Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-08-22 / 34. szám

H

árom esztendeig tartott a munka, három évig a vita és veszekedés. Három producer vett részt (és nem keveset gyötrődött) a nagy vállalkozásban. Háromszor írták át a forgatókönyvet eleiétől végéig. Háromszor változott a stáb. Az előkészületben és a forgatáson több mint ezer embert mozgósítottak: írókat, történészeket, technikusokat, színészeket, statisztákat és adminisztratív erőket. Kilencvenezer méter celluloid szalagot használtak fel. A költség több, mint- kilencmillió dollár. Igénybe vették a Ci- necittának úgyszólván minden műtermét A külső felvételek Rómában, Velencében, Drezdában, Nyugat-Németor- szágban, Londonban és Párizsban készültek.

Nagystílű Fellinl-freskók készültek a velencei karnmnun/tj és a nyári gonugyanaz: mivel aláírtam a szerződést. Az igazság az, hogy Casanova visszaemlékezéseit csak ezután olvastam el, majd nyomban beleszédültem a vállalkozásba és az volt az érzésem, hogy hibát követtem el. Bernardino Zappo- ni írőtársam ugyan emlékeztetett arra, hogy a Satyricon esetében ugyanez történt, de ez csöppet sem vigasztalt. Igaz, ott is előbb írtam ilá a szerződést és csak utóbb olvastam el Petro- niust. Ám akkor a könyv elolvasása után nagyon bizakodó voltam.

Most viszont valóságos hisztéria lett úrrá rajtam. De nem volt visszaút. Ezt a filmet tehát a kényszer érlelte. Meg a kétségbeesés A film optikája teljesen más, mint a memoárok, mint Casanova vagy a XVIII. század, őszintén be kell vallanom, hogy ennek a telefon-névjegyzéknek, eseménynaplónak az elolvasása, a könyv kietlen oldalai közötti bolyongás, e szenvtelen, pedáns, aprólékos leltár megemésztése csak zavart, közönyt kelteti bennem. Az anyag idegen maradt számomra. És éppen ez a teljes visszautasítás, a Casanova és egyéniségem közötti affinitás abszolút hiánya, ez az émelygés és Idegenkedés sugallta számomra, hogy milyen irányban kell felépítenem a filmet: az üresség irányába. Ez a film az ürességről szól. Nincs benne szenzáció, sem élmény, még a szó esztétikai értelmében sem, nincs benne a XVIII. század. Joggal vethetik fel a kérdést, mi van akkor benne? Számomra csupán az érdekes, hogy Casanova voltaképpen nem élt. S a filmben ennek a „nemlétnek“ a formái állnak össze és bomlanak szét.

□ Mindez valóban Casanovában található, vagy önben, mint a memoárok olvasójában?

Federico Fellini és Sandy Állen, a film egyik főszereplője a Casanova forgatása közben

4

Fellini

/ •

k

1

U|

11 • / < ilmjen

P

r

dolás parádéról. Ennyit lehet tudni á Casanováról, amely hamisítatlan szuperprodukció. Forgatása a közelmúltban fejeződött be és Fellini megígérte, hogy az olasz kópiát, amelynek alapján az amerikai változat készül, rövidesen a producerek rendelkezésére bocsátja. A várakozás igen nagy. S ha igaz a filmes közmondás, hogy a siker annál forróbb, mennél több a nehézség, akkor a Casanova az élvonalba kívánkozik. Egy évvel ezelőtt bankrablók ellopták az addig leforgatott anyagot, majd tavaly télen majdnem fél évig állt a forgatás a gyártók és a rendező közötti nézeteltérés miatt.

Hogyan látja most, bemutatója előtt művét az alkotó? Mit mond a Casanováról Fellini? Az alábbiakban ismertetjük annak az interjúnak az egyes részleteit, amelyet az olasz mester a Positií című francia filmfolyóiratnak adott.

