Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-27 / 26. szám
Készülődés az októberi választásokra # Pesszimista vélemények mindkét oldalon 0 Hannover és Freiburg kulisszái mögött 0 Mit mondhat el Bonn Puerto Ricában?’ % Walter Leisel Kiep és barátai M ost, hogy a nyugat-németországi jegyzeteimet rendezem, nehéz a döntés, hogy a témák köztit melyiket vegyem elsőnek. Hiszen a kormánypártok egyes tagjainak pesszimista megnyilvánulásai, vagy a kereszténydemokrata ellenzék „ifjúsági klubjában“ nyert benyomások fölöttébb érdekesek — de vajon nem a pártok választási kongresszusai a fontosabbak? Vagy nem a közvéleménykutatás jelenlegi zűrzavaráról kellene inkább először beszélni? Talán a gazdasági helyzet aktuális kérdései illenének a beszámoló élére — nem, mindenképpen a pünkösddel kell kezdeni! A pünkösddel, amely sok éve már a revansista „bajtársi egyesületek“ nagy évi seregszemléjének napja s amely az idén a választási évben még a szokottnál is rikítóbban mutatta meg, hogy ezek a — nem kevés kormánytámogatással fenntartott! — szervezetek milyen politikai célkitűzés érdekében próbálják fenntartani legalább a látszatát annak, hogy „létszámuk alig Csökken, tömegbefolyásuk pedig szüntelenül nő“. (Egy elemzés nemrég megállapította, hogy ezeknek a „menekültszervezeteknek“ ma, harminckét évvel Hitler birodalmának összeomlása után olyan tagságuk van, amelyben az átlag életkor 61,5 év, amelyben nincs tulajdonképpen már egyetlen 30—35 éves sem. Az elemzés szerint a tagság létszáma 1945—1965 között évi 3—5 százalékkal csökkent; 1965 óta pedig évi 5—9 százalékkal, tehát, ha nem lenne utánpótlás egyáltalán nem „menekült“ körökből, akkor a szervezetek további 2—3 év alatt kihalnának. De léteznek, szerepelnek.) Stuttgartban például pünkösd vasárnapján Walter Becher CSU-képviselő, a „szudétanémet bajtársi szövetség“ hivatalos szónoka hallatlanul éles támadást indított a „lemondás és beletörődés ká- rps keleti politikája és szervezői, Schmidt és Brandt“ ellen, s egyúttal nyersen nekirohant Csehszlovákia politikájának — mindkettőről az enyhülés ellenségeinek szokásos ostoba rágalmait ismételgette. A „kelet-poroszországi bajtársak“ összejövetelén, Kölnben, egy másik CSU-ember (Strauss barátja és á Bundestag alelnöke) már „kétértelműnek és egyoldalúnak“ nevezte az egész nemzetközi enyhülést, Stolten- berg CDU-politikus, tartományi miniszterelnök pedig Kiéiben (itt a „pomerá- niai menekültek“ találkoztak) a hideg- háborús időkben szokásos türelmetlen szovjetellenes szónoklatot tartott. A felsorolás a végletekig folytatható lenne. Dinkelsbühlben, ahol az „erdélyi szászok találkozója“ volt, a romániai belügyeket emlegették, úgy, mint amihez „közvetlen közük van", és Filbin- ger baden-würtembergi CDU-miniszter- elnök Stuttgartban „energikus, gyors jellépést“ követelt — azaz az enyhülés elleni lépéseket. Igaz ugyan, hogy Lothar Schwartz a szociáldemokrata párt vezetősége nevében elhatárolta magát az efféle „pünkösdöt választási propagandává változtató, csak szűk látókörű és káros bajkeverésnek nevezhető“ nyilatkozatoktól — aligha változik bármi is a kormány által a „landsmannschaftoknak“ juttatott jelentős anyagi támogatás eddigi rendszerében. Egyébként más hasonló vendége mellett például Wiesbadenben, ahol az „oroszországi németek“ találkozója volt, megjelent és felszólalt a szociáldemokrata Maihofer szövetségi belügyminiszter is... Tehát a kormánykoalíció nagyobbik pártja is szükségesnek tartotta, hogy az 1976 júniusában már teljes erővel folyó választási harcban a revanslz- must is bevesse. Egy vesztfáliai városban — a kis, álmos