Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-15 / 33. szám
I partjáról észrevette, hogy a Sietve leereszkedett, a lefo- folyó túlsó partjára. Szomorú ak mellett asszonyok sírtak, hallgatagon álltak az öregek, anyó? — kérdezte Uljanát, ba. , háború! — mondta az öreglezett Afanaszij. — És kivel? jj agy is hívják őket, latrokkal. ;yben az öregemet... iíizni sem tudott, sietett az r gyűlés ... Ivénye másnap indult. A légiig mindenki a peronon volt, eiket kísérték ki. Mindenün- latszott, szinte túlharsogta a katolását. a legyengült Jetim apóval, llapotban volt, hogy alig állt zkarakő lány vezette őt ki az irában kendője csücskét gyü- bször is akart valamit mon- aztán reménytelenül legyin- zeszorította vértelen ajkát. ;ij megszorította az öreg kéréstől remegő Katykának, és gonba, s addig nem ment az dvény nem tűnt el a szemaáarjanyicsev szakaszvezető a katonai egyenruhát meg baesülés nélkül sikerült végig- egész Európát. A baj a hábo- val Berlin ostroma előtt üze- rancsnokának. Épp egy ház 1, amikor egy eltévedt löveg ioz vágta, hogy azonnal esz- 1 |a tábori kórházban tért ma- érüléseket szenvedett. Meg- :eresztes vonaton Dél-Orosz- Egy évig nyomta az ágyat, itották a kórházból, és haza siba, a pályaudvari tolako- izét meg az iratait. Az új ák ki, és még később adták ml munkával kellett megkeíllomáson, amely ugyanolyan aint a háború előtt, kofferjét i, vállára dobta batyuját, és ,Minek Is jöttem ide? Hisz er, és senki se vár... Visz- nrogba, amíg nem késő.“ faluba. Kíváncsi kisfiúk és rukat az ablaküvegre. Uljana {öregedett és megroggyant, háziasszony is. A motozásra fejét, s mintha a múlt mesz- megkérdezte: k, anyóka, jólesne egy támanó! — kapaszkodott Ul- Hát csakugyan te vagy az? rsze hogy énl Hát nem is— Nem reméltem, hogy még látlak az életben. Annyi évig hírt sem küldtél magadról. Pedig vártam. Megtörtént, hogy találkoztam a faluban a postással, és megkérdeztem: „Hát nekem nincs semmi?“ „Semmi — válaszolta — nagyanyó, senki se ír...“ Hát te, véglegesen vagy hogy? — Magam sem tudom. Afanaszij kiment az előszobába, az agyagmosdóban megmosta a kezét, megtörölte a piros kakasokkal kivarrt törülközőbe, és rágyújtott. Uljana csakhamar hívta őt, asztalhoz ültette, a képek alá. Amíg Afanaszij kenyeret szelt, az anyóka valahonnan harmatos üveget vett elő. Ittak, ahogy illik, és kocsonyát ettek. Uljana sokaié beszélt a faluban történtekről. Afanaszij ködösödé fejjel hallgatta, és szemébe könnyek szöktek. Megtudta, hogy a faluba jóformán egy férfi sem tért vissza a háborúból. — Mennyi embert elpusztítottak azok” a latrok! — csapta össze kezét Uljana. — Hát nincs rajtuk keresztvíz... Marjanyicsev csak hallgatott, nem tudott mit mondani. Uljanától értesült róla, hogy a fűrésztelepet még a háború kezdetén porrá égették a németek, a munkástelep és Afanaszij háza bombázáskor égett le. Most gyommal és bogánccsal benőtt halott pusztaság uralkodik ott. Afanaszij ezen az estén nem ment el ismerőseihez. Fáfhdt volt. Még napnyugta előtt lefeküdt a szénapBitában, és régi szokása szerint ébredt. Még alig p rkadt. Bement a házba, nyújtózott egyet. Uljana nem volt bent. Szemével a kosarat kereste, de sehol sem látta. Ivott néhány korty tejet egyenesen a sajtárból, majd kiment a tornácra, egy pillanatra megállt, és könnyűszerrel elindult az erdőbe. A Lunyinka folyó partján, Uljana szoknyáját feltörve, újburgonyát mosott a kosárban. — Jó reggelt, anyóka! — kiáltott rá Afanaszij. — Messze indultál? — kérdezte. — A dombra szeretnék felmenni, hadd látom a falut. — Menj csak istenhírével, de ne légy soká! Mindjárt kész a reggeli. Afanaszij — úgy, mint régen — átment a folyócskán, és a bokrok ágaiba kapaszkodva, felment a meredek partra. Meglátta az erdőt. Nem tudott már