□ ön egyszer azt mondotta, azért készít filmeket, hogy felszabaduljon, és filmjeit valamiféleképpen az emlékezés higiéniai tisztulásainak kell tekinteni. A rómaiak emlékétől a Satyrí- connal szabadult meg, a cirkuszétól a Bohócokkal, a fővárosétól a Rómával. Gyermekkorának, nevelésének és a fasizmusnak a lidércétől az Amarcorddal. Vajon a Casanovával nem akarta-e fölszámolni magában a XVIII, századot a jellegzetes olasz Don Jüanokat? Hogyan született meg a film terve és hogyan sikerült a megvalósítás?

— Arra a kérdésre, hogy miért készítek el egy filmet, a válasz mindig

— Nyilvánvaló, hogy ha a visszaemlékezéshez hagyományosan közelítünk, akkor nem Jutunk erre az eredményre. Casanova látszatra siker embernek tűnhet: nők, udvari élet, utazások, kalandok, találkozások olyan fontos személyiségekkel, mint Rousseau, Voltaire. Járatos volt a filozófiában, a matematikában, orvostudományban. Tudott ezekről beszélni, sőt — ha kellett — elmélyülten vitatkozni is. Külszínre előttünk vannak egy tényleges élet kellékei. Barátai közül is sokan lázadót látnak benne, nagy elbeszélőt. Felvilágosodott elmét. Abban, hogy nem ítélkezett a dolgok felett, nem voltak érzelmi fellobbanásai, bölcsességet vélnek felfedezni és példaszerű beilleszkedést a világ dolgaiba. Én azonban nem így ítélem meg. Számomra Casanova nem létezik. Nem Ismertem meg, nem találtam rá az elolvasott oldalak ezrein, melyekből egyéniségének' ki kellene bontakoznia. Casanova nem több, mint egy tartalmi kivonat, epizódok, cselekvések, emberek tömege, örvénylő, de tehetetlen, sűrű, néma massza.

— Bejárta a Világot, s mintha sohasem hagyta volna el szobáját. Típusa volt az „itáliai“ embernek: közhelyek, konvenciók, külsőségek, pózok. Ezért is mitízálták. Valósággal megtestesítette az ürességet.

□ Nem fedezhető fel bizonyos naiv- ság Casanovában?

— Ki tudja, hogy valójában ki is volt Casanova? Mi egy könyv alapján ítéljük meg személyiségét. Én azonban

mint írót is unalmasnak tartom, aki egy hangos, kellemetlen, gyáva Casanova nevű udvaroncról írt, egy kicirádázott nagy, kövér férfiról. Azt mondják róla, hogy bátor volt, mert sűrűn párbajozott ... Szerintem fasiszta volt. Valamifajta elődje annak a felszínes, önelégült, frázispufogtató szörnyetegnek, akivel a fasizmus idején találkoztunk.

— Lehet, hogy kicsit túlzók, de ennek az embernek mégis ez a lényege.

S én, amikor a forgatókönyvet írtam, tulajdonképpen a bosszúvágytól fűtötten dolgoztam. Intellektuálisan, hidegen ítéltem meg életét, tetteit. Tudom, van ebben az egész műveletben valami, ami antifilm jellegű. Mindenki mást várt tőlem. Izgalmas csábítási kalandokat, szép nőket, pazar jeleneteket. Én pedig pont az ellenkezőjét csináltam. Egy filmet a „nem-életről“ És mégis a film forgatása közben valami sajátosat, különöset éreztem Először fordult velem elő, hogy olyasvalakiről kellett filmet forgatnom, akit nem szeretek. Ez a kettősség rendkívüli feszültséget, nyugtalanságot okozott.

□ Az amerikai filmesek igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a film témájának. Szerintük vannak fontos és kevésbé fontos témák. A rendezés mintha a háttérbe szorulna az irodalmi alapanyag mögött. Önnél nem ennek a fordítottja áll fenn?

