Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-19 / 38. szám
STEFAN MICEK 3 Kerékpárról Afrikon keresztül (VII.) ■ — Egy óra múlva Agadezben leszünk — szólt hátra a kocsiba Ben- chochra Hamma nigeri kereskedő, a kamion sofőrje, akinek kocsiján Ta- manrasset-ből már ezer kilométert megtettünk. Csendben ültünk. Időnként egy-egy falu vagy település maradt el mögöttünk. A kunyhókat kis kertek vették körül. Háromezer kilométer után ismét feltűntek . .. Legutóbb ilyen kér- teket valahol az Atlasz déli lejtőin láttunk. A házak mellett álldogálló gyerekek az úttmz futottak, nevettek és integettek nekünk. Mindjárt az első pillantásra feltűnt, hogy egészen másfajta gyerekek, mint a Szahara másik oldalán. Nemcsak a bőrük színe volt eltérő, hanem az öltözékük is. De tulajdonképpen mi szükségük van itt öltözékre? Fekete Afrikában voltunk. Afrikának még nem is olyan régen talán a legmegközelíthetetlenebb részében. Végre abban az országban, amely a nevét Afrika legrelytélye- sebbb folyőjatól a Nigertől kapta. Ettől azonban még messze voltunk. Egyelőre az ország legjellegzetesebb városa várt ránk. Agadez... Az agadezi mecset és minaret előtt álltunk, az utóbbi feltűnően hasonlít egy galambdúchoz. Körülöttünk félkörben állnak és ülnek a gyerekek. Legtöbbjük kezében kis táska van, bennük pedig el— C’est fini? Ez az utolsó szava? — C’est fíni... C’est fini ,,. És már eltűnhetnél -*• tesszük hozzá olyan nyelven, amit rajtunk kívül ezen a helyen senki sem ért. Kicsit gondolkozik, mintha azon spekulálna, hogy mit is mondtunk neki, majd a táskájába nyúl, és kiveszi onnan a pénztárcát... — Bon ... Jó, adjon, kétszáz frankot, és a magáé ... Összenézünk, és a zsebünkbe nyúlunk. Hátrálni már nem lehet. Most már nagy cirkusz lenne belőle, ha visszalépnénk. Tudjuk ezt, és így a pénztárca tulajdonosai lettünk. Az ifjú kereskedő gondosan elteszi a két darab százfrankost, köszön és átmegy a szemben levő üzletbe. A fiatal kereskedő egyszerre csak kilép a boltból, kezében három cipó kenyeret szorongat. Ma jó ebédje lesz ... Vagy — ma végre lesz ebédje ... A kíváncsiak tömegének irigy pillantása kíséri. Ezután szétszélednek, tíz-tizenöt önálló kiskereskedő lesz belőlük, akik az egész vagyonukat táskájukban hordják Az este még messze van —- és a turisták rendszerint csak alkonyaikor jönnek ki az utcára. Végre magunk maradtunk. Bon jour, monsieur. adni való áru. Bőrből vagy textilből, kézzel készített, apró, többé-kevésbé népművészeti tárgyak. Várnak. Mi a csodát fog ez a három fehérbőrű itt csinálni, mi a szösz hajtotta őket ide lógó nyelvvel? És meg vannak pakolva, mint a szamár. Végül az egyik Ifjú kereskedő nekibátorodott: — Németek? — és kinyitotta a táskáját. — Gyönyörű holmijaim vannak ... Ezer frank, és ez a tuarég pénztárca máris az öné... Valóban gyönyörű munka. Most azonban egészen más gondjaink vannak. — Monsieur, monsieur . .. A többi is mutogatja az áruját, dicséri, ahogy az egy rendes kereskedőhöz illik Ha már hajlandóknak mutatkoztunk az alkudozásra, más lehetőségünk nincs, mint megtekinteni az árut. — Kétszáz... — válaszoljuk kü lönösebb érdeklődés nélkül az ezer- frankos kínálatra, és azt hisszük, hogy ezzel végre megszabadultunk a tolakodó árusoktól. Leülünk az ösz- szegöngyölt hálózsákjainkra, és ismét kinyitjuk a kellemetlen