismerte önmagát: még nem tudta, hogy nem lesz öngyilkos, és nem bukik bele a veszteségbe. Elevenen megy át a tűzön." A kötet Kinek a törvénye című kisregényében Galgóczi Erzsébet egy huszonkét esztendős rendőr személyében az új magyar széppróza egyik legrokonszenvesebb fiatalját rajzolta meg. A talpraesett, szemfüles Andris, a körzeti kapitányság legfiatalabb munkatársa egy hústolvajbandát leplez le oly következtető tehetséggel, amely dicséretére lenne Agathe Christie hírneves Poiret-jének. De Andris nyomozó tehetségéből többre is futja: önként vállalt nyomozása kideríti egy kiskirálykodó téesz elnök gyanús üzelmeit. A kisregény drámai párbeszédében ráolvassa a. részeges, korrupt Máté fejére valamennyi bűnét. Az elnök a szokott praktikáival él: meg akarja vesztegetni a fiatal rendőrt, miszerint bejuttatná a tiszti iskolába, de Andris visszautasítja a felkínált protekciót. A kisregény befejezése tragikus: a leitatott Andris motorkerékpárjával karambolozik az elnök autójával, élettelen testét Máté beviszi a kórházba. Bár a bíróság nem teheti felelőssé Mátét, nem bizonyíthatja rá, hogy a karambolt ő okozta — régi énje, egyenes jelleme felébred benne. Művészi szempontból kényszer- megoldásként hat ez -a vég: mintha a minden rokonszenvünket megérdemlő Andris egymaga nem tudna megbirkózni az egykor oly példásan remek, a falu jólétét megalapozó, de az évek folyamán korrupt kényúrrá váló Mátéval. De a fiatal Andris megvesztegethetetlen jellemének köszönhető, hogy Máté lelkiismerete felébred; eljött az ideje a bajok felszámolásának. A kötet többi írásában Galgóczi Erzsébet hasonló felelősségérzéssel fordul szembe minden maradival, visszahúzó erővel. Galgóczi Erzsébet stílusa pontos és kimért, emellett jól árnyalt, csak itt-ott érezhető, hogy nem tudott teljesen szabadulni az egykori riporter tényközlő színtelen- ségétől. Kifogásolható az is, hogy a faluról származó értelmiségiek, a polgári figurák nem hatnak olyan meggyőzően, nem olyan meggyőzően igazak, mint a paraszti alakok. Bár az írónő évtizedek óta él Budapesten, a városi társadalmi tagozódásban nem igazodik el olyan jártasán, mint a falusiéban. A gyermekkor, az ifjúság alaktermő élményanyaga színesebben és termékenyebben kerül előtérbe, mint a később megismert városié. Legújabb munkája, a Közös bűn újabb bizonyítéka, hogy Galgóczi mestere a kisregény formájának is. 1956 novemberében két nyugatra szökni készülő fiatalember éjjeli szállást kap Sokoraiék tanyáján. Másnap az istállóban összezúzott fejjel holtan találják az egyik fiatalt. A gyilkos megszökött és nyoma veszett. Sokoraiék megrémülnek: a zavaros helyzetben könnyen megeshet, hogy a véres tett elkövetésével őket vádolják meg. A holttestet el kell tüntetni, dönti el az apa, s a feladat végrehajtása a fia, Imre nyakába szakad. Neki kell a tragacsra rakott hullát valahol a Duna zavaros hullámaiba vetnie. Így indul el a történet. Bobra Zsiga holttestét kifogják a Dunából, és a meginduló nyomozás elvezet a tett színhelyére. Sokoraiék szerencséje, hogy a bűnös horogra kerül, de az írónő sem őket, sem a falut nem menti fel. Elsősorban az apát marasztalja el, akinek lelkén szárad, hogy a jobb élet után vágyódó fía nem törhetett ki környezete fojtó elmaradottságiból. Az egész falut pedig azért terheli a „közös bűn“, mert nem engedte behatolni az új társadalmi rend alapvető, emberséges normáit. Maga Imre is cinkosnak érzi magát: a holttest eltüntetésével vétett a társadalom morális törvényei ellen, s nincs maradása a házban. Felébredő lelkiismerete űzi, de kergeti a félelem is, iszonyodik attól, hogy az élete abba a sivár maradiságba hulljon, amely minden emberi jót elnyomott az apában. Ez