Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-15 / 33. szám
II m* •■ - ■ ♦. - ; szén szemük előtt valósultak meg a szocialista országok mezőgazdaságában lezajlott változások. Amíg 1950 és 1970 között a világ mezőgazdasági termelése 50 százalékkal, egy lakosra számítva pedig 9 százalékkal növekedett, addig a KGST-országokban az általános növekedés 77 százalékot, az egy lakosra számított növekedés pedig 46 százalékot ért el. Ha ezekből a szempontokból értékeljük mezőgazdaságunk fejlődését, azt, hogy a kitűzött feladatokat teljesítette, s az üj célok teljesítésére is felkészült, altkor azt mondhatjuk, hogy mezőgazdaságunk ragyogd példaként bizonyítja a szocialista társadalmi rendszer előnyeit, vonzóvá teszi a szocializmust, s elősegíti győzelmét az egész világon. A világ élelmiszer-ellátásában tapasztalható helyzet a világpiaci árak alakulására is kihat. Közismert dolog, hogy a világpiaci árak a kereslet és a kínálat hatására jelentősen eltérnek az értéktől. Ezzel magyarázható, hogy az elmúlt években jelentős változások történtek az élelmiszerek világpiaci áraiban. Például 1972 és 1974 között a búza ára 40 százalékkal, a halliszt ára 240 dollárról 390 dollárra emelkedett, s azóta Is fokozatosan emelkednek az élelmiszerek és a takarmányok világpiaci árai. A kapitalista piacokon vásárolt gabona és egyéb élelmiszerek árai sokkal magasabbak a hazai termelési költségeknél. Emellett figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a gabona termelése nálunk vállalati szempontból is nagyon jövedelmező. A gabona- és a takarmányfélék világpiaci árának gyors növekedése megköveteli, hogy rövid időn belül elérjük az ország gabonaszükségletének fedezését saját termelésből. A FAO feltételezései szerint 1980-ig a világ élelmiszer-szükséglete évi 2,4 százalékkal növekszik, ezen belül 2 százalékkal a lakosság számának növevekedése, 0,2 százalékkal pedig a vásárló- képesség következtében. A fejlődő országokban a szükséglet növekedése évi 3,6 százalékos, a fejlett országokban- 1,5 százalékos lesz, ami azt jelenti, hogy 1970 és 1985 között a gazdaságilag fejlett országok élelmiszerszükséglete 26 százalékkal, a fejlődő országoké pedig 70 százalékkal növekszik. A mezőgazdasági termelés feltételezett évi növekedése a fejlődő országokban évi 2,6 százalékos, a fejlett kapitalista országokban 2,4 százalékos, az európai szocialista országokban 3,5 százalékos lesz. E fel- tételezések szerint 1985-ben a fejlődő országokban a gabonaszükséglet mérlege 65—100 millió tonna hiánnyal zárul az 1970-es 16 millió tonna hiánnyal szemben. Ha figyelembe vesszük ezeket a tényeket, akkor ésszerű, sőt elkerülhetetlen, hogy pártunk mezőgazdasági politikája az elkövetkező időszakban az élelmiszerekből velő önellátásra irányuljon. KÜLGAZDASÁGI SZEMPONTJAI A CSKP KB 1974 novemberében és 1975 októberében részletesen elemezte a XIV. kongresszuson elfogadott határozatok teljesítését, s megállapította, hogy a mezőgazdaság eredményesen halad a kitűzött úton. A CSKP KB a népgazdaság belső helyzetéből és a külgazdasági tényezők felméréséből kiindulva a mezőgazdaság elé új feladatot tűzött, amit pártunk XV. kongresszusa is elfogadott: rövid időn belül biztosítani lakosságunk élelmiszerekből való önellátását. A CSKP KB 1975 októberi ülésén az elnökség jelentése hangsúlyozta azt a tényt, hogy a világpiacon oz élelmiszerekből hiány mutatkozik, s tekintettel a világ lakosságának gyors növekedésére, ez a hiány tartós jellegű lesz. A huszadik század egyik legégetőbb problémája a világ lakosságának élelmiszerekkel való ellátása. Nem véletlen, hogy az egyes nemzetközi szervezetek kongresszusain elsősorban arról tárgyalnak, hogy milyen megoldást lehet találni az egyes országokban és világrészeken az éhező emberiség élelmezésének biztosítására. A FAO .