Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-26 / 39. szám
falakkal, a várossal... És trombitáltam, harsonáztam. Trr-trr-trara-trara- tru-trn trr-trr trara trara tru-tra. Kihaltak voltak az utcák, nem közlekedtek a villamosok, az autóbuszok ... csukott és sötét ablakok mindenütt, trr-trr-trara-trara-tru-tru.. nem felelt senki, nem hallotta senki... Belém karoltak, kapaszkodtak, húztak, vonszoltak előre. Lettem: percek domború ívein sodró kábulat, körhinták szédiilete, csillagok örvénye, a pillanatok küllőin forogtam ... forogtam egyre, körülöttem pörgött, felemelt, gurított, vitt, vitt, vitt tovább ... a széles út... Az ezüst papírtrombita beleharsonázott a süketség-némaság folyosóiba. És hullottak a konfettik, beborították a várost, a háztetőket, a szerpentinkarok ölelésre kúsztak a tornyokra, kéményekre, tévéantennákra, gyárkémények magasán rügyeztek ... Egy alkalmi árus poharat nyújtott át nekem, beleöntötte a pezsgőt. Villant a pohár, egy hajtásra kiittam. Az alkalmi árus újra töltött, innom kellett még, inni akartam;... Olyan volt a pezsgő, kissé olyan színű, mint régi könyvek szegélyén a kopott aranybetűk. Kiittam a poharam. Havazott, testesebb pelyhek szálltak. A széles út ezután jobbra kanyarodik, kissé mintha jobbra dőlne, mindig jobbfele tart. Tudtam már, hogy a szórakozóhelyek illatát szer- tefoszlatta a magány s a csend, tudtam, pihennek, alszanak a hosszú hajú fiúk, álmodik a gitárajkú táncosnő ... Nem hallhatják ezüst papírtrombitám ... tr-trr trara trara tru-tru trr trr trara tru tru. Megvettem a trombitát, a konfettit, a szerpentineket, pezsgőt ittam ... megvettem az álarcot is, a bice bóca alkalmi árustól megvettem a pnpirál- arcot, az ünnep arcát... És álarcosok sürögtek, tülekedtek körülöttem, álarcosok vigyorogtak rám répaorrú, cilinderes, oroszlán, víziló, sárkány __ lökdöstek, belém cs impaszkodtak ... orrszarvú, kapor- szakállú szent, szirének ... rajzottak körülöttem, előttem, utánam ... mentem... De a házakban nem vettek tudomást rólam, rólunk... trr- trr-trara-trara-tru-tru-trr-trr-trara-trara __ körülvisongtak az álarcosok tr ombitái, repültek a szerpentinrakéták, egymásra lövelltek a konfetti- parazsak ... és szólt az ezüst papír- trombita, szállt a hangja, szállt. Álarcom átnedvesedett, a trombitát áztatta a hó, Kövér pelyhekben hullt a hó. Lány állt a zöldre festett bódéban, ő volt az utolsó utcai alkalmi árus a körúton. Megindultam felé... Mintha Éva lett volna a lány, Éva, aki elutazott, elrepült... Éva — suttogtam, párapamacsok rebbentek elő az álarc szájából — Éva — ismételtem suttogva ... — visszatértél volna ... ? A lány mosolygott és átnyújtott nekem egy celofánba csomagolt vörös szegfűt... Néztem, elnéztem a lányt... aztán lassan megindultam ... kezemben a virág, kezemben a papírtrombita ... Ünnep volt, ünnepelni kellett... Trr-trr- trara-trara-tru-tru trr-trr-trara trara trü-tru ... fújtam a trombitát... Trr- trr-tra-tra-tru ... Dsz-dsz-dsz felelt a lila szegélyű fúvóka- dsz dsz sz, felelte a trombita. És nem jött ki több hang a trombitából... dsz dsz ... hallottam a trombita tüdejéből. .. Fújtam, erőlködtek, de csak a saját levegőm, zihálásomat hallottam. Elromlott a szerkezet, nem szólt a trombita, lé, csak a nyálam folyt belőle, meg a hóié az ezüsttrombitáról. Kétségbeesetten próbáltam életre kelteni a hangokat, a vijjogást, a dudálást ... a zsoltárt, az ünnep himnuszát ... Éreztem, hogy elönt a meleg. Iz- zadságcseppek pattantak homlokomon, csurgott hátamról a víz. Megpróbáltam még egyszer, megkíséreltem tízszer, húszszor ... Dsz-dsz- dsz ... hallottam mindig, aztán az is megszűnt, elhallgatott. Meghalt a trombita, halott lett az ezüstszínű papírtrombita. Nekidőltem egy fának. Kabátzsebembe nyúltam, öltönyöm zsebébe markoltam ... egy üres, szakadt