Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-08 / 32. szám
egyenletesen nehezedik a felső lépcsőfokokra, mint zongorapedálokra, súrlódő csussza- nások haladnak át a linóleum előcsarnokon; és kopogtatása, három tompa ütés, hallatszik, fürkésző szünettel a második és harmadik között. Most felfigyelt. A földszinti kapu kinyílt. A sarokvasak csikordulását követő csend szünete elég volt, hogy a szíve hatalmas bizonyosságot tornyosítson fel magában, mely máris felborult, amint az első, durva, férfias lépések megrohamozták a lépcsőt. Mégis, tálán csizmát visel a lány, talán megváltozott a járása az üres hőnapokban, talán mérges vagy merev az elhatározástól, vagy elnehezült a félelemtől. Zajtalanul odament az ajtóhoz, és kinyújtotta a kezét, hogy elfordítsa a gombot. A lépések végig- csusszantak a linóleumon, és továbbhaladtak. Megkönnyebbült. Oly sokáig élt a hiú renfényben, hogy a lány eljön; most már szinte társa lett ez a remény, s félt, hogy elveszíti. Nézte a falat, megdermedve kifejezéstelen ostobasága láttán. Émelyedett önmagától, valóságosan émelygett, annyira, hogy a karja fájt, gyomra felfordult, és a faburkolat mögül áradó savanyú szagot saját bomlő teste szagának érezte. Visszament a székhez, és megpróbált tanulni. A kapu ismét kinyílt, ezúttal halkan. Szívdobbanásai mérték a csendet. Látta a lányt, kék vagy zöld vagy barna ruhában, amint felé tart a ferde folyosón, ajkai kissé szétnyílnak az igyekezettől, hogy nesztelenül járjon, keze enyhén piros és érdes a fertőtlenítőktől, épp csak érinti a falat, hogy el ne veszítse egyensúlyát. A csend elhúzódott, visszavonhatatlanná vált, és kénytelen volt bevallani, hogy senki nincs a lépcsőn, hogy a szél vagy egy gyerek nyitotta ki hanyagul az ajtót, és hagyta becsapódni. Dühösen kelt fel a székről: miért nem tudja a lány is, hogy mennyire kívánja most, nem fehérben, hanem kékben vagy zöldben vagy barnában? Azt a nőt kívánta ezúttal, aki ugyanolyan, mint a többi, azt a nőt, aki összevissza beszélt az étteremben, aki hozzá akart menni feleségül, azt a nőt, .aki jött hozzá, és nem azt, aki fehérben elhagyta. Azelőtt könnyen belenyugodott, hogy a lány elmenjen tőle, a zálogul otthagyott ruhák miatt, hisz ott voltak a ruhák, melyekről végül felismerte, hogy nélkülözhetetlen, a hétköznapi ruhák, melyek a többit Is magukba foglalták, mint ahogy bőr van minden ruha alatt, ■ és a fehérben benne ván a többi szín is. A házasságtól reggeleik elvesztését féltette, azt, hogy elmerülnek az éjszaka sötét árnyaiban. De hát a lány nem magyarázta meg neki, hogy a reggelek sora ajándék, pazarlás a részéről, melyet vissza is vonhat. _ Elfelejtette ezt megmagyarázni, és most is tévedett, mert nem tudta, hogy ő az elmúlt hónapok során behozta a lemaradását; követte szerelme nyomát, és most megérkezett pontosan ugyanoda, ahol a lány állott akkor, amikor végleg elváltak, és most a lánynak csak meg kellene állnia, és megfordulnia és egy lépcsőt visszalépnie, hogy vele találkozzék. Igen, a lány buta volt, elhamarkodott és kegyetlen, mert nem ismerte az ő szivét, és nem hallotta a szobából kitörő nagy kiáltást: de a lány korlátoltságának e tompított látomása nem gyöngítette szerelmét, hanem iszonyúan felfokozta, mert a szerelem akkor kezdődik el Igazán, amikor azt szeretjük, ami korlátozott. — Nővérkém — suttogta fennhangon, azután még