szagú, meleg vizet tartalmazó víztömlőt... — Nyolcszáz... — a kis árus újból előveszi a szépen díszített pénztárcát. Nyugodtan isszuk a vizet, és tagadóan csóváljuk a fejünket; Elmúlt néhány perc, és a kis árus valahogy mégsem • készül tovább menni. . — Hatszáz — .a fekete szemek élesen figyelik, miként reagálunk. Szép emlék lenne 'ez a tuarégek országából. villant át az agyunkon . . — Mennyit ad érte, monsieur? — Kétszáz, mondtuk már ... — Adjon még rá ... — Kétszáz, c’est fini, ez az utolsó összeg. Azt hisszük, hogy ez végképp el* riasztja őt; kifújhatjuk magunkat, és megbeszélhetjük, hogy mit csináljunk először az ismeretlen városban. — Bon jour! Szia! — válaszolunk az ismeretlen fiúnak, hogy megértsen is minket, és a szóbőségét is kissé gyarapítsa. Éppen befejeztük a reggelit, ráültünk a hálózsákjainkra, és vártunk, vajon nem tűnik-e fel valamiféle autó vagy kamion, amelyik Niamey felé megy. — A kerékpárjára támaszkodott. — Niameybe mennek? A fiú tizennégy-tizenöt éves lehetett. Öltözete szerint nem tartozott a legszegényebbek közé. A kerékpár, amelyen érkezett, szintén ezt bizonyította. Ugyanis a kerékpár Nigerben elég nagy vagyonnak számít. — A kölcsönzőből van, öt frankért egy órára. Bemutatkozott. Kassidy Cherif. Tizenöt éves. Diák. Levette a szemüvegét,, elővette zsebkendőjét és megtörölte vele a szemét. Mindkét szeme fájt. Szeme sarkát fehér nyálka borította. Valószínűleg trachoma. Vagy tálén valamilyen más szembetegség? Szaharában, Algériában nem láttunk egyetlen szembeteg embert sem. Az első nigeri faluban, sőt magában Agadezben azonban nagyen sok volt belőlük. — Vedd le a szemüvegedet! Kassidy zavartan nézett ránk, azonban rögtön megértette, amikor a kis üveget meglátta. Hátrahajtotta a fejét, és nagyra nyitotta a szemét. — Maga orvos? Megnyugtatásképpen azt mondtuk, hogy igen. Elvégre, ha a cseppeknek nem is lenne más hatása, a szó is gyógyít, meg a bizalom. Természetesen elsősorban az orvosok és a gyógyszerek. Ezekből azonban Nigerben nincs túl sok. í; — Hová valók? Mondunk neki valamit Csehszlovákiáról, és óvatosan számoljuk a cseppeket. Rendkívül óvatosnak kell lennünk. A szembetegségek igen alattomosak — erről meggyőzött minket a számos vak, akivel Agadez* ben találkoztunk. Az itteni környeNigériai iskoláslány zetben nagyon könnyen és gyorsan terjed a betegség. Nos, és mi a kis Kassidy szemének kezelése után még rendesen kezet sem moshattunk. — Diák vagyok. Jelenleg az alapiskolába járok. Minden, amit tanulok, szórakoztat. Szeretnék továbbtanulni, hogy az egyetemre is beiratkozhassak . .. Leginkább a matematika, a fizika és a kémia érdekel. De a földrajz és a történelem is. Hisz városunk és egyáltalán Agadez környékének története igen érdekes ... Kassidy letelepedett a földre. A sátrat a város melletti óriás szabad területen vertük fel. Este, már besö- tétedés után állítottuk fel. Nemigen volt időnk a hely kiválasztására. És így tulajdonképpen csak most, reggelizés közben és után néztünk csak körül. — Agadez néhány száz, évvel ezelőtt nagy kereskedelmi központ volt. Az agadezi szultánok uralma alatt állt Niger északi része, sőt ők uralták a transzszaharal kereskedelmi utakat is. Itt árusították az Ajr hegyekben bányászott sót, itt tartották a rabszolgavásárokat.. Ma az Ajr hegyekben rezet, cint