zacskót találtam konfetti, szalagok nélkül... Megfordultam. Szemben a széles körúttal a házak, az ablakok, a kapuk sorával. Ügy álltam álarcosán, virágot tartva a kezemben meg a halott trombitát. A lány, a virágáruslány nem volt sehol. Vízszag csapott fel rám. Hűvös léghuzat, mintha megindult volna a szél, de csak a folyó szaga volt. Víz, hó, pára olaj meg a halszagú bárkák keveréke, az iszap, a kőpart hideg lehelete. Ismét a folyóhoz értem? És a csöndben- levettem arcomról az álarcot... Éreztem: kilépek az ünnepből. Megindultak a villamosok, az autótaxik, megvilágosodtak az ablakok, a körúton valaki dudálni kezdett, trombitálni... harsogtak a piros, sárga, kék, zöld papírtrombiták, száz, ezer. neonreklámok fénye fröccsent az aszfalton, az égre lampionokat aggattak, rakéták durrog- tak... Megbolydult minden ... eszembe jutott, hogy az ötemeletes házban tálán tálalják a kocsonyát, az. állomásról kifutnak a szerelvények, táncolnak a kőszentek szobrai... telefonok csenghettek, megszólalt százezer dob, zongora, villanydrótok párhuzama végtelen gitár... Tudtam, koccintanak egymással rendőrök, kalauzok, fiúk. lányok __és koccintana k egymással a magasban a gyárkémények, tornyok, tűzfalak, megkezdődött a nagy buli... nélkülem. 197B X. 26. rázta Toni. — Híjával is találkoztam. Tejre várt ő is. — Miért nem hívtad fel? — kérdezte Moncso. — Hívtam — felelte Toni, — de még kenyérért kell mennie. Meg más dolga is van. Azt mondta, különben sincs kedvel Az utcánkban minden gyerek boldog lett volna, ha eljöhet Toniék padlására, hogy onnan induljon el világkörüli útra a messzi tengerekre! Ilija velünk jött a cethalászatra az Északi-Jeges tengerre. Igen nagy volt a fagy, elfogyott a fánk, és az ágyakat égettük el, meg mindent, ami fából volt. Azután bekerítettek bennünket a jégtáblák és hajónk moccanni sem bírt. Lehet, hogy Ilija attól rémült meg, vagy a hongkongi szörnyű verekedéstől. Azt a norvégek kezdték, s aztán a kocsma minden tengerésze, belekeveredett. Lesújtottak az öklök, villantak a kések, szörnyű volt a zűrzavar. Ilija egyszer-kétszer még velőnk jött, úgy emlékszem Hawaiiba és Já- va-szigetére is. Azután nem jött többé. Megrémült talán a nehézségektől meg a kockázattól, vagy csak egyszerűen szárazföldi patkány volt-e, nem tudom. Emilio Salgarit sem olvasta többé, és szívében nem lángolt ugyanaz a tűz, amely bennünket fűtött. — Szárazföldi patkány! — mondogattuk. — Majd hivatalnok lesz belőle, és nyolc órát ül egyfolytában a poros hivatalban vagy sajtot meg olajat árul valaholl — Ott megy, nil — szólalt meg Moncso. Ilija egy kecskét terelt az utcán és fütyörészett. — Hé, fiijai — kiabáltunk neki. — Hová viszed azt a kecskét? Gyere velünk! — Kiviszem a kertbe! — felelte Ilija. — Hadd, legeljen egy keveset! — Ugyan, hagyd már azt a kecskét! — kiabáltuk az ablakból. — Gyere velünk a Biscayne-öbölbe! Most indulunk! Ilija azonban csak legyintett, tovább fütyörészett és húzta maga után a kecskét. Mi pedig elhajóztunk. * * # Húsz év múlva egy szép napon Ili- ja anyjával találkoztam a villamoson. — Hogy van Ilija? — kérdeztem. — Mit csinál? — Jól van! — felelte az öregasz- szony. — Hiszen tudod, ugye, hogy tengerész? A Biscayne-öbölből írt! Mert ott van most a hajója! Ilija harmadkapitány volt. A mész sze tengereken hajózott. A múlt évben, mesélte, az anyja, Japánban járt, a Sárga-tengeren, és a Korall- szigetekről meg a déltengeri pálmákról küldött levelezőlapokat. És most a Biscayne-öbölben hajózik. Mi meg a poros hivatalban görnyedünk, az irattartókat rendezgetjük, és munka után, útban hazafelé, a piac mellett megyünk el, hagymát meg krumplit veszünk, és hazacipeljük a feleségünknek. És csak nagy néha, esténként, amikor már a tányérokat elmosogattuk és a legyeket kikergettük a konyhából, téved véletlenül