Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-19 / 38. szám
AMIKOR ÚT MONDOM Jurij Ritheu 1930-ban született, arra a kérdésre azonban, hogy hány éves, így válaszol: „Ezer — és hamarosan meg is érthetjük ennek az okát. Első elbeszélése 25 évvel ezelőtt jelent meg, az olvasók azonban teljes joggal nevezik a csukcs irodalom klasszikusának —ez a nép a Szovjetunió távoli északi területein él. Végül pedig a Szovjetunióban élő csukcsok száma mindössze tizenhárom és fél ezer — Ritheu könyvei pedig 82 kiadásban jelentek meg s példányszámuk majdnem négymillió... Ritheu több mint húsz könyvet írt, ezeket huszonkét nyelvre fordították le, és csaknem valamennyi európai országban, az Egyesült Államokban és Kanadában, Japánban és Indiában is kiadták. Arra a réges-régi esetre, amikor a szabadság szót kellett lefordítanom csukcs nyelvre, gyakran visszaemlékezem manapság, amikor már hivatásos író lettem. Nem valami hasonló történik az alkotómunkában is? Hiszen „absztrakt" szabadság itt sincs. A művésznek mindig válaszolnia kell a következő kérdésekre: szabadság — de mitől? Miért? Minek az érdekében? De mielőtt válaszolnánk ezekre a kérdésekre, valóban belülről szabad személyiségnek kell éreznünk magunkat. Enélkül nem születhet művész. Mindjárt megértik, mire gondolok. Egyszer, amikor Koppenhágában, Dánia fővárosában jártam, meghívtak ä Grönlandi Házba. Mint ismeretes, Grönland, a világ legnagyobb szigete dán terület. A sziget őslakői, a grönlandi eszkimók pedig többé-kevésbé az én honfitársaim: szintén kis arktikus nép. Elbeszélgettem az egyetemi hallgatókkal, s ekkor az egyik fiatalember hirtelen zavarba jött s erre kért: „Ne nevezzen engem eszkimónak, kérem. Nevezzen grönlandinak!.“ Már megbocsáss — feleltem csodálkozva —, hiszen a grönlandi etnikai hovatartozása szerint éppen hogy eszkimói „Természetesen — helyeselt a fiatalember. Ve mégis...“ Különös kérésének okát így magyarázta: „A fehér emberben már kialakult az eszkimó sablonos képe. Becsületes és jószívű ember, bátor . vadász. Megél a jégtáblák között, szereti a szabadságot, de képtelen modern civilizált társadalomban élni. Elpusztul a nagyvárosban, megfullad a füstös levegőjében, megbetegszik a jó ételtől. Neki nem szabad gyári munkát adni vagy egy hivatal vezetését rábízni — nem szereti a fegyelmet. Fizetést sem szabad adni neki — mert elissza. Nem szabad taníttatni — ez csak megzavarja és megvalósíthatatlan ábrándokat kelt benne... En pedig — mondta a fiatalember — tanulni akarok, jó állást akarok, normális életet akarok. Éppen ezért kérem: ne nevezep eszkimónak“ Sok évvel ezelőtt, első félénk irodalmi szárnypróbálgatásom alkalmával, le kellett fordítanom egy újság számára oroszból csukcs nyelvre valamilyen szöveget, amelyben a szabadságról volt szó. A szabadságról általában, mint filozófiai kategóriáról. Zsákutcába kerültem: kiderült, hogy az én csukcs anyanyelvemben nincs ilyen „általános“ sző. Itt ennek mindig konkrét értelme van: szabadság VALAMITŐL, VALAMIÉRT, VALAMI ÉRDEKÉBEN Mondjuk, egy munkától „szabad“ nő merőben más, mint a férfitól „szabad“ nő. Vagy: a szántól „szabad“ kutya — nem ugyanazon kutya, mint amelyik a lánctól „szabad“ . .. Emlékszem, akkor ezt gondoltam: talán igaza is van az én ősi nyelvemnek, amikor nem adott szót az „elvont“ szabadság kifejezésére ... Szülőföldje — a Csukcs-félsziget ~ 711 000 négyzetkilométer jeges tundra az* ázsiai kontinens északkeleti végén. „Nálunk találkoznak a délkörök: az én ázsiai Wellen falucskámtól Amerika rossz gépkocsival is alig egyórányi út“ — magyarázta egyszer Ritheu. Itt, akárcsak az Északi Jeges-tenger egész partvidékén, évszázadokon át „arktikus népek“ éltek, amelyek különböző okok miatt távol maradtak az emberiség fejlődésének főútvonalától. A civilizált világban milliós városok fejlődtek ki, már feltalálták a rádiót és a mozit, repülőgépek szálltak, a tudósok felfedezték az atommag titkait — az ősi csukcsok pedig úgy éltek, mint a csiszolt kőkorszak idején. Házuk a jaranga volt — szarvasbőr sátor, ahol fagy- gyúméccsel világítottak, rozmárzsírral teli kőtálban moha égett, ruhájuk az elejtett állatok bőréből készült, tűzhelyük a máglya volt. Osztályrészük pedig a halál: yalamenyi XX. század eleji tudományosan megalapozott prognózis szerint, a csukcsoknak — akárcsak a cári Oroszország messzi északi vidékein élő többi népnek — az volt a sorsa, hogy eltűnjenek a föld színéről. 