hangosabban; mint aki túl akarja kiáltani az óra szabályos kis sóhajait, a hűtőszekrény remegését és a lépcsőház meg az előtér hangjainak üres zörejeit. Ez a szó, a lány hangos megidézése volt az egyetlen cselekedet, melyre képesnek érezte magát. Ha megkeresné a lányt, megkockáztatná a végleges elutasítást, amit a csend eddig még feltartóztatott. Ha elhagyná a szobát, annak lehetőségét is elvetné, hogy vendégül láthatja a lányt. Ha felszereltetne egy telefont, avval csak újabb csendet tornyozna a lépcsők és az ajtók haragos csendje főjébe. Nem csinált semmit egész reggel, csak tétova agya és szétesett teste egész erejét latba vetve virrasztóit — mindhiába. Délben elérkezett a nap ideiglenes nyugalma. Most már nem jöhet a lány. Ilyenkor dolgozik. Félbeszakíthatja kimerítő küzdelmét a lány távollétével, és egész holnap reggelig nem is kell újrakezdenie. Holnap tatán gyengébb lesz, s így mivel kevésbé izgatott, erősebb. Érezte, hogy ezek a reggelek öregítik: a tükörben kereste a különös, fájdalommentes fájdalom nyomait, mely pontosan érkező masszőrként gyötörte minden nap három órán át. A tükörpróba Is hiábavaló volt. Ha valami elárulhatná, a szeme volna az, de az ember szeme, amikor önmagával szembenéz, elveszti minden kifejezését. A teste lassan megnyugodott, és már nem érezte betolakodó idegennek a szívét. Ahogy valaki a ruháit veszi fel, melyeket az éjjel rendetlenül szétdobált, ő is újra össze tudta szedni magát, és el tudná hagyni a szobát. Most már be tudott menni a szikrázó városba, tudott .már enni és emberekkel találkozni, beszélgetni, megbizonyosodva afelől, hogy külseje nem változott, s ahogy azelőtt a teljesség nem vetette szét a testét, ugyanúgy most sem fog ösz- szcesni az ürességtől. Visszanyerte, legalábbis részben, egy diák szerteágazó érdeklődését, s hallotta önmagát, amint beszél, válaszokat ad, még nevet is. A csaló és a megcsalatott homályos érzésével látta, hogy délutánokból és estékből tűrhető életet lehet összetákolni. De a reggeleit már tönkretették, és életének reggelét elvették tőle. BÚDIS KLARA fordítása ■MBMKHBa A csehszlovákiai magyar Irodalom első nemzedékének . egyik tehetsége« képviselője Sebes! Ernő. 1893-ban siti* letett, és 1944 végén hunyt el a fasizmus mártírjaként, a mauthauseni lágerban, A két világháború között hat lírai verseskötete, egy elbessfilásgyfijteménye jelent meg, és számos drámáját Is bemutatták. Drámái ás elbeszélései {eltűnő szociális érzékenységről tanúskodnak, hőseik szinte valamennyien a társadalom kitaszítottjai, elnyomottak, testi és lelki fogyatékosságban szenvedők. Részt vett az első világháborúban, s háborús élményeinek hatására kezdett Írni. A Madách Könyvkiadó ez évben jelenteti meg Sebesi Ernő válogatott novelláit és egy drámáját H a 1 á 1 ] á t é k cimen. A vak ember aránylag könnyen viselte dl ab éjszakét, mért rendszerint az éjszakákkal jött meg a fölénye, szegény, tragikus fintorbán- vibráló fölénye. A kisfiú ma délután megint megfeledkezett a kötelességéről, már az ebédet is nyugtalanul, fészkelődve költötte el. Odakint buja napsütésben fürdőit a falu, a patak mint valami szemtelen tükör megcsillogtatta magát a kánikulában, s a kisfiú láb.ujjhegyen szaladt el az asztal mellől, és egyenesen a mezőre tartott; már útközben lekerült róla a vászonnadrág, s lihegő mellét már futva mártotta meg a vízben. A vak ember magába fojtotta dühét, s a kis szökevény már vígan lubickolt pajtásat között az üdítő hullámokban. Néha mégis eszébe jutott apja haragja, de kis barátai ezer tréfával elhessegették nyugtalanságát. A vak ember valami tompa bizalommal azt hitte, kisfia talán csak a nagy hőség elől vonult vissza, de hirtelen föleszmélt az iménti odébbállás tompa és alattomos kis lépteire. Most vörös színekben égett beesett halántéka, nehezen nyelt egyet-kettőt, és fáradt, erőtlen keze ökölbe szorult. Óvatosan fölkelt a székről, és csoszogó léptekkel bement a szobába. A ház előtt az országút forró porában időnként fölfelé igyekezett egy piszkos, nehéz felhő, de a vak ember tudta, hogy csak a szomszéd kutyája végzi ott napi sétáját. A kisfiú még csak nem is gondolt arra, hogy az apja ma ily mohó kíváncsisággal lesi világtalan szemével megszokott újságja híreit. Egyetlen szórakozása volt ez a vak embernek. Azóta, hogy a kisfiú megtanult írni, olvasni, nap nap mellett ezzel lelt el a délutánja, főleg a nyári vakációban, amikor a délután úgyis szabad volt. A kisfiú érthetetlen módon hamar megunta a felolvasást, pedig érdeklődő és élénk természetű gyerek volt. Márpedig a vak embernek olyan élvezete telt ebben az olvasásban, mint a szenvedélyes dohányos embernek a szivarban. Kíváncsian járatta ilyenkor halott szemeit, és az olvasás témája szerint rendkívül érzékenyen reagált külön-külön minden sorra és minden szóra idegesen rángatózó arccal. Egy-egy vidám részletre kinyílt a szája, és némán szürcsölte a jókedvét csiklandozó sorokat. A kisfiú néha szünetet tartott, és bizonyos idegenkedéssel vigyázta apja arcát. Az volt az érzése, hogy az apja nem is vak, legalábbis ilyenkor nem, olyan elevenen és meztelen látással meredt rá tekintetével az apja, és erélyes sürgetésre megint csak tovább olvasott a gyerek. A nyugalom csak rövid ideig tartott, az olvasás hevében mindig betévedt ide a szomszéd kisfiú hívogató füttye, ilyenkor a gyerek átúgrott sorokat, de a kitartással figyelő vak ember észrevette a csalást, és erélyesen rászólt a gyerekre. Ezek a csalások és figyelmeztetések igen gyakran váltották egymást, úgyhogy egy szép napon a vak ember tisztába jött vele, hogy a kisfiú megunta a szórakoztatását. Keserű percek voltak ezek. Ma délután már nagyon merész lett a kisfiú, alattomosan odébbállt, ma nem követett el aprő, komolytalan csalásokat, ma - úgy találta a vak ember — igazi, komoly, jóvátehetetlen csalást követett el. Alig tudta bevárni az estét, többször feldobta tehetetlen nézését a patak irányába, ahonnan csak jókedvű gyerekek pajkos sikoltozását hozta az esedékes esti szellő. Ma korábban tért nyugovóra a vak ember. Az asszony még délelőtt bement a városba, és csak fél kilenc tájban tért vissza, csöndesen benézett SIBESI ERNŐ: lyen aludt. A vak ember meghökkent. Félt a meglépés kiszámíthatatlan következményeitől, ugyanakkor keserves, üres délutánja, ki nem elégített kíváncsisága megtorlást követelt. Egy pillanatig úgy érezte, hogy Szédület kínozza, le-legvőzte föltolakodő érzését. Biztos fölényt erőszakolt magára, most ebben az alattomos sötétben egyenrangúnak tartotta magát a látó emberekkel. Ezt ki kell használni, gondolta, de újból elfogta a szédülés, megkapaszkodott a kisfiú ágyában. A néma, vak sötétben mégis ő félt jobban, mint a kisfiú, aki ebben a pillanaton fölébredt, és rémülten nézte