Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-11 / 28. szám
1. Tisztelt Elvtársak! F. é. augusztus 20-án a Mülmér Központi Iroda falu- járóival Onyeg községben kimeszeltük, kitakarítottuk a kultúrotthont, és a helyi fiatalokkal közös műsort adtunk. Hazafelé az úton énekeltünk, mozgalmi és népdalokat, köztük katona- nótákat. Az egyik dalunk miatt egy idősebb elvtársnő {a nevét nein tudom) sértő megjegyzést tett ránk. Elsősorban rám, minthogy — jobb híján — a nótázást én vezettem. Láttam, hogy a társaság megbontránko- zottan reagálni készül. Nehogy a hangulatot az utolsó órában veszekedés rontsa el, a gorombaságot hallatlanba vettem, gyorsan újabb nótát intonáltam. Mire hajnali kettőkor a Marx téren elbúcsúztunk, az incidensnek nyoma sem maradt. Elvfársi üdvözlettel — 1950. szeptember 3. — Aláírás. • Janókám! Ci-joint, a kért igazolójelentés. Mi minden marhaságra jut nektek időtök abban a Magas Minisztériumban! Én az ügyön rég túltettem magam. Őszinte irigységgel — Aláírás. 2. Janó! Nem értelek. Miért kell „mentegetni“ engem? Pontosabban: miért engem? (És ha már mentegetsz, mi szükség kertelni? Nem „önkéntes társadalmi buzgóságból“ mentem, tudhatod! Hanem „nőügyben“. Hogy legalább az ünnepet együtt tölthessük. Sohasem szégyelltem, hogy amijük az új magyar filmek hőseinek nincs, az nekem van. Klasszikusainknak is volt. S ha most hozzáteszem, hogy „hális- tennek“, az Nálatok talán „klerikális reakció“?!) Ami pedig az érdemi részt illeti: tudod, mit mondott, szó szerint, az a szipirtyó? „Dicsőíti a Horthy-szol- dateszkát! Kibújik a szög a zsákból csak néhány pohárral megigyanak!“ Érted? Miféle szög, miféle zsákból?! (Kezdhetném azon, hogy a falu kocsmájában egy pohár sört nem kapni. Csak valami „csemege édesnek“ titulált hánytatót, és kisüsti néven palackozott pervátaszagot. Szerencsére, találtam egy jó hűs kutat az egyik házban. Hát annak a vizét ittam. „Néhány pohárral.“ De végtére is: el tudsz képzelni olyan és annyi szeszt, hogy én Horthy-nőtára fakadjak tőle?!) Enyhén szólva, furcsa, hogy még én mosakodjam, és „bővebb magyarázatot adjak“. Ha muszáj, hát muszáj, mellékelem. Társ-szégyenkező barátod — Aláírás. Tisztelt Elvtársak! Szeptember 3-1 igazolójelentésem kiegészítéseként közlöm: A „Kapitány úr, sejhaj“: Népdal jellegű menetnóta. Ojabb keletű ugyan, de nem Horthy-nóta; a közös hadsereg idejéből származik, miként azt az általunk énekelt, eredeti szövegben a „kapitány“ rang is jelzi. És éppen hogy nem a szoldateszkát dicsőíti. A közkatona fájdalma és iróniája nyilatkozik meg benne. A kapitány úr „felül a lovára“; vagyis könnyű neki, lóhátról lenézni, „visszatekinteni“ a menetfölszerelés — a „nehéz viselet“ — alatt nyögő, „elfáradt bakára“. Ebben a szituációban hangzik el, hogy „ugye, fiúk. szép élet a katonaélet?“ Olyan ezt tehát, mint egy keserű káromkodás. Átmenet a második strófára, — „ ... ágyúgolyó lesz a baka búcsúztatója“... —, ahol a keserűség már irónia nélkül, közvetlenül jelentkezik. Ebben az összefüggésben nézzük a külön kifogásolt „úr“ szót is. Az „elvtárs“ prozódiai szempontból még csak megoldható, egy hangsúlytalan rövid magánhangzó kiütésével: „Kaptány elvtárs, sejhaj“ De épp a szöveg iróniája miatt, politikai szempontból lehetetlen! Néphadseregünk megsértése volna. Szerintem, Elvtársak, nagyfokú rosszhiszeműség és korlátoltság kell hozzá, hogy valaki e miatt a dal miatt engem a szóban forgó képtelen váddal illessen! Elvtársi üdvözlettel — 1950. október 10. — Aláírás. 