— Én nem hiszek abban, hogy a témák eleve aszerint osztályozhatók, hogy fontosak-e vagy nem fontosak. Vannak témák, melyekre a közönség áutomatikusan reagál, mivel az alkotóval közös az alapgondolat és az érzelem. Ezek a találkozások azonban rendszerint a középszerűség és a banalitás szintjén történnek. Vannak aztán olyan témák, amelyek nem nyerik el a közönség tetszését, mert újak és kevésbé köznapiak. Persze, óvakodnunk kell a sematizmustól. A közönség igen nagy érzékenységre képes és Intelligenciája annál mélyebbnek bizonyulhat, minél mélyebb és hitelesebb az, amit eléje tárnak. És gyakran hűvösen reagál az ostobaságra, a banalitásra, a kiagyalt dolgokra.

A téma tehát nem döntő. A lényeg a kifejezés módja. Ezáltal válik valami értékessé vagy tartalmivá. A kifejezés módján természetesen nemcsak a formát értem, hanem a szemléletet, gondolkodást is. Mert szerintem a két fogalom csak a kifejezés függvényében jelent valamit a művészetben. Valaki egyszer azt mondotta: Mindnyájunkban élnek olyan szenvedélyek, mint Shake- speare-ben, de csak Shakespeare tudta őket kifejezni. Nos hát, mindannyiunkban élnek olyan szenvedélyek, amelyek méltóak a kifejezésre, de kifejezésükre csak az képes, akiben él a kifejezés tehetsége.

Roman Karmen, a világhírű Lenln-díjas szovjet író-rendezőoperatőr — mint már hírt adtunk róla — filmet készített Luis Corvalánról. A Corvalán szíve című film némileg a mester trilógiájának, három ismert alkotásának (Lángoló kontinens; Chile, a harc kora, a gondok kora; és Cameradas — Tovariscst) a folytatása.

Roman Karmen drága kincsként őriz egy magnószalagot Salvador Allende beszédével. Ezt az elnök azon az ünnepségen mondta, amelyen a Lángoló kontinenst átadták a chilei kormánynak. „Filmjük nagyon tetszett nekem — mondta Allen — Ismét meggyőződhettem az ön nagy tudásáról. A mű csodálatosan kifejező. Néhány jelenetét forradalmi lelkesedés fűti, mások csendes tiltakozást fejeznek ki a hihetetlenül szép természetben megjelenő ijesztő nyomor ellen. Ilyenek például a jelenetek a Pir- queneiroszokkal. Először evés közben, aztán napközben, végül nehéz ércteher alatt vették fel ezt a képsort. Minden lépésük tiltakozásként visszhangzik a nézők szivében. Ezeknek az embereknek a kimerültsége kifejezi az egész dolgozó, kizsákmányolt és elnyomott nép helyzetét és érzelmeit. Mint chilei és mint elnök mondom, hogy ön és kollégái ezzel a filmmel rendkívülit alkottak. Ilyet csak az hozhat létre, akinek óriási művészi tehetsége magas fokú eszmei meggyőződéssel párosul ...“

Karmen ismerte Luis Corva- lánt, meglátogatta Santiagóban, gyakran találkozott vele a chilei kommunista újság, az El Siglo szerkesztőségében. Filmjében Karmen bemutatja Corva- lánt, mint politikust, mint férfit, mint a forradalom állhatatos harcosát, mint apát, gyermekei barátját. Karmen Corvalán bátorságáról és jóságáról szól.

A szűkszavú kísérőszövegben Karmen olyan embereket szólaltat meg, akik jól Ismerték Corvalánt, vagy akik együtt dolgozták vele. Megkeresték a fasiszta gaztettek néhány tanúját. Ilyen tanúvallomás Miguel Launeré, az ismert chilei építészé. Launer hosszú ideig együtt raboskodott Corvalánnal először Dawson szigetén, később Ritoque és Trés Alamos tábor- rokban. Launer a koncentrációs táborokban készített néhány rajzot. Ezeket beépítették a filmbe: vádolnak, egyúttal tanúsítják a foglyok bátorságát.

(Szovjetszkij Film)

A rendíthetetlen rab

Jelenet Fellini élőző filmjéből, az Amarcordból