Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-11 / 28. szám
Kulcsár Ferenc: muN Azt várják, hogy ugasson és marjon eleven húsra, élő testre e foganatlan, lágy ajak? Az örök tejfog s babatorok ...? Elvárják, hogy ugasson és marjon e felnagyított, űri boltozatok rojzai, rézkarca, metszete alatt? Hiszen mind .. .1 Hisz minden pillanat fogzománcát vássa, ajkát cserepezi! és torka a belső sírástól beszakad a szorítástól, hogy - nem szabad. Török Elemér: öregembere * . Amikor bealkonyodik a keresztút is elcsendesül homlokukat ráncolva öregemberek állnak a sörszagú kocsma előtt valahol o dülőút porgomolyából hirtelen felnyerít egy ló tekintetük mely beleolvad a közeli éjszakába csupa ilyen emlékkel van teli Szitási Fereinc: SZO/VETT A FŰZRŐL Borzas a szomorúfűz, lombjában Szűzi ökörnyál virít, - a nyár szemében ropog a tűz. . .. alatta hét nép mesehős, vasból mindnek az ajka, kisgyermek rendezi, rakja, gyenge keze erős. Fölé hajlanak az ágak tündérek?, sárkányok? Ki tudja? Zs. Nagy Lajos: A fűz már legenda - önmagát látja, indulna, futna. A/M • Dénes György: Miféle úrvacsorára készülnek ebben a nyárban? Fehérek lettek a varjak Didergek harangzúgásban. Reggelre valami részeg fölgyújtotta a kertem. Vckító önkívületben égnek a fecskék felettem. Méhekből csap föl a zsoltár. Zuhog a tébolyult ének. Eszelős hársfa az oltár: illatos pokolban égek. Megolvadt szurokból nőtt ki ördögi bűneim bokra. Sistergő üstben sővárgom Öt - oki föloldozna .. .1 ALKOlW ÁRKÁDOK 4Mrr A kcpuk alatt tócsa, vak magány, esett, még ott a könny egy vézna fán, arcom eltörött, cserepei a járdaszélen, reménytelen vagyok, de mit is reméltem. Szemben egy részeg tántorog, szegény, árnyát o lámpafény kibontja, jó neki, álmait csöpp szellő lengeti, s virág dalol a tócsa fenekén. Most látom, milyen boldog így az ember, mert alászállt a vágyak bús honába, lehetnék én is boldogok királya, szerethetnék csillagzó szerelemmel. vat J Yvufrji/ry^ioéacf’ TcTvaszy Noémi: Virágok (linómetszet) Malinák István: Az idő Valahogyan nem ment minden a legnagyobb rendben Ipszilon életében. Erre egy hajnalba nyúló magányos borozgatás után jött rá, amikor számot vetett eddigi életével. Vajon milyennek találtatnék, ha a cselekedetek mérlegére helyezném eddigi tetteimet? — állította fel magának a súlyos kérdést. De a bor nem válaszolt. Arra a következtetésre jutott, hogy kizökkent az idő. Agya, mely csak civilizált órákban és percekben volt képes gondolkodni, megsejtette, hogy valamikor, a lét és nem lét határán az idő lekéste önmagát: tizenkét órával. Ezért Ipszilon órája reggel nyolckor mutatott este nyolcat és megfordítva. Ipszilon e végzet következtében éjszaka élte normális életét. Álmában ő Irta meg a 20. század legkiemelkedőbb regényét, a drámáiról szóló kritikák is több kötetet tettek ki. Ű adta le főnökének a legolvasmányosabb, legizgalmasabb riportokat. Fáradt mosollyal ébredt, s az is csakhamar eltűnt arcáról, mikor rájött, hogy csak álom volt. A szerkesztőségben sablonos cikkeket írt, melyekbe az éjszakai nagyszerű gondolatoknak csak egy-egy halvány árnyéka került. Ipszilon helyre akarta billenteni az időt. Az ősi egyensúlyt kereste, felvette hát a harcot. A modern száguldástechnika minden eszközét megragadta, hogy behozza a 12 órás késést. Közben megőszült, és kétszer kapott infarktust. Sem utolérni, sem megállítani nem tudta egy percre sem az időt, mint Michelangelónak vagy Beethovennek sikerült. Ébenfa hintaszékében ülve, svájci karóráját akarta felhúzni, de az kiesett a kezéből. Öregesen, topogva állt fel. Valami megreccsent a talpa alatt. Az óra volt. Mintha megállt volna az idő ... Érezte, hogy már későn. Az első menetben kellett volna, s ő már a harmadik menetben is vesztésre áll. Már csak azt várta, hogy mikor szólal meg a gong. Az óra törmelékeit mérgesen nyomkodta botjával a szekrény alá. A siker Ipszilon egy hét óta minden reggel csapzott hajjal, csuromvizesen ébredt. Álmában vízilabdázott, pedig világélgtében tartózkodott a megerőltető testi munkától. Nem tudta, mire vélje az egészet. A zöldek csapatában ő volt a kapus. Legnagyobb ellenjelük, a sárgák ellen folyt a mérkőzés, melynek el kellett döntenie, hogy elsők lesznek-e a ligában, vagy sem. A sárga sapkás hatalmas iramban úszott kapuja jelé. Megdöbbenve vette észre, hogy a csatár kezei közölt az ő feje himbálózik a vízen. A sárga sapkás lőni készült, okosan kiemelkedett a vízből, hintáztatta kezében a fejet, be akarta őt ugrasztani. Ipszilon türelmetlen volt. Dobd már ide a fejemet! — szerette volna odakiáltani neki. — Vigyázz, belövi! — ordította fülsértő hangon egy szurkoló. Ipszilonnak hirtelen melege lett. Válaszút elé került: vagy úgy viselkedik, ahogyan egy kapustól elvárják, s akkor győzelmet szerez csapatának, vagy pedig magához ragadja szeretett fejét. A sárga lőtt. Ipszilon védett. — Ez aztán a kapus! — hallatszott mindenfelől. — En marha — szitkozódott —, miért nem tekertem vissza a nyakamra? A zöldek gyors egymásutánban két gólt dobtak a sárgáknak, majd egy szép, hátulról indított akció után harmadszor is az ellenfél hálójában csobbant Ipszilon feje. Öt is elkapta a láz. — Győzünk, megmutatjuk nekik! — ujjongott. Egy sárga támadás után csak öklözve tudott hárítani. Felpillantott. A fej orrából eleredt a vér. A lelátón a nyenyerék diadalittasan nyenyeregtek. Ipszilon büszkén kihúzta magát a vízben. Sírni tudott volna, mikor látta, hogy feje túlszáll a kötélen, s nagyot csattan az egyik startkövön. — Azért is megmutatom nekik — csikorogta. A következő támadást lábbal védte ki, úgy, hogy félbukfencet csinált a vízben. Halántékon rúgta a fejet, a fejét. Ip-szi-lon, lp-szi-lon — dörögték a lelátón, mindannyiszor három gyorsat tapsolva, mint a Fradi- meccseken szokták. Aztán gólt kapott. Felébredt. A kispárnába törölte izzadt arcát. Kávét főzött. Délután már tüsszögött. Rémülten vette észre, hogy láza is van. Mert mindig izzadton ébredek — gondolta. — Holnap futballkapus teszek álmomban, az nem olyan vizes sport. Es megint mi fogunk győzni! — dünnyögte. Es bevett egy acylpirint. ÚJ VEISEIÍC-