tovább a parton maradni, az Izgalomtól kifulladva sietett az erdőbe. Amikor eljutott a bokrokkal szegélyezett erdőszélre, a szívében mintha valami megszakadt volna, a szeme előtt elsötétült a világ. Az erdőnek, a fáknak hűlt helye volt. Helyettük égési sebek éktelenkedtek a földön. A tűzvész nyomai. A hangyákkal teleszórt, megpörkölt tönkök mellett alig hallhatóan susogtak a kis fácskák levelei. A kis facsemeték szomjasan nyújtogatták koronájukat a nap felé. Bármennyire is Igyekezett Afanaszij, a megsze- nesedett törzsek közölt nem találta a tölgyet, mely Jefim apóra emlékeztette, nem nőhetett meg Katy* kára, a deszkahordó lányra hasonlító fiatal fenyőcs- ke sem. Nem volt itt mór kivel beszélgetnie. Afanaszij úgy jött vissza az erdőből, mint a temetésről. Az erdő szélén találkozott a falusi fiúkkal, akik kosárral a karjukon gombázni mentek. Szemével hosszan kísérte őket, s ekkor hirtelen eszébe jutott a taganrogi vasútállomás peronja, a hallgatag özvegy. Maga előtt látta szomorú arcát, könnyes szemét. Nemsokára visszautazott Taganrogba. OLEXO ANNA fordítása Emilio Greco mm (litográfia) I Lengyel József NESZESSZER ' — Beszélj magadról — szólt a fiú. A lány lehunyt szemmel feküdt a bölcsőforma kenu hosszában, nádszálak árnyéka legyezte a testét. A nádas, ahová bseveztek, csálclyának használva az evezőket, bezárult mögöttük, közrefogtc őket, ám felettük nyílt és magas volt az ég. — Beszélj magadról. Ma reggel még azt se tudtam, hogy Ilyen szép vagy, pedig régen ismerlek. Csak azt tudtam, hogy idegen vagy közöttünk. — Miért idegen? —- kérdezte a lány. Haragosan nézett a kenu végén ülő fürdőnadrágos fiúra. — Nem idegen, de nagyon messziről jöttél. — Így igazabb. A polgárságnál is távolabbról. De fontos ez? — Nekem fontos. Mert szeretlek, és érteni akarlak. — egyszerűbb, mint gondolod. Legalábbis most úgy érzem. — Mondd. — Az apám tiszt volt. Garnizonokban éltünk, különböző városokban. Hárman voltunk lányok; én a középső. Lányok? Verebek. Az idősebb nővérem meglehetősen közönséges, kicsit krumpliorrú. Én etngár veréb, a leginkább veréb. Húgom még kisebb, és irtózatosan szeplős. De a garnizon minden tisztjének kötelessége volt, hogy kezet csókoljon nekünk, taknyosoknak. El tudod képzelni? Es mi nem voltunk buták. És ha valami banketten az apám bármit mondott, valamennyinek jel kellett ugrani: „Igenis, ezredes úr!“ — Nagy zsarnok volt? — Dehogy. Rendes ember. Lehetőleg hallgatott, és gyorsan otthagyta a bankettet, nem akarta feszélyezni a tisztjeit. — Fogalmam sem volt, milyen az az élet, ahonnan jöjtél. — Olyan, ahova nem kívánok visszamenni. Amikor már egyetemi hallgató voltam és egy diák szeretője, Münchenben — mert az apám ekkor már nyugdíjas volt —/ valaki elmondta szegénynek azt, hogy hallomása szerint én ... szóval... amire apám párbajra hívta az illetőt, „a rágalmazót“. — De hiszen... — Persze! De csak nem hagyhatom, hogy az apámat lelőjék vág / megsebesítsék. És az izgalom is ártott szegénynek. Nem tehettem boldogtalanná élete utolsó éveit. Tehát azonnal felkerekedtem, elmentem ehhez az igazmondó disznóhoz. Ügy meglepődött, hogy azonnal fogadott. Félbe se bírt szakítani, egyből elmondtam: „Az, amit ön mondott, szóról szóra igaz. Szeretője vagyok és maradok annak a bizonyos diáknak, akinek a nevét is tudja. Amit eddig valamilyen szóbeszédből hallott, tessék, kérem: most tőlem tudja. Ezek után pedig haladéktalanul. felöltözik, előírásosan, ahogy az illik, elmegy az apám lakására, ha kell, megadhatom a címet. Odaáll elébe, és szabályosan, a tőle kívánt minden feltételt betartva, bocsánatot kér a félreértésből származó oktalan kijelentéseiért, melyekről bebizonyosodott, hogy semmi alapjuk sincs“. — Megtette? — Egy félóra múlva ott volt az apánál. — Azóta? —- Később. De