3. Kedves János! Miért ne továbbítaná* az elvtársakhoz? (Akikről még mindig nem tudom, kik, mik; talán nincs is más nevük és címük? „Elvtársak.“ Mintha én nem is volnék, nem is lehetnék társuk az elvben, ők annyira, olyan magasan fölöttem elvtár- sakjj Az én érdekemben? Mert ha sor kerülne rá, a tanúk is ellenem valla- nának? Lehet, János, lehet fordítva is. Ki-ki a maga becsületéért felelős. (De az égre! Mekkora feneket akartok keríteni annak a kapitánynak? Amekkora a lovának sem volt?!) Szerinted az a hölgy „okos, müveit, széles látókörű“. Praestet fides supp- lementuml Én nem annak érzékeltem őt. „Régi természetbarát. Mozgásművész. Részt vett az ellenállásban.“ Szíven ütöttél. Áta Te éppúgy tudod, János, mint én: annál sokkal többen „vettunk részt az ellenállásban“, és annál sokkal kisebb eredménnyel, hogysem az ma privilégium legyen. Pláne, amelynek magasából holmi szöget előbújtató zsáknak nézzünk má- sokatl Ha nem tekintem a korát, és hogy (eredetileg) nő, én azért a kijelentésért ott, helyben szájontörlöm. És neimcsak a magam nevébenl „Részt vett az ellenállásban.“ Hát jő. Húzd ki a személyét bántó utolsó mondatot, és továbbítsd a „Kapitány úr, sejhaj“ exegézisét az „Elvtársaknak“ minden kommentár nélkül! Üdv. Aláírás. 4. Nincs, Édes Öregem, nincs önkritika, sem bocsánatkérés, kössetek föl. de én ezt már nem játszom tovább! Hiszen Te magad is „bárgyúság“-nak minősíted! Az a nő egy veszett inkvizítor, szinte látom rajta a domonkosrendi csuhát. (Lehet kártékonyabb, mint a pártnak ezek a „kizárólagos jogú“ apolo- gétái?) És mi az, hogy Valakinek a Valakije? Ez érv? Miközöttünk? János, szégyellem magam! Ügy látszik, a pozíció és az opportunizmus valóban édestestvérek, csak tudnám, melyik az elsőszülött! Hát elfeledted már a hosszú sétákat a Ménesi úton? János! Mi akkor az Atyaisten egyszülött Fiával számoltunk le magunkban. Pi dig az is Valakinek a Valakije! Hi ezért, ezért voltak válságok és gyöti viták? így fest a mi tudományé világnézetünk és kommunista elvi b< torságunk? Hogy a „bárgyúság“, h „Valaki szólt az ügyben“, igazsá lesz?! Hallgass Ide, Jánosi Ha már mentei akarsz, ne megint arról beszélj, hog „föláldoztam a szabadnapomat, pedi nem is az én brigádom“, meg hog „milyen meggyőző hatású ünnepi bí szédet tartottam“. Persze, hogy csiná tam valamit, ha már ott voltam. Me szeltem is, fülig mészből mosdottál ki, mielőtt „meggyőzően hatottam' De nem ez az érdekes! Az adott v: szonyban: mellébeszélés! Az immanen érvre hivatkozzál: amit bűnömül áll: tanak, érdemem! Tehát, hogy eléneke: tűk a mozgalmi dalokat, magyaroka és külföldieket, a Geyer Flóriántól Már termelnek újra a gyárakig; szépeket is; azokat is, amelyeknek magyar fordítása iszonyúan hasonli a Giovinezzára. De a leghosszabb se lyem is, amit az a bizonyos elvtár lobogónak sző, egyszer véget ér! Ah kor pedig elkezdődött a mi kaverná énekkultúránk