Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-29 / 35. szám
A KRITIKA MINŐSÉGE ÉS A MINŐSÉG KRITIKÁJA A művészeti és irodalmi kérdésekben is élő összefüggés van a minőség problematikája és a kritika szükségszerűsége között. Nagyon is érthető ez az ösz- szefüggés, valamint az, hogy a kritika és önkritika egyes formái nélkül egyáltalán nem beszélhetünk minőségről. Ebből világosan következik, hogy a kritikának magas minőségi szinten kell lennie Ahogyan Puskin találóan megállapítja: „A kritika állapota visszatükrözi az egész irodalom fejlettségi fokát." Ehhez csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy az iiodalomtörténetnek akadnak olyan időszakai is, amikor a kritika minősége sokkal magasabb, színvonalú, mint maga az irodalom. A kritika feladata, hogy a művészet „lelkiismeretének" hangja legyen, hogy nagy társadalmi eszmékkel legyen felvértezve, továbbá, hogy az irodalmat szellemileg és erkölcsileg inspirálja. A kritikától, elsősorban a szocialista kritikától, a szerzők és az olvasók elvárják, hogy őszinte és becsületes legyen a szerzőhöz, a kritikus pedig önmagához. A kritikusnak nem szabad sablonszerűén megközelítenie az irodalmi művet, sem aszerint, hogy annak szerzője melyik irodalmi csoporthoz tartozik. A szocialista kritikus erkölcse megköveteli, hogy abból induljon ki, mit és hogyan akart művével mondani a szerző, s nem abból, mit szeretne ő elmondani a szerzőről aszerint, hogy milyen irodalmi, illetve irodalmon kívüli kapcsolat fűzi hozzá. Igen, a követelmények a kritikussal szemben elég nagyok, sokszor nagyobbak, mint magával a szerzővel szemben. Kritikusnak lenni nehéz, népszerűtlen, „gyűlölt mesterség“. Egyúttal azonban szép munka is, mert alkotó munka. Sokszor megtörténik, hogy a kritika nem tudja megragadni az elemzett mű mondanivalóját, ehelyett egy két, az adott műben mellékes problémát boncolgat. Ilyen esetben helyénvaló a szerző kérdése: Milyen jelentősége is van emberiírói küldetésének, ha az, akinek feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a mai olvasó és a szerző között, a szerzőt épp ellenkezőleg időn és téren egyaránt kívül helyezi. Elég gyakorivá vált az is, hogy másodrendű dolgokról hallunk, kritikusaink előszeretettel általánosítanak, esetleg csak hozzávetőlegesen közelítik meg a tényeket, ahelyett, hogy a konkrétumokra törekednének. Az ilyen kritika nem válik sem a szerző, sem az olvasó hasznára, inkább felbőszíti mind a kettőt. Bizonyos általánosságok elfogadhatók és helyénvalók az irodalmi mű jellemzésénél akkor, ha gyors, néhány soros könyvismertetőről van sző. Egészen más valami a szakszerű recenzió (bírálati, ezekből, bizony, elég kevés van. Szem előtt kell tartanunk a jó kritika többi előfeltételeit is, elsősorban az etikait és a politikait. Gustáv Husák, a CSKP KB főtitkára a XV. kongresszuson mondott beszédében többek között hangoztatta: javítanunk kell a kritika és az önkritika szerepét a társadalmi életben, ezeket érvényes jelenségekké kell tennünk. Ez érvényes a művészet területére is: a kritikának .saját belső etikettel kell rendelkeznie, s ugyanúgy a kritikai hatásnak is mind az értékelő, mind az értékelt szempontjából. Norma- lizálni kell a kritika helyzetét — ehhez pedig az szükséges, hogy élénk viták alakuljanak ki, s a feltett kérdésekre megfelelő válaszok érkezzenek, hogy a kritikából kizárjunk mindenféle személyeskedést. Senkit ne támadjunk rossz- indulatból, viszont a helytálló kritika miatt se játsszunk sértődöttet. Nagyon fontos megemlítenünk, az ún. baráti kritika problémáját. Az ilyen kritika mindig is létezett és bizonyos esetekben egyáltalán a legjobbnak mondható kritika. F. X. Salda az írók és költők zömével baráti kapcsolatban volt és ilyen hangnemben is írt róluk. Az ún. baráti kritika tehát nem elvetendő, csupán arra kell ügyelni, hogy a baráti segítség ne „megrendelésre“ jöjjön, hanem eszmei és alkotó rokonságból származzék. A kritika minősége elsősorban függ az etikai elvektől. Viszont a kritikusi etikára rótt legszigorúbb követelményekből sem adódik, hogy a kritikusnak a szerző engedelmes segítőtársává kell lennie, hogy annak kényét-kedvét szolgálja, megfelelő reklámot csináljon neki. Nem, a kritikus önállóan gondolkodó és alkotó lény, aki gyakran — éspedig kutatómunkája magasabb fázisaiban — az irodalmi mű elemzését saját alkotó terveihez és céljaihoz használja fel. e A kritikus tehát, speciális emberi tevékenységként — amely kellő információkat szolgáltat számára — tanulmányozza a művet, függetlenül és nem befolyásolván a szerzőtől. Ezzel eljutottunk a jó kritika következő területéhez, azokhoz a szakkritériumokhoz, amelyekkel a kritikus az irodalmi művet megközelíti, mit vár tőle, milyen társadalmi funkciót lát a műben. Ilyen összefüggésben gyakran találkozhatunk a marxista forrásmunkákban a a megismerő és nevelő funkcióval. A megismerő funkció feltételezi, hogy az irodalmi mű legfontosabb értéke a tartalmi valóság, hogy a szerző meg tudja ragadni az igazat, meg tudja találni az emberben és a társadalomban az igazi értékeket. „Az ember létrehozta az irodalmat, fejlesztette és elérte a realizmus győzelmét“ — mondja Engels. Az olyan mély lélekelemzés és társadalomrajz, amelyet a 19. és 20. század nagy realistái adtak, közvetlenül szolgálja a másik, a nevelő funkciót, sőt közvetve nagy szerepe van a társadalom irányításában is. (Például Puskin, Scsed- rin, Tolsztoj stb. művei nagy segítségükre voltak az orosz forradalmároknak — Leninnek, Lunacsarszkijnak és másoknak az ember és a társadalmi helyzet megismerésében.) Mivelhogy az irodalom társadalomelemző, s ebből adódóan nevelő funkciót teljesít, erre a feladatra nem képes a pártos irodalomkritika támogatása nélkül. Még a hatvanas évekből eredő néhány elferdülés következménye, hogy néha. nem értékeljük kellőképpen az irodalom forradalmi hagyományait és a forradalmi kritika küldetését, ehelyett az irodalom és a művészet általános emberi és elszigetelt esztétikai értékelt emeljük ki. Az a véleményem, hogy kevésszer tesszük fel a kérdést: miben rejlik a szerző alkotásának szocialista specifikuma. Gustáv Husák, a CSKP KB főtitkára kongresszusi beszámolójának művészettel foglalkozó részében hangsúlyozta: növelnünk kell a művészettel kapcsolatos kritikai igényességet. Ez azt jelenti, hogy növeljük az irodalom elkötelezettségével, a minőséggel szemben támasztott igényeket, ne elégedjünk meg a valóság általános humánus megközelítésével. A világirodalmi értékek zöme korhoz szóló, szociálisan és politikailag elkötelezett volt, magas művészi és filozófiai színvonalon állt, nyílt emberségből fakadt. Ha egy bármilyen banálisnak tetsző , témát jó író dolgoz fel, aki leleplezi a szóban forgó jelenség szociális és pszichológiai gyökereit, elemzésével és saját módszerével hat az emberekre, akkor ezzel a mű alkotója nagy erkölcsi és politikai hatást ér el, nevel, meggyőz, politikailag elkötelez. Az irodalom küldetése — mondta Husák elvtárs —, hogy gazdagítsa társadalmunk szellemi életét. S ebben legfontosabb az, hogy az igazzal, a valósággal gazdagítsa. Ez az irodalomkritika elsőrendű feladata. Sajnos, gyakran megtörténik, hogy a művészet megismerő funkciójánál sokszor elsősorban az ember és az emberi pszichika árnyoldalait tartjuk szem előtt. Ez természetesen helytelen nézet. Viszont ahhoz, hogy a humánum tartalékait demonstrálhassuk, ezt az ellenpólussal vívott harcban kell ábrázolnunk. Az ember és a társadalom életében egyik ilyen árnyoldal a polgáriasság és a kispolgáriság megnyilvánulása. Ez szörnyű és veszélyes jelenség, amely „olyan széles érvényű. — írja a jelenség egyik legkiválóbb ismerője és le- leplezöje, Makszim Gorkij —, hogy általános emberi tulajdonsággá váltak“. A kispolgári gondolkodású egyének képesek megfertőzni környezetüket is. Ezért szükséges, hogy irodalmunk és művészetünk könyörtelen harcot vívjon e jelenség minden megnyilvánulásával. Sajnos, e harc sokszor csak a dolgok »felületét érinti. Nem mindig sikerül lelepleznie a jelenség filozófiai-politikai gyökereit. E téren szükséges, hogy a kritika támogassa irodalmunk realisztikus követelményeit, hogy fokozza a jó megfigyelőképességű szerzők tekintélyét, hogy ezeket helyezze előtérbe a csupán mesélő, ilyen-olyan történeteket összecsapó írókkal szemben. A társadalom „fájó sebeinek“ diagnosz tikája nem egyedüli célja az irodalomnak. „Nem azáltal vagytok érdekesek, ami bennetek régi, hanem azáltal, ami új" — mondta Gorkij a fiataloknak, a szocializmus építőinek címezve. Ameny- nyire fontos az emberi és a társadalmi élet hiányosságainak leleplezése, olyannyira fontos, hogy meglássuk a szépet a közönségesben, a mindennapiban, ott, ahol az valóban létezik, az alkotásban és az elszántságban, amely képes még a halált is fölülmúlni, amely eléri, hogy az ember teljes mértékben és szabadon fejlődjön. Ez a mi szocialista irodalmunk és kritikánk nagyszabású témája. JAROSLAV SEKERA A „Vadrózsák" Kriza fános halálának centenáriumára, Faragó fános gondozásában, a bukaresti KRITERION KÖNYVKIADÓ közel 15 000 pél-, dányban jelentette meg a „Vadrózsák" című székely népköltési gyűjteményt. A kötet legutóbbi teljes kiadása egy emberöltővel ezelőtt jelent meg, s a mostani példányszáma sokszorosan nagyobb, mint a három korábbi teljes kiadásé együttvéve. Így a „Vadrózsák“ kilép a könyvritkaságok sorából. A kötet félezer lap- nyi szövege irodalmi közkincs. A „kilépés“ jogos, hiszen a székelység a magyar folklór oly egyedülálló és sajátos jegyeit őrizte meg számunkra, amelyek másutt erősen megfogyatkoztak vagy egészen elenyésztek. Senki meg nem közelítheti a magyar népköltészet szépségét és gazdagságát, ha nem tanulmányozza Kriza gyűjteményét, s ak? a magyar folklórt ismerni akarja, az Krizát nem mellőzheti, annak a „Vadrózsák"-ka\ kell kezdenie, ahhoz újra meg újra vissza kell térnie. Kriza fél emberéletnyi munkával, tizenkilenc gyűjtő közreműködésével annyi értéket halmozott fel, amennyit és amelyhez hasonlót utódai közel senkinek sem sikerült találnia. A kötetet bizonyára örömmel fogadják a néprajzgyűjtők is, mert a gyakorlati folklórmunkához ma is érvényes útmutatást, irányt ad. Mihez mérné eredmé* nyét, sikerét a mai gyűjtő, ha nem volna kezében Kriza gyűjteménye? Érdemes a kötet legutóbbi teljes kiadásának tartalmát legalább áttekinteni, hogy bebizonyosodjon állításunk: irodalmi közkincs a kötet. Az előszók után az I. rész: Balladák, dalok és rokon- neműek (több mint 200 oldal). II. rész: Táncszók (háromszékiek, ud. varhelyszéklek), A III. rész: Találós mesék (mintegy 15 oldalon). Különösen figyelemre méltó a közel 36 oldalnyi IV. rész: Népsajátságok, mert szólásmódok, közmondások, családnevek, keresztnevek, gúnynevek, állat-, mező-, erdő-, s hegynevek sorakoznak rendbe szedve. Terjedelmes, majdnem 100 oldalas az V. rész: Népmesék. És érdekes a VI. rész: Tájszótár. A kötet gondozója, Faragó fános, s a szerkesztő, Szilágyi N. Sándor betartották „A népköltési (folklór) alkotások kritikai kiadásának szabályzata" útmutatását, s eredeti 1863-as kiadást, így teszik igazán népszerűvé. Ez annak is köszönhető, hogy szöveghű kötetet tettek a kiadó asztalára. A betűhív kiadás túlontúl aprólékos és bonyolult lett volna. Kikerülték ezt a buktatót, s inkább arra törekedtek, hogy a kötet olvasása könnyebb legyen, de szövege érintetlen maradjon. Ezzel a „Vadrózsák“ népköltészeti, költői értékei kárt nem szenvedtek, de a szöveg a mai olvasó számára is elevenen hat. Hiányzik a „Vadrózsák" végéről a „Nevezetesebb sajtóhibák" jegyzéke is, mert a Kriza által felsorolt saj- tóhibákat mindenütt kijavították. Ugrásszerűen nőtt a gyűjtemény olvashatósága azáltal, hogy a jelenkori helyesírási szabály szerint írják a köznyelvben is meglevő hangtani jelenségeket: a hasonulást és az összeolvadást. Kriza gyűjteménye ilyen formában már nem csupán nyelvtudományi forrásmunka, de lényegében Kriza minden vitán felüli helyes szándékát valósítja meg: „... a székely nép észjárását s érzés- és kifejezésmódját a maga valóságában jellemezhetni, s főleg költést erejét s annak egy köí- tőibb múltból fennmaradt ereklyéit ismertetni.. Egyébként a kiadás alapelvét Gyulai Pál és Arany fános, Kriza két leghivatottabb tanácsadója szabta meg. Annak idején tőlük kért véleményt a szerző a kész ívekre vonatkozólag, csakhogy -a kinyomtatott íveken akkor már nem lehetett változtatni. Főleg Arany fános adott hasznos tanácsokat. Több levélben is. Ezekről a levelekről írta Somogyi Sándor találó képletességgel, hogy Kriza kezét a „Vadrózsák“ nyelvi munkálatai közben Arany „szel- lemujja“ fogta. A kinyomtatott íveken akkor, annak idején már nem lehetett változtatni, de megtették ezt Faragó fános és Szilágyi N. Sándor. Munkájukról elmondhatjuk, hogy valójában Arany János „szellemujja“ az ő kezüket is fogta. HAJDO ANDRÁS tu-I LU h iLU > tu u. O _j N C/3 '< N CE o CO
