Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-22 / 34. szám
STEFAN MICEK: Kerékpárral Afrikán keresztül III. „El Goleyből ln Salahon és Arakon keresztül a Hoggar-fenslkon át Tananrasetbe vezető út elképzelhetetlenül fárasztó. Aki ezt meg akarja tenni, repülnie kellene. Aki pedig nem tud repülni, maradjon Inkább otthon. Egyébként siránkozhat, mekkora csapás érte. Istenverés volt...“ így kezdődik H. A. W. Treffz német újságíró, Szahara e részéről Írott riportjának első része. Több mint tíz évvel ezelőtt írta e sorokat. A haladó német újságíró gépkocsival indult erre az útra egv bennszülött kísérő társaságában. A mi kísérőnk csak három kerékpár, három vadonatúj, tel) „michelin“ vímtömlő volt, rajtuk pontosan megjelölve a kutak helye, továbbá néhány apróság, amelyeket az európaiak a Szaharában nem nélkülözhetnek Mindez összesen másfél métermázsát nyomott, amit a saját súlyunkon kívül magunkkal kellett vonszolnunk. Napkeltekor ébredtünk. Alighogy a nap első sugarai beragyogták a sivatagot, ml is kibújtunk a sátorból. Csomagolás közben egy pillanatra hálózsákjainkat a sátor tetejére dobtuk, és elragadtatással figyeltük a színek és az árnyak játékát. A napnyugta és a napkelte a két legcsodálatosabb jelenség, amit a Szahara nyújthat. — Nézzétek csak, ilyet még nem láttatoki Kimászunk a sátorból, és igazat adunk Vladimírnak. ilyet még csakugyan nem láttunk Algírtól ezer kilométerre délre vagyunk — és a sátorunk színt változtatott. Fehér lett Zúzmara, jó lenne legalább a szemünket vízzel megmosni és a maradékból tejet készíteni. A lefelé fordított üvegből azonban a víz nem folyik ki. Megrázzuk. Valami zörög benne. Jég. — Bon jour, messieurs' — Jó napot magának is — válaszolunk az érkezőnek, aki oly hirtelen bukkant fel, mintha a föld alól bújt volna elő. Bennünket ez már tulajdonképpen nem Is lep meg túlságosan, kissé már sikerült a Szaharáról alkotott nézeteinket helyesbíteni. Sikerült megállapítanunk, hogy ez nem Is olyan kihalt sivatag, mint amilyennek gondoltuk, s erről minduntalan meggyőződhetünk, napközben, este, sőt éjjel Is. Az ember azt hinné, egész nap" egyedül lesz a pusztaságban, egy élő lélekkel sem találkozik,' s egyszer csak az úttól nem messze nyájat pillant meg a vastag burnuszba öltözött pásztorral együtt. A törpebokrok és fű nyilván elegendő a nyáj és gazdája élelmezésére. Este az ember kimerültén lefekszik, és fél óra, két óra múlva a sátor közvetlen közeléből eredő valamiféle furcsa hangokra ébredt fel. A kerékpárok és az élelmiszer egy része éjszakára kínt marad, ezért gyorsan felöltözik, magához veszi a zseblámpát, az egyedüli fegyvert, és elhatározza, hogy megnézi, mi történik tulajdonképpen odakint. Óvatosan kinyitja « villámzárat, kidugja a fejét. Az egyik kerékpár mellett valami szarvas élőlényt pillant meg. Mellette másik, a víztömlőink fölött pedig egy további kecske hajlong. Kissé távolabb a derült égbolttal szemben egy titokzatos csuklyás férfi körvonalai rajzolódnak ki. A távolban, mintegy 200 méterre tábortűz világít. Amikor az ember magához tér és tudatosítja, hogy nem alszik és nem álmodik, képes megérteni, hogy egy beduin családra éppen Itt esteledett rá. Hiába, a Szahara él és lélegzik, csakhogy az embernek ugyanolyan tempóban kell haladnia, hogy észre tudja venni és meg tudja érezni az alig kitapintható érverését. — Főldgyalus