az érzékeny lélektani ismeretekkel felvázolt történet csak afféle falusi krímiként hatna, ha Galgóczi nem törekedve többre, nem adna átfogó társadalmi rajzot az 1956 novemberét követő hónapokra, amikor a külső behatásoktól szédelegve, megfelelő fogódzók nélkül többen sodródtak és merültek el. A tanyán vegetálni kényszerült, jobb életet áhító Imre jóformán áldozat, s az ő sorsa azért hat tragikusan, mert tehetsége érdemessé tenné, hogy elhagyva a rákényszerített tegnapi világot, ember módra élhessen. Ki felel Imréért és kallódó sorsáért? Galgóczi Erzsébet felelete világos: a tegnapi falunak elmaradottsága, amelyben két nemzedék életigénye óhatatlanul összeütközésbe kerül. Elbeszélésgyűjteménye és regénye alapján Galgóczi Erzsébetet az új magyar prózaírók legjobbjai közé sorolhatjuk. A forma tekintetében nem moderneskedő, nem keresetten eredeti, tartalmilag erkölcsi bátorságával és erős szociális hitével viszont friss csapást vág az új magyar szépprózában. * EGRI VIKTOR SZOVJET KÖLTŐK VERSEI Olzsasz Szulejmenov: mttvúk, Láttam a hattyút szállani délre — örvényes vizeken telepedni meg. Ügy ment, mint száműzetésbe. Elűzték varjúlepett mezők és förgetegek. Megtér tavasszal, mikor a tó szikkadtan tátog. Madaraim sós puszta tavakon élnek, s éjjel micsoda hangon .kiabálnak! Szégyenükben sírnak, marakodnak, közel ott csillog a tükre idegen tavaknak. De a hattyú, akár az eb, büszke, konok: a szárazon bolyongva, zokog, sakál-sorsot vállal, antilopot remél. Én él telek, nem hagylak el, ne félj, Sem azt, aki télben, nyárban, térdig a sárban, nyakig a mocsárban reményetek fehértiizű lángját őrzi szívében. Ints hát szárnyaddal minden időben! Leonyid Martinov: BMrmm RAB ZSUZSA fordítása Avetik Iszahakjan: HAMM Megállók a tavasz rózsáival teli, zöldbe borult, gyönyörű domb alatt; ha szellő leng, anyám hallom sóhajtani, s a búzatáblák lágyan ringanak. Beszéded bűvölő, csodás zengedezés, hívó szerelmes szóval szólsz nekem, látom megújuló arcod az ősi és örök szépség jegyével ékesen. Jövendőd, — ó, anyám, mint a fejem fölött cikázó villám fénye, úgy ragyog. Örményország, te szép, ifjú, erős, örök, ha büszke hangod zeng, boldog vagyok. KÁLNOKY LÁSZLÓ fordítása Ha rendben tartjuk összes dolgaink, Mint szülőházunkban, e földgolyón, Engem barátság fűz minden felett A magyarokhoz... De megvallhatom, Éppígy nem tudnám elfelejteni Azt az olaszt, vagy szicíliait, Kinek erében arab vér folyik Talán, s az egyszerű és gyermeki Csernagorácot, szíve nem hamis, És hadd említsem azt a skótot is, Továbbá francia barátomat, Testvéremet, sőt ikerpáromat, Hogy hívták őket? ... Csak találgatom Messze nézőn, nem kalendáriom Lapjára, gránitkőről sem lehet _ Most még olvasni a neveiket — De mindezen népek költészete Nyitott könyv, bízón pillantsunk bele, Nyomozva barátságunk fonalát A hajdani évszázadokon át, Ha rendben tartjuk összes dolgaink. WEÖRES SÁNDOR fordítása Parujr Szevak: mmcm& „Lenni vagy nem lenni“ — ez itt a kérdés... Ha tüzet éleszt reggel anyád, és Melegre ébredsz, szál a bodor füst, Minek a kérdés? Lenni: érdemes! Ha ellenség ránk támadni nem mer, Görnyed a búza kalász-tengerrel, Gazdag a termés, áll az új malom, Lenni kell: tudom! Hogyha a vadak A ragadozók is Nem hullnak el, megtartva fajtájukat Nem lesznek koldus háziállatok, Ha ezután is lányok és fiúk Szeretni tudnak, úgy, ahogy mi rég, Az anya gyermekét Ringatja újra, s tiszta mellei Duzzadnak majd édes tejjel tele, Nem széled füstté az élet tüze, Felcsapnak ismét győztes lángjai, — Miért is kell hát egyre kérdened, A feleletet úgyis már tudod: Lenni kell — törhet bármi ellened, Ez itt a kérdés, nincs máshoz jogod. Karel Jansa rajza BAKA ISTVÁN fordítása