vidéki fészekből az elmúlt évtizedekben ipari nagyvárossá nőtt Hammban — beszélgettem egy öreg szociáldemokratával, egy nyugdíjas vasutassal. Szinte jelképes volt, hogy éppen egy 1932 óta szociáldemokrata munkás magyarázta a külföldi újságíróknak: az októberi választást a párt munkástagjai a legpesszimistább gondolatokkal várják. „A szociáldemokrata párt olyan polgári párttá vált, amelyet már nem is lehet megkülönböztetni a többiektől. Sőt, azzal, hogy „alkotmányellenesség“ vádjával éppen a szociáldemokraták által keresztülvitt törvény segítségével lehet eltávolítani a közszolgálatból a haladó embereket, éppen a szociáldemokrata választók egy részében kelti a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság őrzését‘ — mondta az öreg vasutas, és azt jósolta: most még kisebb lesz a szavazók aránya, mint eddig valaha. „Egyszerűen el sem mennek az emberek százezrei szavazni. A politikától való menekülés fogja most újra ellenzékké taszítani a koalíciót“ — folytatta. Két nappal előbb Kölnben, egy „ifjú- demokrata klubban“, azaz a CDU egyik ifjúsági szervezetében beszélgettem egy fiatal tanárral, aki több éve tevékeny tagja a Rajna-parti város kereszténydemokrata szervezetének. Ö érdekes módon hasonló tendenciákat említett. „Sajnos, nem sok reménnyel nézek október elé. A kereszténydemokrata programnak sok híve van, de jóval több az olyan fiatal, aki eleve lemond minden politikai lépésről, még arról is, hogy elmenjen szavazni. A most 23—28 évesek között egyre elterjedt a .tánciskolaszemlélet“, azaz kizárólag a szórakozással hajlandók törődni a szabad idejükben. Érdekes, hogy visszatér az öt- ven-hatvan évvel ezelőtti divat: a tánciskola is... Attól félek, hogy lehetséges választóink nagyrésze el sem megy szavazni“ — magyarázta. A különböző pártok által irányított közvéleménykutató intézetek egyre gyakrabban nyilvánosságra hozott becsléseiben természetesen nem szerepel ilyen csoport, hogy „nem kíván szavazni“, de az biztos, hogy a múlthoz képest jóval nagyobb a „még nem döntött, még nem nyilatkozik, melyik pártra szavaz“ választ adók aránya a megkérdezettek között. Egyébként — eltekintve a Springer-féle jobboldali lapoktól, — amelyekben 53—54 -százalék CDU—CSU szavazatot jósolnak — a közvéleménykutatások általában 49— 52,1 százalékos koalíciós szavazatmeny- nyiséget Iáinak lehetségesnek (ebből a szabaddemokrata párt részesedését 7— 13 százalékra teszik, azaz a szociáldemokratáknak tulajdonképpen mindenki szavazatcsökkentést jósol] — de mindenki tudja, hogy ezek a „becslések“ tulajdonképpen a pártok ügyes propagandafogásai. Amikor ezeket a sorokat írom, már az utolsó előkészületeket teszik Dort- mundban a V észt fólia csarnokban a szociáldemokrata választási kongresszus megnyitása előtt. Ennek a dortmundi találkozónak igen nagy jelentősége van, hiszen a másik két párt már májusban megrendezte a maga választási felvonulását — az SPD-nek most felelnie kell mindazokra a kérdésekre, amelyek ott és eddig felvetődtek. Az ellenzék, azaz annak nagyobb csapata, a CDU Hannoverben rendezte meg a felvonulást, a kongresszust. A találkozót egy „fontos, kifejezésbeli vita“ előzte meg a CDU és Franz-Josef Strauss CSU-ja között. Münchenben Strauss közölte, hogy az ellenzék választási jelszava az lesz: „Szabadság, vagy szocializmus“. Már röplapok, ragasztó-cédulák milliói is elkészültek ezzel a szöveggel, amikor Mainzban Helmut Kohl, az ellenzék kancellárjelöltje kijelentette, valószínűleg félreértették a jelszót. Mert annak hiteles szövege ez: „Németország iránti sze- retetből: szabadság helyett szocializmus“. Azaz megkíséreltek enyhíteni a CSU szövegén — de a lényeg maradt. Végül is a CDU-szöveg alatt mondták el beszédeiket Hannoverben az ellenzéki vezérek, és a legnagyobb sikert Strauss aratta, aki kijelentette, hogy „októberben élethalálharc lesz itt német földön, de ez nem csak a német jövőt dönti el, mert nagyon sokban a választás eredményétől függ, hogy Európa marxista lesz-e a következő évtizedben vagy sem...“ Kohl, aki kancellárjelöltként is csak második embernek mutatkozott a kongresszuson, kijelentette, hogy „azért kell minden erőt bevetni most a választáson, mert millió jele van annak, hogy a szociáldemokraták nagyon ravasz módon, észrevétlenül, szót sem szólva szocialista rendszert akarnak bevezetni a Szövetségi Köztársaságban“. (Az neta befolyásolta a CDU-szónokokat, hogy éppen a hannoveri kongresszus idején erősödött fel a szociáldemokrata párton belül is a jobboldal hangja — és az SpD jobbszárnya a szocializmus gondolatától is ugyanolyan idegesen borzong, mint a kereszténydemokraták. CDU-kongresszuson következetesen „vörösöknek“ nevezték a SPD-t, pedig ez a párt még rózsaszínnek is nagyon halvány...) Május utolsó napjaiban Freiburgban volt a szabadságdemokraták kongresz- szusa. Ennek az volt a legfontosabb eseménye, hogy Genscher külügyminiszter, az FDP elnöke most teljes félreérthetetlenséggel, minden mellékgondolat nélkül kijelentette: a párt a választás után is mindenképpen fenntartja a koalíciót a szociáldemokratákkal. (A kérdést szavazásra is feltették. A koalíció mellett 399:1 arányban sorakozott fel a kongresszus.] Ugyanakkor nagyon érdekes volt megfigyelni, milyen sok kérdésben hangoztatták „feltétlen önállóságukat“ a szabaddemokraták. Különösen feltűnő volt, hogy a gazdasági kérdésekről szólva mindig hangoztatták, hogy Hans Fri- dejichs gazdaságügyi miniszter „független, alkotó, liberális gondolkodó“, aki „sohasem volt, és sohasem lesz hajlandó éngedni a polgári szabadság- jogok által biztosított vállalkozói mozgáslehetőségekből“. Ez a bonyolult mondat más szóval azt jelenti: Fri- derichs miniszter minden körülmények között védelmezni fogja a közép- és kistökések érdekeit, mindenütt kiáll a pártja legfontosabb választási tartalékát jelentő csoportok mellett. (Freiburgban volt még egy hasonló kijelentés: Érti mezőgazdasági miniszter mondta, hogy az FDP „nem engedi meg, hogy a Közös Piac érdekei miatt a nyugatnémet parasztság életviszonyait lerontsák“ — azaz kimondta, almit eddig csak suttogtak: a brüsz- szeli „európai mezőgazdasági politika“ terheinek nagyrészét Bonnak kellene fizetnie.] A kormánykoalíció májusban — júniusban főként azzal igyekszik erősíteni állásait, hogy a legkülönbözőbb gazdaságkutató-intézetek, szakértők, vállalati vezetők nyilatkozataira hivatkozva magyarázza: az NSZK-ban mesz- sze a legjobb gazdasági helyzet. Ez természetesen csak részben van így — sem a kétségtelen termelésnövekedés, sem néhány nagy nyugatnémet vállalat büszkén reklámozott profitrekordja nem jelenti a tömegek életviszonyainak javulását. Igaz, hogy június elején a nyugatnémet sajtó büszkén jelenthette, hogy a Lufthansa a tőkés világ egyetlen légitársasága, amely jelentős haszonnal zárta előző üzleti évét. De a jelentés hiányos: nem mondták meg, hogy a nyugatnémet adózó pénzében 1974—15-ben mii- liárdokat adtak a légitársaságnak ajándékba — ezt fizette most ki osztalékként a részvényeseknek a Lufthansa. Igaz, hogy szemben az 1974-es és 1975-ös évekkel, 1976 első öt hónapjában már legalább 3,5—4 százalékkal többet mutatnak a nyugatnémet termelési számok — ám a munkanélkülistatisztikában még mindig egymillió fölött van