1917 októbere azonban érvénytelenítette ezt a kegyetlen prognózist. A szovjethatalom eljött Oroszország messzi északi területeire. Életet és egyenjogúságot hozott az ottani népeknek. 1930-ban Csukcsföld állami autonómiát kapott. Akkor keletkezett a csukcs írásbeliség is. Ebben az esztendőben született Ritheu. Jarangában jött világra, rozmárzsír-mécses fényénél. És minden lépés, amelyet kunyhójának küszöbén túl tett: — az iskolába, amelynek faépületét a tundrán keresztül szállították ide, a könyvtárba, az orvoshoz, a moziba (milyen csodának látszott minden!) — évszázadokon átívelő ugrás volt számára, a csukcs nép fiának. „Nem is sejtettem akkor, hogy minden reggel, amikor iskolába indulok, szinte évezredeket lépek át, s az ős- közösségi-patriarchális világból a szocialista világba röppenek “ Neki saját kiindulópontja van népe életkorának számításához, s így saját életéhez is. Vajon nem ezért válaszol Ritheu az életkorára vonatkozó kérdésre így: „Ezeréves vagyok“?... Ugyanaz a grönlandi fiatalember ugyancsak csodálkozott, amikor megtudta, hogy én egy olyan nép irodalmát képviselem, amelynek lélekszáma csupán tizenhárom és fél ezres, s amely csak a szovjethatalom idején kapott írásbeliséget. Még jobban csodálkozott annak hallatán, hogy a Szovjetunióban több mint negyven kis nemzetiségnek, amelynek azelőtt nem volt írásbelisége, ma már saját írói vannak. És végképp elképedt, amikor barátomról és kollégámról, Szemjon Kurilovról meséltem: ő az egyetlen olyan író a világon, akit egfesz népe... személyesen ismer. Kurilov ugyanis jukagir nemzetiségű, a Szovjetunióban pedig mintegy kétezer jukagir él. Ez nemcsak ez a rokonszenves grönlandi tartja csodának. Hiszen a grönlandi eszkimók írása, a hittérítők fáradozásai következtében, már a XVII. században kialakult. A kanadai eszkimók, az alaszkai őslakók szintén ismerik a betűt. De sem ezeknek, sem azoknak, sem másoknak nincsenek és sohasem voltak saját nemzeti íróik. Szépirodalma — ez a nemzet legmagasabb és legteljesebb önkifejezése — az északisarkvidéki népfajok közül csak a Szovjetunió északi részein élő népeknek van. Tehát az írásbeliség egy nép irodalma létrejöttének fontos, de nem egyedüli előfeltétele. Még valami más is kell, ami felszabadítja a nemzetet, szárnyat ad tehetséges fiainak, felnyitja szájukat. Véleményem szerint éppen itt kezdődik a művész számára a szabadság — hogy országa teljes értékű, jogok és kötelességek tekintetében egyenlő polgárának érezze magát. Minden irodalmár, amikor leül az íróasztalhoz, feltehetőleg saját magát akarja kifejezni. De az ember különféleképpen fejezheti ki magát. Kiléphet a színpadra — és énekelhet. Kiléphet a színpadra — és verset szavalhat. De kiléphet valaki a színpadra azért, hogy levetkőzzék... Én mindig ugyanarról beszélek: minden művész — személyiségéhez képest — köteles válaszolni erre a kérdésre: MIÉRT? Ha komolyan fogjuk fel az irodalmat (és tágabb értelemben a kultúrát), vagyis ha nem csupán szórakozást látunk benne vagy lehetőséget az „idő agyon- ütésére“. hanem nagy szellemi kincset, amely képes arra, hogy alakítsa az ember erkölcsi világát, segítsen neki megérteni önmagát — akkor feltétlenül egyet kell érteni azzal, hogy az alkotás szabadságát mindenkor korlátozza az a cél, amelyet a művész maga elé tűz, pontosabban szólva, ez mindig céltudatos. Mit akarok mondani a könyvemmel (színdarabommal). filmemmel, festményemmel)? jobbá, oko. sabbá, erősebbé, emberibbé teszik ezek az embert, vagy — ellenkezőleg — „elmossák“ benne a személyiséget, aláássák az életbe vetett hitet? Éppen arról van sző, hogy az író alkotói hitvallása — nemcsak saját életrajzának adata. Minden könyv — az olvasók millióit jelenti. S azok. akik a parttalan „szabadsággal“, holmi „anarchikus szabadsággal“ hivalkodnak — mindenféle cél és az emberekkel szemben érzett felelősség nélkül — vagy csupán könnyelműek, vagy pedig tudatos árulást követnek el az emberiséggel szemben. Itt talán helyénvaló a következő hasonlat: az emberek nagyon sokáig teljesen szabadon bántak a természettel; s hogy mire vezetett ez a teljes szabadság, ezt manapság mindenki tudja — nemhiába fúj riadót a világ, szólítja fel az emberiséget a környezet védelmére ... „De hiszen a szovjet író számára tilos témák is vannak? — tették fel nekem nemegyszer ezt a kérdést. — Hogyan egyeztethető ez össze az alkotás szabadságával?