Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-08 / 32. szám
Dél-Afrika Soweto után IV. Milliárdok az NSZK bői a fajüldözőknek • ,,Megálló píthatjuk.. mennyire komoly a helyzet" 0 Apartheid a gyakorlatban és néhány különös paragrafus # Ezrek a dél afrikai börtönökben % ..Mielőtt késő lesz . . zokon a fényképfelvételeken, amelyek június harmadik hetében Bajorország egyik ki:: üdülőhelyéről érkeztek, a fegyveresek voltak a leg többen. A különböző nyugat-európai távirati irodák fényképszolgálatai a bodenmnisi Sonnenhof Szálloda környékén készített felvételeikkel mindenekelőtt azt akarták bizonyítani, h"gy a nyugatnémet rendőrség a maximális körültekintéssel igyekszik biztosítani a Dél-Afrikából érkezett ven- dég, Johannes Balthazar Vorster mi niszterelnök nyugalmát. Ám a rendőrök sem tudták meg akadályozni, hogy szerte Nyugat-Né- metországban — és nemcsak a bajor üdülőhelyen, hanem a fővárosban, Bonnban is és szinte minden jelentős városban ne törjenek ki heves tüntetések, amelyeken a felvonulók tábláikon tiltakoztak a sowetol gyilkosokkal való szabályszerű szövetség, de még csak a kapcsolatok ellen is. Teljes joggal írták meg a Vorster- látogatás napjaiban még a dél-afrikai apartheid kormányzattal szemben eddig meglehetősen tartózkodó nyu gáti lapok is, hogy „kínosan vigyázni kellene“, hogy az eddig is meglepően széles körű kapcsolatok Bonn és Pretoria között legalább ne bővüljenek tovább. A Stuttgarter Zeitung például — éppen az egyik bonni tömegtüntetésről készült fénykép mellett — írta meg, hogy „a két ország közötti gazdasági együttműködés csak az el múlt esztendőben 3,5 milliárd nyugatnémet márka dél-afrikai beruhá zást jelentett, négymilliárd bankhitelt“, nem is -szólva arról a „különlegesen nagyméretű urán-üzletről“, amelyről viszonylag kevés részletet mondottak el eddig a nyilvánosság előtt. Vorster három fontos tanácskozáson vett részt négynapos nyugat-németországi látogatása idején. Hosszas tanácskozást folytatott Dél-Afrika európai diplomáciai misszióinak vezetőivel — itt az volt a megbeszélés lényege, hogy „mindent meg kell tenni az országot elszigetelődéssel fenyegető nemzetközi bojkottal szemben“. A második megbeszélés Vorster és Schmidt nyugatnémet kancellár között zajlott le. De a leglényege sebb a harmadik volt: két napon át több alkalommal tárgyalt egymással Kissinger amerikai külgyminiszter és a dél-afrikai kormányfő. Az első találkozó négy és fél óra hosszat tartott Bodenmais egyik luxusszállodájában: a tanácskozásról távozó Kissinger a több tucat újságírónak csak annyit mondott: „Érdekes volt. Részletesen áttekintettük a helyzetet. Álláspontjainkat ismerik.“ A második tanácskozás ennél hosszabb ideig tartott és erről Kissinger csak akkor beszélt, amikor a fürstenfeldbrucki repülőtéren gépe felé tartott. „Azt hiszem, hogy megállapíthattuk, mennyire komoly a helyzet most Dél-Afrikában, és felismertük: sürgős megoldást kell találnunk arra, hogy valamennyi népcsoport a méltóság és a kölcsönös tisztelet légkörében éljen.“ Ez a két rövid kommentár alighanem jelzi: Kissinger támogatásáról biztosította Vorstert, bár nyilván figyelmeztette: jó lesz változtatni a konok apartheid-állásponton. Maga Vorster annyit mondott a látogatás végén rendezett sajtóértekezleten, hogy tárgyalópartnerei „szívélyesen és barátságosan fogadták“. (Érdekes módon háromnegyed órával Vorster sajtóértekezlete előtt Klaus Bölling, a nyugatnémet kormány szóvivője azt mondotta: Schmidt kancellár elítéli a dél-afrikai apartheid-politikát; mert az emberi szabadságjogok megsértését látja benne és olyan politikai intézkedések megtételét javasolta Vor- sternek, amelyek alkalmasak lennének a dél-afrikai problémák békés megoldására.) Vorster egyébként újra védelmébe vette a faji elkülönítés politikáját, és egyszerűen kijelentette: „Semmi értelme, hogy az apartheidet bárki is faji diszkriminációnak nevezze...“ Néhány nappal azelőtt, hogy a dél-afrikai kormányfő az NSZK-ba érkezett, a sajtó nyilvánosságra hozott néhány részletet abból a könyvből, amelynek szerzője Ernst-Otto Czem- piel és amelynek címe „A béke Dél- Afrikában“. Ez a könyv részben Rhodesia, részben a Dél-afrikai Köztársaság fajüldöző kormányzatának „elveit“ helyezi a tudományos vizsgálódás nagyítója alá, részben pedig azokat a lehetőségeket vizsgálja, miként lehetne túllépni az apartheid-politika okozta súlyos politikai válságon. A kötethez készült egy bőséges, hivatalos kiadványok szövegéből válogatott dokumentáció is, amelynek ezt a címet adta a professzor: „Apartheid a gyakorlatban“. Ennek a dokumentációnak néhány —- dél-afrikai rendeletekből szó szerint kiemelt mondata, vagy egy-egy rendelet tömör összefoglalása — részlete segít megérteni, mennyire alaptalan Vorster sajtóértekezleti bizonykodása az apartheidet illetően. Néhány mondat a dokumentációból: „Ha egy fehér dél-afrikai valahol külföldön érvényes házasságot köt egy színes bőrűvel, Dél-Afrikába visszatérve ez a házasság érvénytelennek és jogellenesnek tekintendő.“ „Ha bárhol — akár a feketék lakótelepén is — bárki a falra például azt a mondatot írja, hogy »Le az apartheiddel-«, bűncselekményt követ el, büntetése legalább hat havi fogház, a büntetést nem lehet pénzbüntetésre változtatni“. Minden rendőr jogosult írásos felhatalmazás nélkül is a nap vagy az éj bármely órájában bármely házba, raktárba, üres telekre behatolni és ott nyomozást folytatni, ha az a gyanúja, hogy azon a helyen valamely, már 18. életévét betöltött afrikai tartózkodik, akivel kapcsolatosan bűncselekmény elkövetésének gyanúja áll fenn.“ „Minden afrikai, aki betöltötte a 16. életévét, köteles személyi igazolványát kiváltani, és magánál tartani. Minden rendőrnek bármilyen időpontban jogában áll megkövetelni az afrikaiaktól az igazolvány bemutatását. Ha nincs nála, s azt mondja, hogy otthon felejtette, már bűncselekményt követett el, amelyet pénzbüntetéssel, vagy mintegy egyhónapi elzárással lehet büntetni.“ Minden fehér személynek tekintendő férfi aki megkísérel nemi kapcsolatot létesíteni egy olyan nővel, aki külseje és általános viselkedése szerint „nem fehér személy“, büntetendő cselekményt követ el, s ha vádat emelnek ellene, büntetése hét évig terjedhető elzárás lehet, ha csak nem tudja bizonyítani, hogy a körülmények olyanok voltak, hogy a szóban forgó nőről joggal feltételezhette, hogy az fehér személy“. „Bármely afrikai, aki valamelyik városban született és ott akár ötven évig is élt, dolgozott, bármikor kiutasítható és kitelepíthető ebből a városból, ha a bantusztánok igazgatásával megbízott minisztériumnak, valamint az ország ipari minisztériumainak az az álláspontja, hogy ebben a városban az afrikaiak száma magasabb, mint az adott terület munkaerőszükséglete.