volt egy és más, sokkal előbb is. <* — Elmondod? — Ezt már könnyebb elmondani... Apám, nincs mért védenem, de nagyon rendes ember volt ...a maga módján. A maga módján. Rendesen bánt tisztjeivel és huszárjaival, lovászaival, tísztiszolgál- val. Igaz, ebben nagy része volt az anyámnak: az anyám most is mindent tud rólam. A húgomnak — az is kommunista —, mtkor börtönbe került, mindenben segített. Talán bennünk látja megvalósulni saját elfakult élete kívánságait. Nem jól mondom... De mindjárt megérted ... Odahaza apám soha, egyetlen goromba szót se mondott a legényének. Azt hiszem, különben se beszélt úgynevezett „kaszárnya- stílusban". Ezt értem azalatt, hogy rendes volt — a maga módján. Az anyám pedig, ha a tisztiszolgához fordult, mindig „kérem Jóska“ vagy „legyen szíves, Jóska“, így kezdte. Szobalányszerepe volt nálunk ezeknek a Jóskáknak — mindet Jóskának keresztelte az apám. Kellettek, mert a ranghoz képest nem voltunk elég gazdagok; már a nagyapám élverte a nyírségi vagyont. Persze, ezt a szegénységet ne hasonlítsd ahhoz, ahogy mi vagyunk pénztelenek, de talán még rosszabb is volt bizonyos értelemben. Majd egyszer ezt is elmagyarázom. Éppen vendégek voltak, és az anyám, hogy valamiképp foglalkoztassa őket, helyrezökkentse a megakadt társalgást, valamit mutatni akart. Arcképet, medaliont? Vagy valami levelet? Ez kitörlődött az emlékeztemből, mindjárt megérted... Anyám csengetett, és bejött a Jóskánk. „Legyen szíves, Jóska — mondta az anyám —, hozza ide a neszesszeremet“ — és tovább foglalkozott a vendégekkel. Én kissé távolabb, a kisdíványon ültem, ott kellett ülnöm. Két perc múlva jött vissza a legény, nagyon piros az arca. „Mél- tóságos asszony, alázattal jelentem: nem találom.“ Az apám éppen szivarral kínálta a férfiakat, szegény anyám se nézett Jóskára. Nagyon kellemetlen vendégeink voltak, úgy értem, bárdolatlanok, vagy hogy is mondjam. „Dehogynem, Jóska“ — szólt az anyám. •„Ott fekszik a kisasztalon, a szobámban.“ A huszár sarkon fordult. Egy perc se múlt el, jött vissza. Előbb kinyitotta az ajtót — erre figyeltem fel —, és csak aztán, maga előtt az egész kisasztallal, jött be. Es leteszi az anyám előtt. Ebben a pillanatban odaugrik az apám, és arcul üti. A legény elterült a padlón. Az anyám szólni se tudott, csak megrándult az arca. A vendégek úgy tettek, mintha semmit se látnának. Ehhez értettek. — A neszesszer persze ott volt a kisasztalon. Anyám felkapta, kinyitotta, matatott, amíg magához jött, aztán sietősen beszélni kezdett a vendégekkel. Valami családi kép volt, úgy rémlik... — Es a katona? ' — A katona ekkor már állt, keze a nadrágzsinórján. Várta, mit csinál majd az apám. „Vidd vissza!“ — parancsolta, és ö is úgy tett, mintha mi sem történt volna. Erre tanították egész életében. — Es te? — Ültem a kisdíványon, és azt éreztem, hogy ha akkor «hirtelen hívnak, nem tudnék a lábúmra állni. De nem hívott senki. Anyám kiment egy percre, közben apám foglalkozott a hölgyekkel. A kávét a szakácsnő hozta be. Nagyon hosszú volt ez a délután, nagyon hosszú. Anyám később kiderítette, és nekem is elmondta, hogy az új Jóska nem tudta, mi az, hogy „neszesszer“. Ügy szégyelltük magunkat, anyám és én, hogy bocsánatot kérni se mertünk. Persze, azért megértettük vele, hogy ki akarjuk en- gesztelnir Anya szabadnapot adott soron kívül, én cigarettát loptam neki. — Es apád? —Nem tudom. Soha erről nem beszéltek a házunkban. Ö a maga módján volt rendes, de ez, az ö módját, úgy hiszem, nem zavarta. — Te ezután? — Ezután. És nem is egyszerre. Azt hiszem, hogy nem is anyám segítsége nélkül. — Es most? — Ügy tudom, nincs ok, amiért kérdezd. — Nincs. De az jó, hogy ezt is tudom. — Jó. A nap magasan állt aa éggel fedett náddal határolt csónak felett.