azoknak a száma, akik nem jutnak keresethez. (A következő súlyos megrázkódtatás előrelátható. A Szövetségi Statisztikai Hivatal egy jelentésében azt írja, hogy a most, iskolaév végén az életbe kilépő fiatalok közül legalább 250 000 lesz olyan, aki nem jut munkahelyhez!] Június 27-én Puerto Ricóban ülnek össze — amerikai meghívásra — a tőkés világ legnagyobb országainak vezetői, hogy a gazdasági gondokról tárgyaljanak. Az amerikai, francia, angol, japán, olasz és kanadai küldöttség társaságában a Bonnból érkező urak valóban alappal mondhatják, hogy „nálunk jobb a helyzet, mint önöknél“ — de ezeket a tényeket ott sem lehet nemlétezőnek tekinteni. Itt újra a szabaddemokrata gazdasági szakemberek mostanában elhangzott kijelentéseit kell emlékezetünkDe idézni. Többen is mondták a íreiburgi FDP-kongresszuson, hogy „nem szabad meggondolatlan állami intézkedésekkel elkedvetleníteni a végre újra kockázatot vállaló tökét“ — más szóval a koalíció kisebbik pártja nagyon nyíltan áll oda a nagytőke érdekei mellé. (A szociáldemokraták nem ke- vésbbé féltik a tőkéseket, de ezt árnyaltabb, óvatosabb nyilatkozatokban mondják csak ki...) Itt látható meg a kapcsolat az ellenzék egyes, Strauss- tól messze balra álló emberei és a szabaddemokraták ma még éppen csak elképzelésekben élő jobbszárnya között — ez a jobbszárny személyekben. már ma is megvan! Az egyik legkomolyabb nyugatnémet napilap, a Süddeutsche Zeitung egymást követő belpolitikai elemzései sorában május végén egy figyelemreméltó következtetés-sor eredményeként leszögezte: október 3-án valószínűleg még megmarad a hatalomban a szociáldemokrata—szabaddemokrata koalíció, de aztán, talán már 1977-lfen, történhet valami a Bundestagban, „A remények — a szkeptikusok reményei is — olyan szoros választási eredményre irányulnak, hogy a CDU- CSU, ha nem is azonnali, de legalább a következő négy év során megint kormányra kerülhet. Ez megmagyarázza az FDP viszonylagos kímélését, bár tudják azt, hogy ennek a pártnak az SPD-vel való koalícióra vonatkozó nyilatkozatán semmi sem változtatható, s egy, közvetlenül a választás után történő koalíciócsere egzisztenciális nehézségekkel járna együtt a szabad demokraták számára.“ Ez a hangulatot, reményeket összegező néhány mondat érdekes spekulációkra utal. Jó néhány beszélgetésben hallottam a következőket: ha most októberben újra lemarad a CDU, a párt (Strauss nyomására) meg fog szabadulni Kohl kancellárjelölttől, ugyanolyan köny- nyen, mint ahogy legutóbb, a bukás után eltávolították Rainer Barzel aK- kori vezetőt. Az utód vagy Stoltenberg kiéli miniszterelnök, vagy Walter Leisel Kiep, a CDU pénzügyi embere, jelenleg hannoveri tartományi miniszter lenne. Mindkettőjüknek „értékes barátságai és nagyszerű barátai vannak a politikai színpad más sarkaiban is“ — teszik hozzá. Stoltenbergről köztudott, hogy a nagybankok bizalmi embere és az acélipar vezetői is nagyra becsülik. Kiep volt az, aki a legnehezebb időkben is számlálatlanul kapta a CDU számára a pénzt a Rajna- vidéki nagy cégektől. És Walter Leisel Kiep az a CDU-politikus, akiről országszerte tudják: a szabaddemokrata pártban nagyon sok barátja vezető pozícióban ül — csupa olyan férfi, aki ugyanúgy a tőkés körök feltétlen bizalmá'- nak boldog birtokosa, mint maga Kiep. Ez a baráti kapcsolatrendszer, mondják sokan, ha nem is október harmadikán, de nem sokkal utána, megváltoztathatja a politikai színképet, ha nem is Nyugat-Németország egészében, de a bonni parlamentben mindenképpen. G. M. Júniusi körkép a Rajna mellűi Friderichs gazdasági miniszter Helmut Schmidt kancellárral vitatkozik