spontán megnyilatkozó sa. A „Pacsirta szólt a fán“, „Schneider Fáni“ meg a „Riska tehéi fara“. Falujárásból hazatérő kultúrcsc port! Mit tegyek, zavarta a stílusér zékemet egy zötyögős, koszos teher autón, hogy „Itt a lux-, itt a lux-, it a luxusvonat“. Népdalozni kezdtem Ámde minduntalan kiderült: rossz vá gányra futok, egyedül maradok. Netái — ami még rosszabb — próbálnak jön ni utánam, de a rutin félreharmonizál ja őket. Vagy én tudok nagyon sol népdalt (túlzás), vagy ők nagyon ke veset (valószínűbb). Tehát az ismerő sebb régiókban kerestem velük talál kozást. „Csinom Palkó“, „Fiumei kikö tőben“... Tovább a katonanótákat újabb keletűeket, értsd: múlt száza diakat, nem a legislegjobb zene anyag, de ne legyünk puristák, fő az hogy ismerik, együtt énekelnek. Há így került sor a kapitány úrra. Sejhaj Ha már, akkor azzal mentegess hogy megtanítottam egy kultűrcso portnak a Fábián Pistát, a Katona s< lettem voinát meg a Szalárd alatt fo lyik el a Berettyót, amelyek egyiké ről sem mondható aztán, hogy dicső ítenék a szoldateszkát! Éjféltájban fáradt, elcsigázott énekeseknek! E; azért valami, nem? Talán még a Ma gas Minisztérium szemében is, melj kultúránk ápolására hivatott. De önkritika? Mert Valakinek a Valakije? Édes Komám, látom, hiszem hogy segíteni akarsz! De csak állok mint szamár ä hegyen. Milyen önkritika? Hogyan? Miért?! bele sem tud iiék fogni! És gondold csak meg: ki és mi válnék itt nevetségessé, ki és mi minden, tragikusan' nevetségessé! Hi szén annak a Valakinek is meg lehetne magyarázni! Ha valóan Valaki megértenél — Aláírás. 5. Látod, Jankóm, miért nem így kezd- ted?l Ha tudom, hogy ez az ügy Neked annyira kínos; hogy — mint írod — hovatovább az egzisztenciádat kockáztatod miattam, már a múltkor megírtam volna a mellékelt néhány sort. Hiszen jöhet még ismerős, kolléga, elvtárs és szerelem is az életünkben, de barátság — az csak egy van. Az pedig, sajna, kötelez. Tisztelt Elvtársak! F. é. szeptember 3-i és október 10-i igazolójelentéseim kiegészítéseképpen az alábbiakat adom elő: Az augusztus 20-i falujáró brigád reggel hat órakor találkozott a Marx téren. Sokan távolról jöttek, négykor, fél ötkor keltek. Egész nap dolgoztunk, este műsort adtunk. Huszonhárom órakor indultunk haza, kényelmetlenül szorongva egy rossz állapotban levő teherautón, amely a gödrös makadámon a kilencven kilométeres utat három óra alatt járta meg. A véletlen úgy hozta, hogy én vezettem az éneklést. Tudtam, hogy ha csak rövid időre is abbahagyjuk, menthetetlenül kitör rajtunk a fáradtság, és a szép nap hangulata megromlik. Annyira csak ez a gond foglalkoztatott, hogy a nótázás során egy — bár nem fasiszta, de — rosszízű katonadalt is („Kapitány úr, sejhaj“) intonáltam. Egy körünkben levő fejlett elvtársnő figyelmeztetett az elkövetett ideológiai-politikai hibára. Visszacsinálni már nem tudtam; egyébként is, mint jeleztem, az éneklés folyamatossága volt a gom dóim: a könnyelműen választott nóta végeztével gyorsan másikra tértem. Amit) akkor, 'eimulasztottam, szeretném most pótolni: önkritikát gyakorolok. Kérem, hogy ezt, valamint az előadott körülményeket ügyem inegKocsis Ernő: TÁJKÉP, tusrajz Mesterházi Lajos:
