Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-04 / 27. szám
A teológusok előszeretettel beszélnek arról, hogy a vallás minduntalan aggódik az emberért, hogy a vallási hit a humanizmus legmagasabb fokú megnyilvánulása, a társadalmi fejlődés igazságos tényezőjét, az emberek közötti baráti érzelmek és kölcsönös viszony kialakulásának tényezőjét jelenti. De nemcsak a hivők, hanem a vallással szemben közömbös sok más ember is osztja ezt a nézetet. Sőt, az egyház hatása alatt sokan közülük türelmetlenséget tanúsítanak az ateizmussal szemben, amelyet a teológusok ügyeskedése következtében gyakran erkölcstelenséggel azonosítanak. Ebben a vonatkozásban ékesszólóak lehetnek egy 1958. évi amerikai közvéleménykutatás eredményei. A megkérdezettek 80 százaléka kijelentette, hogy sohasem szavazna ateista elnökjelöltre, bármilyen ember volna is, és bármilyen programmal indulna is. Jellemző, hogy nemcsak az Egyesült Államokban, hanem más országokban, köztük még a szocialista országokban is az emberek egy részének ilyen felületes elképzelése van az ateizmusról, ilyen elfogultan másként egyszerű erkölcsi szabályokat is tartalmaz. Elítélik a fenegyerekeskedést, tolvajlást, a munka megvetését. Ilyen szabályok közé tartozik a becsületesség, az igazságosság, az igazmondás, a szerénység követelménye stb. Ezek mind az erkölcsi viszonyok alapját alkotják, s az emberrel mint társadalmi lénnyel szemben támasztott követelmények minimumát jelentik. Ezt a körülményt, valamint azt a tényt, hogy a kommunizmus építőinek erkölcsi kódexe tartalmazza az emberi magatartás általános normáit, a teológusok spekulatív céllal annak bizonyítására használják fel, mintha a kereszténység és a kommunizmus humanitárius feladatai azonosak volnának, az utóbbiak nem szárnyalnák túl a vallás értékeit. A tudomány cáfolatlanul bizonyítja, hogy az általános erkölcsi normák a gyakorlati tevékenység eredményeként alakultak ki. Egyetlen parancsolatnak sincs semmi köze a valláshoz azok közül, amelyeket a biblia szerint a „mindenható“ Mózes próféta személyén keresztül adott az embereknek- Nem „örökkévaló“, nem „isteni“ és nem „abszolút“ például a viszonyulnak hozzá, noha a szocialista országokban az ateizmus már a társadalom szellemi kultúrájának szerves része lett. Sok ember továbbra is őszintén hiszi, hogy a vallás lehetőséget ad emberszere- tetének kifejezésére. Mi a valóság? Van-e kapcsolat a vallás és a humanizmus között? Logikus-e azonosításuk? E kérdésekre válaszolva, mindjárt tisztáznunk kell a^humanizmus fogalmát. A marxizmus az emberi jogok méltóságát és szabadságot, az ember sokoldalú fejlődési és tökéletesedési jogát, társadalmi és a szellemi elnyomás alóli felszabadulásának a jogát megerősítő szociális-erkölcsi nézetek összességét érti a humanizmuson. A marxista humanizmus az embert és reális földi érdekeit, szükségleteit nyilvánítja a legfőbb értéknek. Más szóval, a humanizmus nem más, mint harc az ember reális, nem pedig vélt, természetfölötti javáért. A humánus viszonyok nem isteni ajándékként, hanem a társadalmi igazságtalanság ellen vívott harc eredményeként jöttek létre, nagy emberi törekvések eredményei, elsősorban a társadalmi viszonyok tökéletesítése területén. Ezért a humanizmus egyrészt az embernek a társadalomhoz való viszonyában, másrészt a társadalomnak az emberről való gondoskodásában, az emberi méltóság és jogok védelmezésében nyilvánul meg. Más szóval, a humanizmus középpontjában, mint már említettük, elsősorban