— az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Bizottsága — kimutatásai azt bizonyítják, hogy Földünk lakosságának a fele éhezik. Az éhínség főleg a gyarmati és a fejlődő országokat érinti. A FAO 1974 novemberi római tanácskozása rámutatott arra a tényre, hogy a gabonatermelés és a gabonával való kereskedelem világpolitikai kérdés lett. Igazolódott Lenin régi tézise, mely szerint ..akinek gabonája van, annak hatalma is van“. Az agrárpolitikának e fontos elve ma is érvényes, sőt, jelentősége tovább növekedett. A^ gabonakérdés lényegében élelmiszerkérdés is egyúttal. Az 1967—1970 es években bizonyos javulás következett be az élelmiszerek termelésében. Az emberiség derűlátással fogadta, hogy a mezőgazdasági termelés növekedése éppen a fejlődő országokban volt a leggyorsabb, ahol elérte az évi 4—6 százalékot. A termelés 1973-ban is sikeres volt, de növekedése a fejlődő országokban nem érte el a lakosság létszámának növekedési ütemét. Az 1974-es terméshozam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A FAO .vezérigazgatója jellemzően állapította meg, hogy „az emberiség egyik napról a másikra él“. Ezt a megállapítást az 4s bizonyítja, hogy a gabonát exportáló országok készlete az 1972—1973-as években 20 mniló tonnával csökkent, s a Jelenlegi készletek a második világháború befejezése óta legalacsonyabbak. mintegy 29 millió tonnát tesznek ki, ami a világ gabonafogyasztását csupán 3 hétre fedezi. ’A FAO elemzései szerint a jelenlegi helyzet javítása a fejlődő országok mezőgazdaságában körülbelül 8— 10 milliárd dollár értékű, s az elkövetkező 5 évben 18—19 milliárd dollár értékű beruházást tesz szükségessé. E beruházások egyharmadát — mintegy 5—6 milliárd dollárt — külföldről kellene fedezni. A világ élelmiszer-ellátásának megoldására más nézetek is vannak. Litton szenátor például (USA) — egy szarvasmarhatenyésztő-nagyvállalkoző — a FAO párizsi konferenciáján azt javasolta, hogy a nagy populációt kimutató országokban a népszaporodást kellene szabályozni, s azoknak az országoknak, amelyekben a népszaporulat meghaladja a világátlagot, nem kellene támogatást nyújtani. Meg kell jegyezni, hogy ezt az újmalthusi elméletet a konferencia résztvevői elutasították. Jellemző, hogy a legnagyobb imperialista ország képviselője nyilatkozott így, amely a vietnami háborúra 250 milliárd dollárt fordított, s költségvetéséből évi 100 milliárd dollárt fordít a katonai kiadásokra. Az elmúlt években nagy reményeket fűztek a nyugati országokban propagált „zöld forradalom“ elméletéhez. Ez az elmélet lényegében a növények biológiai tulajdonságainak megváltoztatására, a mezőgazdasági termelés kemlzálására stb. támaszkodik. Nem vitás, hogy a kutatás eredményeinek érvényesítése és a mezőgazdaság kemizálása magával hozza a termelés növelését. Az elméleti elképzeléseket azonban gyorsan felborították a tapasztalatok, ugyanis ez nagy befektetéseket Igénylő út, amely a jelenlegi feltételek között nem valósítható meg a harmadik világ országaiban. A „zöld forradalom“ érvényesítése lényegében a falu kapitalista differenciálódását segítette elő. A fejlődő országok gyorsan felismerték, hogy ez az út nem vezethet az élelmiszer ellátás problémáinak megoldásához sem gazdasági felszabadulásukhoz, ugyanis drága gépeket, műtrágyákat, vetőmagvakat, öniözöberendaxéwket kell Importálniuk. Az import viszont erősíti az Imperialista országokkal kapcsolatos függő viszonyukat Ugyanakkor az USA kormánykörei Is gyorsan megértették, hogy Ilyen „látványos módszerekkel is erősíthetik n kapitalista irányzatokat, s fokozhatják az éhínséggel küzdő országok kizsákmányolását. A fejlődő országokban az élelmiszer-ellátás problémáját nem a „zöld forradalom", hanem a „vörös forradalom“ oldja meg. Ez volt a véleményük a fiatal mezőgazdasági szakembereknek az agrárreformról tartott mexikói tanácskozáson. Nem véletlen, hogy a világ haladó szakemberei ilyen nézeten vannak, hlKülgazdasági kapcsolatainkban továbbra is figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy országunk nyersanyagokban szegény, s a nyersanyagok növekvő világpiaci ára komoly problémák elé állítja népgazdaságunkat. Csehszlovákia ipari termelésében a termelőeszközök gyártása van túlsúlyban, ami kihatással van a nyersanyag-szükséglet nagyságára. A teljes Import 50 százaléka (az élelmiszerek behozatala nélkül) nyersanyag, míg más, hasonló országokban csak 30—35 százalékot ér el. Ha lakosságunk élelmiszer-szükségletének növekedését importból kellene fedeznünk, ez a növekvő élelmiszerárak következtében jelentősen korlátozná az ipar számára szükséges nyersanyagok beszerzését, sőt bizonyos mértékben importunk és exportunk összetételét is befolyásolná. Az élelmiszerek behozatalának csökkentése, illetve az élelmiszerimport és -export kiegyenlítése nemcsak népgazdaságunk érdeke, hanem a KGST keretében folytatott együttműködés jelenlegi fejlődése is megköveteli. A KGST-országok fokozatos gazdasági kiegyenlítődése megteremti a feltételeket az egyes ágazatok közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, a kooperációhoz, a termékek kölcsönös cseréjéhez. A KGST- országokban az egy főre eső élelmiszer-fogyasztás is fokozatosan kiegyenlítődik. A növekvő élelmiszer-fogyasztás szükségszerűen fékezi a mezőgazdasági termékek kivitelét. A KGST-országok távlati kereskedelmi forgalmában a mezőgazdasági termékek exportja nem növekszik, s 1985-ben lényegében az 1971-1975- ös évek szintjén marad. Természetesen ebben az ágazatban is fennáll a nemzetközi munkamegosztás és a kölcsönös együttműködés, ez azonban mindinkább a mezőgazdasági termelés hatékonyságát növelő szükségletek szakosított gyártására és kölcsönös cseréjére irányul. Az említett tényezőkből kiindulva, s figyelembe véve az élelmiszer-fogyasztás előirányzott növekedését, valamint a források kiszélesítésében rejlő lehetőségeket, objektív törvényszerűségként értékelhetjük az önellátás irányvonalának kitűzését. A CSKP KB 1975 októberi plénumán Baryl elvtárs ezt így foglalta össze: „Elsősorban az a tényező a döntő, hogy a világpiacon egyre nagyobb az élelmiszerhiány, ami a népesedés alakulásának hatására bizonyára tartós jelenség lesz. Mindez megköveteli, hogy a szükségletet ml Is a legnagyobb mértékben hazai termelésünkkel fedezzük, annál is inkább, mert megvannak ehhez a szükséges feltételeink.“ t- SZLOVÁK GYULA 1978. VIII. 1 l % te Wj k I kléWEUmBm IVVONAL ÁMAK