vagyok, gépem az úton van, a mögött a domb mögött. Már este észrevettem magukat ... Közben a földgyalusként bemutatkozott férfi mellett feltűnt egy kék burnuszba öltözött húsz év körüli fiú. Ettől pedig nem messze — változatosság kedvéért — a nyája ácsorgott. — Az útkarbantartó szolgálattól vagyok Itt, tudják, ez a szüntelen homokbucka-képződés és a gyakori homokviharok vidéke. Reggeltől estig őrjáraton vagyunk. Mindig el kell valamit takarítani az útról, rövidesen majd maguk is meglátják ... Beszélgetés közben lassan becsomagolunk. A nem mindennapi útkarbantartó szolgálatot teljesítő földgyalus ezalatt a Favoritjalnkat próbálgatja. Minden oldalról nézegeti, természetesen keresi rajtuk a gyár jelzését. — Szóval Csehszlovákiából vannak itt? Bólintunk. — Két évvel ezelőtt találkoztam itt egy férfival. Szintén Csehszlovákiából volt itt. A Szaharában járkált, mindenféle bogarat, kígyót, férgeket gyűjtött. Felfordítgatta a kövekét, végül még skorpiót is fogott. Egy alkalommal találkozott egy pásztorral, akinél meglátott valami bogarat. Igen megtetszett neki, de a beduin nem akarta odaadni. Mit fog akkor vacsorázni, mondta. A földije odaadta a beduinnak a pás- tétomkonzervjét, és megszerezte a bogarat. Igen elégedett volt. A pásztor szintén. A földije azt mondta, hogy a bogárról Csehszlovákiában cikket fog írni, ugyanis ez igen ritka példány. Olyan furcsa ember volt... Majdnem olyan, mint maga, hiszen itt még egyetlenegy európait sem láttam kerékpáron közlekedni. Ügy hangzott ez, mint a mesében: hol volt, hol nem volt... Nehéz nap volt mögöttünk. Aránylag keskeny, de Igen jó minőségű aszfaltút vezetett fel a hegygerincre, majd fokozatosan lejtve haladt ismét lefelé Mellette bal oldalon kapaszkodott felfelé egy keskeny, köves út. Ha nőne a Szaharában buja növényzet, ezt az utat már biztosan benőtte volna. A Szaharában azonban ezt az utat még évtizedek múlva is fel lehet majd ismerni. Ez a vidék ugyanis a hammada — a kős'vatag világa. A homokfúvások tehát szintén nem veszélyeztetik. Az új utat, akárcsak az egész transzszaharai utat véges-végig, autó-, főképp személyautóroncsok szegélyezik. Megtalálható azonban itt az egykori építőanyag-raktárak anyaga és maradványai is. Vannak Itt lánctalpas traktorok, földgyaluk és más földmegmunkáló gépek roncsai is. Mindegyik ott maradt emlékül, ahol éppen befejezte pályafutását. Körülbelül három óra volt. Megálltunk egy közlekedési jelzőtáblánál, hogy legyen hova támasztanunk kerékpárjainkat. Uzsonnázni kezdtünk, és akkor... Azt sem vettük észre, honnan jött, egyszerre csak feltűnt a Főúton. Elment mellettünk, majd megfordult, kerékpárjával néhány nyaktörő mutatványt végzett, és pár méternyire tőlünk megállt. — Nincs szükségük valamire? A Halál-sivatagon már csaknem túljutottunk, és tulajdonképpen valóban semmire sem volt szükségünk. Az élelmet magunkkal cipeltük, a vizet úgyszintén. Kezdetben a víztömlőket teletöltve hordtuk, később azonban csak félig. Minden autó, többségük ciszternakocsí, vagy turistákkal túlterhelt gépkocsi megállt mellettünk. Mindenki hasonló kérdést tett fel nekünk, mint most az ismeretlen fiatalember, aki a sivatag valamelyik kisebb útjáról kerékpárjával elénk toppant. — Nincs, köszönjük széjien az érdeklődést... — A fiatalembernek ezúttal ugyanúgy válaszoltunk, mint ezt megelőzően gyakran a sofőröknek. Azoktól