az ember áll, nem pedig az isten, mint a vallásban. Ezért tarthatatlanok a teológusoknak azok a kísérletei, hogy egymáshoz közelítsék, még kevésbé, hogy azonosítsák egymással a vallást és a humanizmust. A humanizmus valóságos kifejeződése az ateizmus, amriy mindenkor felvértezte és felvértézi a haladás erőit, mindenkor síkraszállt és síkraszáll a társadalmi élet ,elavult formái, erkölcsi szabállyal stb. ellen. Éppen ezért alakult ki az emberek tudatában olyan felületes kép az ateizmusról, mint valamiféle erkölcstelenségről, az általánosan elfogadott elvek tagadásáról. A történelem meggyőzően bizonyítja, hogy tarthatatlanok az ateizmussal kapcsolatos hasonló nézetek. Nem a vallás, hanem az ateizmus mint a tudományos világnézet, reális világszemlélet elválaszthatatlan összetevő része erősíti meg az emberi létet, sza- 1... badítja meg az ember tudatát az illúzióktól, segíti elő a haladást általában, és különösképpen az erkölcsi haladást. Az ateizmus erkölcsi előírásainak jellemző sajátossága, ugyanakkor különbözése a vallásiaktól az alábbiakban rejlik: Először is: ateizmus harcolni tanít, nem pedig a rossz és az igazságtalanság megkerülésére. Másodszor: az embert a sokoldalú, harmonikus fejlődés irányába tereli, nem pedig csak az „isteni igazságok“ megismerésére ösztönöz. Harmadszor, az ateizmus a kollektív szellemet, nem pedig az individualizmust erősíti. Negyedszer: a jónak konkrét történelmi, nem pedig elvont alkotására készteti az embert, mint teszi azt a vallás. Természetesen nem tagadható az a tény, hogy a vallás erkölcsi szabályokat általános emberi, vagy „más feleségét bűnre ne kívánd“ parancsolat. A csoportházasság időszakában teljesen értelmetlen lett volna az ilyen követelmény. Csakis a monogám család kialakulásával egyidejűleg keletkezik a férfi és a nő házasságon kívüli kapcsolatainak tilalma. Az osztálytársadalom és a földi eredet nyilvánvaló bélyegét viseli magán a „ne lopj“ parancsolat is. Az ősközösségi társadalomban nem létezett hisz itt közös volt a tulajdon. Csak a magántulajdon kialakulásával egyidejűleg tűnik fel a „ne lopj“ követelménye. A rabszolgatartők, a hűbérurak, a tőkések évszázadokon át e parancsolat segítségével fosztották és fosztják ki naponta a dolgozókat, sajátítják ki a munka teremtette gazdagságot. A nép nagyon találóan kifejezte ezt közmondásaiban. Az Egyesült Államokban például ez a szállóige járja: „Aki gombostűt lop, börtönbe kerül, aki vasutat lop, szenátor lesz“. A „ne ölj“ parancsolatnak szintén semmi köze sincs a valláshoz. A társadalmi-gazdasági viszonyok hatására alakult ki ez a követelmény Az ősközösségi társadalomban az volt a szokás, hogy a munka- képtelenné vált személyeket megölték. Ezt a barbárságot magyarázzák, hogy a kor életviszonyai, a munka csekély termékenysége következtében egy ember nem tudott többet termelni, mint amennyi a saját szükségleteire kellett. Ezért a munkaképtelenek elpusztítása nem keltett felháborodást, teljesen normális jelenségnek tartották. Tilos volt a foglyok megölése is, őket rabszolgákként használták ki. Ugyanakkor senkit sem ítéltek el ellenségek és cselekedeteikkel a törzsnek ártó törzsbeliek megölése miatt. Egyszóval: a „ne ölj“ parancsolat, mint a többi parancsolat is létszükségletek hatására keletkezett, az egyház pedig évszázadokon át uralkodó társadalmi helyzetét kihasználva, a vallás érdemének tudta be azt is, aminek egyébként semmi köze nem volt a valláshoz Az az erkölcs, amelyet isten nevében