“ Nem titkoljuk: vannak ilyen témák. Ezeket a tilalmakat a Szovjetunió törvényei állapítják meg: tilos a háborús propaganda, tilos a nemzetiségi viszálykodás propagandája, tilos a pornográfia ... Ennyi az egész, ezzel ki is merültek a tilalmak. De mondják meg, vajon ép erkölcsi érzékű művésznek eszébe juthat az, hogy ezeket az embergyűlölő „témákat“ ábrázolja? Bizonyos vagyok benne, hogy amikor egy burzspá iró ezekhez nyúl (ha lelkileg teljes értékű ember), akkor tollát éppen nem a szabadság vezérli — hanem például az a törekvés, hogy kétes dicsőséget szerezzen, vagy „könnyű“ pénzt keressen ... Miként mindenféle, közegészségvédelmi törvény, az alkotói szabadság efféle „korlátozása“ — ha valaki így óhajtja nevezni — éppen a művészet erkölcsi céljairól való saját elképzeléseink kifejezése és a szovjet társadalom részéről megnyilvánuló társadalmi megrendelés. Tudom, a „társadalmi mpgrendelés“ kifejezésről sok kitalálás és koholmány akad. Eszmei ellenfeleink ezen is a szovjet művész alkotó akaratának erőszakos befolyásolását értik. Szerintük N. írót hivatja a párttitkár és megszabja neki: „Erről meg erről írj...“ Ez a szélsőséges, vulgáris nézet bennem nem kelt haragot Inkább nevetek rajta: a nevetés erő siti az ember egészségét, a harag pedig rombolja. De bízom abbán, hogy a komoly olvasó meg akarja érteni, milyen tartalmat adunk mi szovjet művészek ennek a nagy fogalomnak: társadalmi megrendelés. Az ilyen olvasó számára Lenin szavait szeretném idézni: „Ez szabad irodalom lesz, mert nem a bosszú s a karrier, hanem a szocializmus eszméje s a dolgozókkal való együttérzés toboroz majd újabb meg újabb erőket soraiba. Ez szabad irodalom lesz, mert nem valamely életunt hősnőt, nem az unatkozó és elhájasodástól szenvedő felső tízezret fogja szolgálni, hanem a dolgozók millióit és tízmillióit: az ország színe-virágát, erejét, jövendőjét, A szovjet állam megalapítója még 1905-ben, tizenkét évvel az Októberi Forradalom előtt mondta ezt, mivel éppen így képzelte el a jövendő szovjet irodalmat. Ez az irodalom megszületett, s manapság az érettség csúcsait érte el. és megőrizte a hűséget a lenini eszme iránt. Népét szolgálja, a dolgozókat — mivel a szovjet társadalomban egyszerűen nincsenek más osztályok. És a társadalmi megrendelés — a társadalom szellemi szükséglete, amelyet a művésznek nemcsak ki kell elégítenie, hanem minden alkotó gondolatával ki is akar elégíteni. E téren bizony nagyon tisztességesnek kell lennünk önmagunk és munkánk iránt. Fontos elérni azt, hogy ami engem mint írót érdekel, összeolvadjon azzal, aminek jegyében az országom, a népem él. Nézetem szerint ez a fő oka annak, miért „jön létre“ vagy „nem jön létre“ egy könyv, miért kelt érdeklődést az olvasók körében és kerül be az emberek szellemi áramába. Amikor irodalmunkat pártosnak nevezzük, akkor nemcsak Mihail Solohov vagy Konsztantyin Szimonov kommunista írók könyveire gondolunk, hanem Leo- nyid Leonov vagy Valentyin Katajev regényeire is — ők nem tagjai az SZKP-nak. Leningrádban, ahol lakom, minden tizedik ember kommunista. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a többi kilenc nem helyesli á kommunista párt eszméit. Éppen az a párt ereje, hogy ideológiája nem a társadalmon „kívül“ és nem a társadalom „fölött“ van, hanem a legszélesebb néptömegek elméjében és szivében. A párt eszméi a szovje.t emberek túlnyomó többségének személyes^ meggyőződésévé váltak. Az írók sem kivételek. SIMMS o N 00 <-J < Z > o c c u. C3 "“í N <r c c a 4—* <