azonban mindig kaptunk egy kis tartalék vizet... — Franciául, vagy angolul akarnak beszélni? A fiatalember a földre fektette a kerékpárját é3 letelepedett közénk egy kőre. — Nevem Fifou Mohammed ben Ahmed, egy sivatagi kis faluban lakom, a neve Sahela Foukanír. Mi is bemutatkoztunk. És mint ilyen találkozásokkor szokás, nem maradtunk csak a bemutatkozásnál. — Három évvel ezelőtt még csak álmodoztunk az aszfaltúiról. El Goleyből ide csak egy köves ösvény 9 Defektjavitas vezetett. Egy kitaposott sivatagi út, valamikor kara- vánút. E fölött aztán az ifjúság vállalt védnökséget. A terv készen volt, erről gondoskodtak az ENSZ tanácsadók. Több országból, Olaszországból, Kanadából voltak Itt. És azok, akik a transzszaharai műút tervezésén dolgoztak, Csehszlovákiából löltek. A tényleges munkát, az El Goleytől kiinduló 400 kilométer hosszú aszfaltutat csak emberfeletti erőfeszítéssel lehetett befejezni. A Szaharának ezen az egyik legrosszabb részén fagyos az éjszaka, nappal pedig perzselő meleg van. Napi 12 órát dolgoztak itt két műszakban, a legforróbb nyári hónapokat kivéve Akkor valóban nem lehetett már kibírni. Valamivel több, mint egy- év múlva pedig elkészült a Halál-síkságon át vezető 400 km hosszú út. A megnyitáson ott volt a köztársaság elnöke sőt négy más államfő is. A transzszaharai utat az algériai ifjúság nemcsak Algéria részére építi. Hogy némi elképzelésük legyen az útépítésben résztvevő algériai fiatalok emberfeletti erőfeszítéséről és a mostoha körülményekről, meg kell említenem, hogy naponta mindegvik 13 liter folyadékot vesztett. Szinte észre 9em vettük, hogyan mült el a nap. Amikor elbúcsúztunk, a nap már majdnem a látóha.- tár mögé bukott le. Egyre jobban sötétedett. Fifou Mohammed ben Ahmed felült a kerékpárjára, és az alig észrevehető sivatagi ösvényen abban az irányban távozott el, amerre a Sahela Foukanír falucska fekszik. Még aznap este sok munka várt rá. Matematika- és fizikafeladatok. Igen nehéz év előtt állt — érettségizik. Szeretné, ha jól sikerülne, mivel még többre törekszik; mérnök akar lenni — építész Utat akar építeni a Szaharában. Nagy szükség lesz rá Azon a napon már nem tettünk még hosszú utat. Néhány kilométer után „lehorgonyoztunk“, leraktuk a csomagokat, és felvertük a sátrat. Ez volt az utolsó éjszakánk a Halál-síkságon. Ki tudja, lehet hogy ,a jövőben másként fogják nevezni. A hagyományok és a viszonyok a világnak ezen a részén is változnak. Elég, ha elolvasunk erről egy tíz év előtti riportot... Az éjszaka derült volt, kint úgyszólván olvasni lehetett volna. Mozgalmas is volt, valamennyi eddigi szaharal éjszakánk közül a legzajosabb. Éjjel bizony nem sokat aludtunk, ugyanis társaságunk akadt. Egész éjszaka sakálok és hiénák kerülgettek bennünket. Üvöltöttek. A holdtöltére és ránk — úgylátszik, nem tetszett nekik a társaságunk. Az utóbbi időben Itt valahogy egyáltalán nem tetszik nekik a helyzet — az emberek pedig végképp nem. Hiszen még néhány évvel ezelőtt az ő királyságuk volt a Halálsíkság ... Ma pedig olyan nemzedék nő fel itt, amely szaharal utak tervét akarja elkészíteni, kutat akart fúrni és ásványi anyagokat bányászni. A szaharal sakáloknak és hiénáknak ez nemigen tetszik. A karaván azonban feltartóztathatatlanul halad tovább. A Halálsíkságon is. (Folytatjuk) # Fifou Mohammed ben Ahmed i 00 *0 I ce * I a • f