állítanak az emberek elé, nem szolgálhat gyakorfati életorientációul, nem nemesítheti és javíthatja a kölcsönös emberi viszonyt. A vallásnak .az az intelme, hogy legyünk szeretetteljesek, alázatosak, jőszívűek, amelyet a teológusok a humanizmus megtestesüléseként hirdetnek, egyáltalán nincs összefüggésben a humanizmussal. A türelem és az alázat megnyilvánulása az .egyház szolgáinak értelmezésében mindössze „isten képmása“, de nem a munka embere, az anyagi és a szellemi javak alkotója iránti tisztelet megnyilvánulása. A teológusok tanítása szerint „csendesek, szeretetteljesek“ azok az emberek, akik felismerik lelki szegénységüket, türelmesen, hősiesen zokszó nélkül viselnek el minden megaláztatást, megsznmo- rítást, mindenféle emberi viszálykodást. Tudják és hiszik, hogy a kölcsönös megaláztatás folytán még nem szűnik meg a gonoszság, hanem csakis a türelem és a szeretet győzedelmeskedhet, azért alázatosan elviselnek minden megaláztatást- s alázatosságuk nem a kishitűség, hanem a „lélek hősiességének“ a jele. Hasonló békülékenység hirdetése az emberi méltóság lealázását jelenti, megbénítja az ember akaratát az igazságtalansággal szemben. A szerénység nem azonos a megalázkodással. A szerénység a méltóság testvére, nem pedig a „természetfölötti'alázatosságra“ való törekvés az egyetlen minimális szabály mindenki számára. A szerény ember nem fog színpadiaskodni, hivalkodni az életben. Ám a dicsőséget sem kerüli. Mindenkinek kellemes, ha tisztelik. A szerény embert ez természetesen éri. A szerény ember nem a dicsőség kedvéért visz véghez hőstetteket. Tevékenységének motívumai mélyebbek — belső meggyőződése, hogy meg kell védenie a kollektíva becsületét és méltóságát, a népet, a kommunizmus eszményeit kell szolgálnia. A szerény ember a kezdeményezést önállósággal, célratöréssel, alkotással, bátorsággal párosítja. Ez magabiztossá teszi az embert, hogy bízzon erejében, a mindennapi dolgokban meglássa azt a határt, amelyen túl az egyéni és a társadalmi ellentétessége következik. Az ilyen szerénység, természetesen összeegyeztethetetlen azzal, hogy valaki kész legyen mindenben megalázkodni mások előtt, csendben és viszályt kerülve bánni mindenkivel. Az alkalmazkodás és hízelgés helyett, amelyet a teológusok a tisztességesség elengedhetetlen feltételének tartanak, az ateizmus mást követel az embertől: igényességet önmagával szemben, melynek a dolgozókhoz való tapintatos, jóindulatú viszonnyal kell párosulnia. Az alkalmazkodás és hízelgés, amelyet a vallás szorgalmaz, megfosztja az embert attól a lehetőségtől, hogy mindenkor és mindenütt igazságos legyen. Hisz az igazságosság elképzelhetetlen olyan erkölcsi tulajdonság nélkül, mint amilyen az elvszerűség. Az igazság, az igazságosság keresése azt jelenti, hogy helyes kapcsolatot kell teremteni azzal a helyzettel, amelyben bizonyos tény megjelenik. Más szóval, az igazságosság nem más, mint az igazság megismerésére és győzelmére való törekvés. Az igazság mindenkor feltételezi a személyiségnek a szocialista eszmények tökéletesítésére irányuló aktív, alkotó élettevékenységét. Csak az ilyen tevékenység teszi lehetővé, hogy az emberről mint a becsületesség megtestesítőjéről beszéljünk, az a minőség pedig, amely a személyiségnek az élethez és önmagához való ilyen viszonyát jellemzi, maga a becsület. Más szóval, a becsületesség nem attól függ, ki hogyan „emelkedik isten szemében“. Ezt az ismeretek, a tehetség, a hivatásbeli mesteriesség és más pozitív tulajdonságok