a pillantásunk a csillagos égre, és jut eszünkbe a Dél Keresztje, meg a Biscayne-öböl, a végtelen, ezüstös homokpartok, a szerelem, és a halál, a gyűlölet és a bosszú, és az örök óceán határtalan, csöndes térségei. S amikor jó éjszakát kívánunk feleségünknek s békésen homlokon csókoltuk, gyorsan és mélyen elalszunk. KARIG SARA fordítása A kígyó borzasztó hosszú állat, hosszabb a legrövidebb öntöző- csőnél is. Előfordul mint az öt világrészben, mezőkön, kövecseshomokos földeken, erdőben és a patikák címtábláin, leginkább azonban mégis a szép női kebleken, sőt a fó barátok keblén Is, ez az utóbbi fajta azonban igen beteges és gyenge, amiért is a fó barát azt a keblén melengeti. A kígyó igen buta állat, ezért a hüllők közé sorozzák. Lábait- illetőleg nyomorék, egy lába sincsen, és ezért hason mászik, ami különben alázatos természetére is vall. Legnagyobb kígyó az óriáskígyó, ez születésekor még óriási kicsiny ugyan, de később napról napra hosszabb lesz, míg végre akkorára nő, hogy ha akkor a farkára állna és fölegyenesedne, pont akkora lenne, mint egy óriás. Igen nagy és veszedelmes kígyó még a csörgőkígyó. Ennek méregfogai vannak, harapása halálos, miért is a farka végén kis lemezeket hord, amikkel menet közben csörög, figyelmeztetvén az embereket, ha jön, fussanak el, mert különben baj lesz. Persze, aki süket, az könnyen megjárhatja, ezért nem jó süketnek lenni! Aztán igen helyre pörge kis kígyó a vipera. Ez minden jó magyar embernek kedves kígyója, mert idegen származása dacára is szívesen időzik ,magyar földön, például a pilisi hegyekben, ahol a svábokat meg-megcsípi néha. A vipera által harapott seb is lehet halálos, célszerű a sebet kiégetni, vagy, ha a vipera egy szép leány képét csípi meg, kiszívni; sőt ez az eljárás előzetes védekezésül is helyes (lásd: profilaxis!, azaz a mondott csinos képet lehet kígyócsípés nélkül is előre kiszívni, de csak egy kicsit, nehogy nevezettet a mamája a leendő kígyómarás helyén megpofozza. Mulatságos látvány a pápaszemes kígyó, akit egyszer szürkehályog ellen operáltak, azóta pápaszemet hord és rossz kedve van. Az emberi életben is szerepel mint anyós. Mint minden élőlény, a kígyó is örül a tavasznak, mégpedig any- nylra, hogy ilyenkor örömében kibújik a bőréből. Az óriáskígyót különösen at életunt tyúkok szeretik, egy ilyen életunt tyúk kimegy az erdőbe, és addig vár, míg jön egy óriáskígyó, aki mikor meglátja a tyúkot, annyira elcsodálkozik azon a buta tyúkon, hogy kitátja a száját, és az látva marad. Most a tyúk „egy életem egy halálom!" kiáltással beleugrik a kígyó szájába, s mivel a kígyó ijedtében becsukja a száját, a tyúk megfullad. A kígyó most „amit főztél, edd is meg!“ meggondolással elkezdi nyelni a tyúkot s mivel aznap még úgysem evett, egyúttal táplálkozik is általa. Nevezetesek még a kigjób "mülök. Ezek cirkuszban és orfeumban mutogatják magukat. Kihoznak egy nagy kígyót, azt kissé felemelik, és hogy el ne dőljön, megtámasztják. A kígyó kíváncsian várja, hogy mi jog ebből kisülni, és közben mereven bámulja az artistát, akit ez a tekintet, mivel fene nagy kígyóról van szó, valósággal megbúvói, szíve dobog, térde inog, ajka reszket, és ijedtében mindenféle marhaságokat csinál, ami az úgynevezett kígyóbűvölés, más szóval: „jaj, de unalmas az élei"! jeles kígyók még: a repülő kígyó, a budai sikló, a rája, a lazac és a vízi göreb. Érdekes lenne még egy kis rövid sárga kígyó lila kecskeszakállal. A kígyó életkora egy naptól tíz-tizenkét évig terjed, mindig attól függ, hogy a bennszülöttek mikor verik agyon. Húsát kiköpik, de bőréből szép pénztárcákat csinálnak, amit nagy előszeretettel lopnak az emberek. A nagy kígyók a fiatal kígyókat, ha nagyon pajkosak, azzal fenyegetik, hogy vigyázz, mert jön a bőrkereskedő bácsi! Gyurák Éva illusztrációja I KÍGYÓ