apját, amint bizonytalan, kereső mozdulatokkal közeledik feléje. A kisfiú nem gondolt menekülésre, bár még lett volna rá ideje, már ére.,ie apja kezét, az ellen sem tiltakozott, hogy apja felemelte a takarót, kit~- pogatta a kisfiú arcát, és elszánt ütést mért reá. A v^k ember az első ütés után hangot várt, sírást, jajgatást és védekező mozdulatot, de » nagy csöndben semmi sem ért a füléhez. Nagyon megijedt. Atvillant, az agyán, hogy talán meghalt. A kisfiú arca meleg volt. A vak ember újabb bátorságra kapott, és ütötte, ahol csak érte a nyugodtan fekvő fiút. Könnyes lett a gyerek szeme, de nem sírt. Dacos, önérzetes, férfias, rima, fogat összeszorítő sirás volt ez, és a vak embert valósággal fejbe kólintotta ez a váratlan viselkedés. Roppant zavartan támolygott az ágy előtt, és arra gondolt, hogy milyen erős, önérzetes, büszke hős ez a rossz fiú; védekezhetett volna, mégis tűrte a rajtaütést. A kisfiú megkönnyebbülten lélegzett föl, és letörölgette arcáról könnyeit. A vak ember szégyenkezve távozott az ágya mellől. Ugyanakkor a másik szobában az asszony halk sóhaját hallotta, amely az előbbi nyugodt lélegzésben folytatódott. Hirtelen átvillant az agyán egy tétova gondolat. a vak ember szobájába, miután hiába kereste a ház körül a kisfiút. A vak ember ágya felől szabályos szuszogás hallatszott, az asszony nem zavarta az urát. Levetkőzött. Fáradt, agyondolgozott testének jólesett- a pihenés. Kilenc óra tájban lassan, óvatosan be- sompolygott a kisfiú, először arról győződött meg, hogy anyja megjött-e a városból? Az ágyhoz osont, a hold éppen az anyja arcát simogatta sárga, legyezős fényével, erre a fiú még lassabban és még óvatosabban bement az apja szobájába. Itt aludt ö is. A lehető legnagyobb óvatossággal levetkőzött, és befeküdt az ágyba. Egypár percig élénk aggódással figyelt apja ágya felé, vajon nem mozdul-e, de csak halk egyenletes szuszogás ért a füléhez. Megbánást érzett, de az első kamaszos rezdüléssel — tizenkét éves múlt — túltette magát rajta, és szuszogása rövidesen versenyzett az apjáéval. De csak néhány percig. Mert az apja megvárta, amíg a kisfiú elaludt, és lejött az ágyról. Először az ablak felé ment, mert attól félt, hogy a zajra felébred a kisfiú, de pár perc múlva elindult az ablaktól, és bizonytalan, topogós járásával megközelítette a kisfiú ágyát. A kisfiú már mé— Apám — hallatszott a sötétből a kisfiú félénk és halk hangja —, apám, gyere csak ide. — A vak ember megindult a hang felé, és amikor a kisfiú ágyához ért, a gyerek fojtott nyöszörgéssel suttogta a vak ember fülébe: — Ne félj, apám, nem haltam meg, amikor pofoztál, ne fél], és nem is azért hallgattam, mert olyan nagyon megvertél... Ne haragudj, de szegény anyukát nem szabad... — A kisfiút az utolsó feltörő nyöszörgés megállította. A vak ember rémülten kérdezte: Mit nem szabad? A kisfiú még halkabb suttogással folytatta: — Nem szabad szegény anyukát felzavarni... Olyan fáradt szegényke ... Csak azért nem sírtam ... Tudod, apám, de ne haragudj, csak azért... A vak ember egyszerre csak azt vette észre, hogy a kisfiú ágyán ül, nagyon szégyellte magát, engesztelő szavakkal kereste a kisfiú megpofozott arcát, és remegő ajakkal sírt, hangtalanul, versenyt sirt kisfiával, dacosan, összeszorított fogakkal, hogy az asszony, ak a mártír asszony föl ne ébredjen ... re Í2 o '« u N (A a E 05 •fi •-o OS Jj