“ Abban a küzdelemben, amelyet az egyenjogúságért, és az ország igazi gazdái a hatalomban való teljes és arányos részesedésért folytatnak, a legvilágosabb és legkövetkezetesebb utat a kommunisták mutatják. A Délafrikai Kommunista Pártnak az a véleménye, hogy a küzdelemben mindenekelőtt a munkásosztályra kell támaszkodni. Yusuf Dadoo, a párt elnöke — a párt a legmélyebb illegalitásban harcol — nemrég francia újságíróknak elmondotta: a kommunistáknak igen jó kapcsolataik vannak több illegalitásba kényszerített párttal, de jelen vannak abban a néhány, még legálisan tevékenykedő szervezetben is, amely ma Dél-Afrikában, tekintetbe véve a rendkívül szűk lehetőséget, fellép az apartheid gyakorlata és szelleme ellen. A színes bőrűek legfontosabb szervezetei a már régóta — több mint tíz éve — betiltott Pánafrikai Kongresz- szus és az Afrikai Nemzeti Kongresszus. A fekete szervezetek vezetői közül a legismertebbek, Nelson Mandela és Robert Sobukwe hosszú esztendők óta éppúgy börtönben szenvednek, mint a kommunista párt legtöbb vezetője, — egyébként megbízható becslések szerint Dél-Afrika börtöneiben a politikai foglyok száma meghaladja a négyezrei. Ebben a számban azonban nincsenek benne azok a színes bőrűek, akik a legkülönbözőbb apartheid-előírások megszegése miatt kerültek — egy hónaptól hét évig terjedő időre — fogházba, fegyházba vagy koncentrációs táborba. Az ilyen elítéltek száma változó; a Rand Daily Mail című polgári liberális dél-afrikai újság 1974-ben azt írta, hogy ilyen elítélt évente körülbelül 350 00Ö van. Ha a tizenhét milliónyi fekete és a négymilliónyi fehér arányára gondolunk, ez a bá- romszázötvenezres szám teljességgel elhlhetö... 1960-ban, amikor az egész világ felháborodottan tiltakozott a sharpe- ville-i vérengzés miatt, az akkori dél- afrikai kormánynyilatkozat „kínos félreértések sorozatának“ nevezte a szörnyűséget: a dél-afrikai bányavároskában tüntető bányászokra irányított sortűz után maradtak ott a holttestek az utcakövön ... Akkor a tömegek felháborodásáról és haragjáról cikkezett a világsajtó és nem sokkal később Sharpeville évfordulóját, március 21-ét, az ENSZ fajüldözés elleni nemzetközi harc napjává nyilvánította. Most pedig, amikor a sowetoi vérengzés máris több áldozatot követelt, mint a sharpeville-i (Sharpeville-ben 69 halott volt és néhány sebesült), most már a halottak száma a kapcsolódó tüntetések áldozataival együtt elérte a 40-et és jóval több a sebesültek száma, mint 1000 — Vorster arról beszél, hogy „nem lehel külső beavatkozással semmit sem elérni, mert apartheid az fennmarad mindenképpen“. A De vajon meddig? A sowetoi tragédia azzal kezdődött, hogy a kormányzat megkísérelte rákényszeríteni az afrikaans nyelvet az őslakosság diákjaira. Ám érdekes módon, ha már a saját törzsi nyelveik mellett második nyelvet tanulnak az afrikaiak, akkor az mindig az angol. „Amikor az angolok legyőzték a búrokat, a búrok néni akartak angolul beszélni, mert hiszen az elnyomók nyelve az elnyomottak szájából — rabszolgabeszéd. Ehhez nincs mit ma sem hozzáfűzni“ — jegyezte meg nemrégiben Njabulo Ndebele, a harcos fekete mozgalmak egyikének ideológusa és hozzátette, hogy a történelem szerte a világon jónéhány hasonló példát adott. Egy, a kormányzattal gyakran barátságos megbeszéléseket folytató fekete lelkész, a johannesburgi Desmond Tutu, néhány órával az első sortűz után kijelentette: „Mi, fekete vezetők régóta óvjuk a kormányzatot, régóta mondjuk, hogy valami efféle fenyeget ... Egek ura, tedd lehetővé a fehéreknek, hogy megértsék: tenni kell valamit, mielőtt késő lesz“. Ez a szelíd szó persze fölöttébb ritka ma már a Dél-afrikai Köztársaságban. Nagyon sok Afrika-szakembernek az a véleménye, hogy megállapíthatatlan: hol lesz előbb a fehér kisebbség, az elnyomó kisebbség számára végzetes robbanás, Rhodesiában vagy a Dél-afrikai Köztársaságban? (Vége) G. M. Rendorjárőr Botié'maisban a Sonnenhof Hotel előtt — az NSZK vigyáz Vorster dél-afrikai min’STlerelnökr'e Néha az arckifejezés is sokat elárul — Kissinger Vorsterrel és Muller dél-afrikai külügyminiszterrel (Telefoto MTI)