és uránt bányásznak. Az országunk tehát nem is olyan szegény .. . A megkezdett eszmefuttatást nem fejezte be. — Láttak már embereket éhen hal* ni? Mereven a város felé nézett. Beteg szemén valamilyen különös fény csillogott. Beteg volt, de látott velük. Sokat látott. Nem, ő személyesen talán még sohasem éhezett. Legalábbis nem olyan mértékben, hogy összefüggésben lett volna azzal a legrosszabbra, amire gondolt. — Voltál már Agadezen kívül másutt is Nigerben? Másról akartunk beszélni, láttuk ugyanis, hogy ez a téma a fiút nagyon kínozza, és lelkileg nyomot hagyott rajta. — Igen, voltam Zinderben. Szép, nyüzsgő életű város. Jövőre Niameybe megyek tanulni... Végre alaposabban szemügyre vehettük azt a helyet, ahol tábort vertünk. A hatalmas területnek megvolt a maga küldetése. Tegnap, amikor az agadezi esti sétánkról visszatértünk, tűzrakások mellett haladtunk el, amelyeken vacsorát főztek, amelyek körül vitatkoztak és énekeltek. Gyakran ki kellett kerülni a földön fekvő vagy alvó embereket. Még alig kezdett pirkadni, a térség ismét benépesült. Az emberek összecsomagolták holmijukat, a batyukat vállukra vették, és beosontak a városba. A Fiatal nigériai anya térségen a sürgés-forgás azonban ez* után sem csökken. A város felől is érkeztek emberek, letelepedtek és meghúzódtak. — Tudják, a mi országunk Afrika egyik legszegényebb, legnyomorul-^ tabb országa. Legnagyobb vagyonunk a szarvasmarha-állomány volt. A hús- és bőrexport. Az utóbbi években azonban a marhaállomány kipusztult. A nyomor és az éhség megszüntetése helyett, amiből addig Is bőven kijutott nekünk, még nagyobb nyomor zúdult ránk. Országunkat elérte az éhhalál. Ebben az évszázadban már harmadszor ... Nem volt pénz sem kenyérre, sem orvosságra, sőt még ma sincs Agadez csatornázására. Megértettük... A hatalmas térség nemcsak a legolcsóbb éjszakai szálláshely céljául szolgált... Kassidy felállt. Felállította a kerékpárját. Niamey felől egy púpozva megrakott kamion közeledett. Árut hozott Agadezbe: cukrot. lisztet ... Utána az úton örvénylő porfelő maradt vissza. Kassidy feltette a szemüvegét. Körülötte ismét rózsaszínűbb lett a világ. Beteg szemét az egyre jobban perzselő napsugaraktól védte. — Au revoir... És írjanak. Legalább levelezőlapon lássak valamit a világból.. . Nem fejezte be a mondókáját. Lehet, hogy még valamit hozzá akart fűzni, befejezni a gondolatát, amelyet egy órával ezelőtt félbeszakított — világot látni, ahol már nem hal éhen senki... A hatalmas térség csendjét motor- berregés törte meg. Néhány méternyire a föld felett, közvetlenül a fe* jünk felett egy utasszállító repülőgép szállt el. Niameyből hozta az utasokat. Kassidy Cherif leugrott a kerékpárjáról, integetett azoknak, akik néhány másodperc múlva Agadezben földet érnek. Egy év múlva innen ő is így repül el . .. Megigazította a szemüvegét, lehet, hogy a beteg szemét is megtörölte, ilyen távolból már nem tudtuk pontosan megállapítani. Nekünk is integetett, majd rátaxio- sott a pedálra. Egy pillanat múlva már el is tűnt Agadez első házai között. Kassidy Cherif diák. Lehet, hogy egykor majd orvos vagy mérnök lesz belőle ... Nigerben mindaddig nagy szükség lesz rájuk, amíg ott szebb világot nem lehet majd látni. Még hozzá egészséges szemmel... Találkozás a tuaregekkel JA szerző felvételei]