vívják ki. A vallás és a humanizmus összeférhetetlensége a vallásnak a nőhöz való viszonyában is megnyilvánul. A keresztény tanításnak megfelelően, minden nő az Ádám bordájából alkotott, vétkező és az emberiséget erkölcstelenségbe taszító Éva lánya. Ezért másodrendű lény, feltétlenül alá kell vetnie magát férjének, bé- ketűrően viselnie kell a férj részéről érő megaláztatásokat és sértegetéseket. Az egyház szolgái napjainkban természetesen kénytelenek tekintetbe venni a nők társadalmi aktivitását és szerepét. Ezért nem lépnek fel nyíltan ellenük. Felülvizsgálva a nők irán- • tt viszonyukat, nemcsak Évát, hanem mind gyakrabban Ádámot is hibáztatják a bűnbeesésért. Hangoztatják, hogy isten a nőt is saját képmására teremtette, minden képességgel és törekvéssel felruházta. A hittudósoknak a férfiak és a nők egyenlőségéről szóló fejtegetései többnyire azonban azzal'záródnak, hogy a nők a férfiakkal nem a társadalomban, hanem az isten szolgálatában, a paradicsomi boldogság elnyerésére irányuló törekvésben egyenlőek. A hittudósok szempontjából a vallás humanizmusának egyik meggyőző bizonysága a vallásnak az a képessége, hogy bizonyos mértékben vigasztalja a hívőket, csökkenti lelki feszültségüket. Valóban, a vallás vigaszul szolgál, segít feledtetni. Gyakran hasonlítják valamilyen narkotikumhoz, amely eltompítja a szellemiséget, máskor meg a fizikai fájdalmat, megszabadítja az embert a kínzó gondolatoktól, rózsás reményeket ébreszt benne. Ezért a teológusok és a hivők a vallás hasznosságát emlegetik, előszeretettet vonnak párhuzamot a vallási vigasz és a betegnek adott fájdalomcsillapítók között. Ugyanakkor számos körülményt figyelmen kívül hagynak, például azt, hogy az orvosságok nemcsak eltompítják a fájdalmat, hanem gyógyítják is a betegséget, A vallás pedig csupán a lelki fájdalmat tompítja, de okozóit nem szünteti meg. Egyébként a vallási vigasz illuzórikus, csalóka. Célja a pillanatnyi vigasz bármi áron, akár hazugság árán is, s ezéffüényegéből kifolyólag antihumánus. A felebaráti szeretet, az egyenlőség egyházi hirdetésének semmi köze sincs a humanizmushoz. A vallási tanítás ,logikája azt a gondolatot ébreszti a hívőben, hogy a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat“ elv megtartása elsősorban az ő érdeke, hogy halála után örök boldogságban legyen része. Vagyis ember embernek nem testvére, hanem egyéni megváltásának eszköze. Ebben leplezett önzés rejlik, melyet az egyház táplál. Az egyház által hirdetett egyenlőség eszméinek a lényege pedig abban rejlik, hogy megerősítik az emberek — mint bűnösök — isten előtti egyenlőségét. A hívők társadalmi aktivitásának elaltatása végett a teológusok arról próbálják meggyőzni őket, hogy a társadalmi egyenlőtlenség jótétemény, mert erkölcsi ösztönzést ad az öntökéletesítésre, lehetőséget a keresztényi szeretet teljes kinyilvánítására. A humanizmus nemcsak az emberek kölcsönös baráti kapcsolatait jelenti, hanem a harcot is megvalósításukért. Éppen az embereknek ez az aktív cselekvésre, a világ átalakítására való orientálódása, hogy a világ megfeleljen a széles néptömegek szükségleteinek és érdekeinek, sokoldalú és harmonikus fejlődésük biztosításának, éppen ez alkotja a humanizmus lényegét. Ez az adott körülmény az oka annak, hogy az ateizmus és a humanizmus szerves egységet alkot. Az embert nevezik a legfőbb értéknek, és semmi közük sincs meddő, elvont és illuzórikus eszményekhez. J. X. TYERESCSENKO docens mifii GS jüjyíAiWuüynicL
