Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-27 / 26. szám
elettel. ja, hi- -ropsz. a kedl)b vémáris. levetnennyi asználuhákat t mona, nem ndtam, íltizenholmifordult ült. árt jön nem a ked- ember án ké- len da- Nincs emmitl . és vim ide- öreg c látni, igyet s íst, aj- in érzi, i, hogy kitűnő, sm. Nemietek, fulladt, ég nem 3ondol- . Aztán i arcát e alatt rú, lúd- >eföttes nem is ir meg t. Mert rek az ígyó a salt új megko- r mási- a mai nás, az kérem, még a A gyerkőcnek is, aki alig látszik ki a földből. Olyan bundácska kérem... — az öreg Steiner a szájával cuppantott. — Tetszik érteni? Van itt pénz, sok pénze van az önteteknek. Más kérdés, hogy kinek és níi módon... Sok pénz, sok finom holmi. És az emberek újjászületnek. A régi holmi meg itt marad nekünk. Fogjuk, betesszük a zsákba, elvisszük, és a többi már a mi gondunk. Ez az ing itt a nyakánál ... — Hagyja abba, azonnal hagyja abba! — Na de, kedves asszonyom, így nem lehet dolgozni? Idegeskedve nem lehet üzletet csinálni... — Rögtön jövök — mondta az asszony Nagy csattanással csukódott a szobaajtó. Az öreg Steiner néhány másodpercig a csukott ajtót nézte, aztán megcsóválta a fejét. Kezébe vette az egyik nadrágot, megnézte alul a szárát, a koptatónál, majd az ablak felé fordulva és magasba tartva a nadrágot, hogy a fény átvilágítsa az tilepét. Bólogatott és letette a nadrágot. Aktatáskájából egy két vászonzacskót húzott elő, leterítette a díványra, rátette a nadrágot. Aztán egy zakót nézett meg, és újra egy nadrágot. Ingeket, pulóvereket, cipőket. Közben bólogatott, néha halkan cuppantott, mintha a fogát szívná. A kék vászonzsákra rakott mindent. Felvette a zakóját, többször az ajtó felé pislogott, és tétován megállt a falra szerelt, mennyezetig érő könyvespolc előtt. Félrehajtott fejjel a könyvek címeit olvasgatta, amikor belépett az asszony a szobába. — Na, végzett? — kérdezte. — Hát... szép holmik, még alig használt is akad közöttük. Szép, nagy darab ember hordta, annyi biztos. De éppen ez a hibuci. Mert ezek a holmik, ugyebár, többnyire nagy méretek, az emberek pedig átlagosak. Teljesen átlagos méretűek, nekem elhiheti, fiatal asszony, majdnem egész életemben ezt csináltam. Kivéve, persze a háborút, na de az kijutott mindenkinek. Már mint az én korosztályomból. És én, kérem, világéletemben egy balfácán voltam. így, ahogy mondom, fiatal asszony. Ügy is végzem én, kérem. Mint a lámpafény a hajnali szürkületben. A kutya se veszi észre, csak egyszerre már nem világít. És kész. — Azt mondja meg mennyit ad az egészért. Mondtam, hogy sietek. — Hát igen, mindenki csak siet. — Kezét kifordított tenyérrel felemelte, majd a combja mellé engedte, hogy a nadrágján aprót csattant a tenyere, és bólogatott, mintha nagyon sajnálkozna azon, amit az asszony mondott. — Hát, ugye ezerháromszáz forintra gondoltam, mert a kedves férfi hozzátartozója elég nagy darab ember. — Köszönöm, elég lesz, vigye. Steiner az egyik zakót felemelve, mintha meg se hallotta volna az asszony mondatát, a könyvespolc felé fordulva azt mondta: — Sok szép könyv, bizonyára sokat olvasnak. A kedves papája vagy a férje, talán a holmik is az övék. — Semmi köze hozzá, azt mondtam, elég amennyit mondott, és ... — Bocsásson meg, fiatal asszony, csak kicsúszott a számon, mert ugyebár, teljesen mindegy kié a holmi, nem is szoktam én ilyesmi után érdeklődni... — Mondtam magának, nem a pénz miatt adom el, és kérem, siessen. — No, igen, persze. így is lehet — motyogta maga elé az öreg Steiner, és zakója belső zsebéből elővett egy tárcát, takarékos mozdulatokkal az asztalra számolt ezerháromszáz forintot, majd bólogatva a kék vászonzsákba gyömöszölte a zakókat, pulóvereket, ingeket, cipőket, és szuszogva megpróbálta vállára emelni a zsákot. Homloka izzadt, orra rángatózott, mint a szimatoló nyulaknak. — A -karom, sajos, reumás. Ez a baj. És a vállam is. Tetszik tudni szaggat, itt hátul... és esetlenül visszatette a zsákot a díványra. — Hogy akarja elvinni, ha még fel sem tudja emelni? — Csak Ide, a ház sarkáig vinném, ott vár a fiam a kocsival. — A fia? — Igen. Mert ugyebár, én szoktam megnézni a holmikat, ő meg eladja a bódéban. Fél éve vett egy használt autót, és most már nem kell cipekednie. Ide áll a kuncsaft háza elé, én meg leviszem a holmiját. Csak hát a karom, néha addig is nehezen tudom elvinni. — És miért nem jön fel a fia, miért nem segíti? — Aj-aj, más dolog ez, kérem ... — és újra megpróbálta vállára emelni a zsákot. — Na, adja ide, majd én leviszem a kapu elé — mondta az asszony, felemelte a zsákot, a hóna alá szorította, gyors léptekkel az ajtó felé indult, az öreg Steiner, aktatáskáját felkapva a székről, utána sietett. A ház előtt egy kék Opel Cadett állt, szőke, cigarettázó fiatalember lógatta ki a karját a lehúzott ablaküveg fölött. — Ez az — mondta az öreg Steiner. A szőke fiú lassú mozdulatokkal kikászálódott a kocsiból. — Jó napot! — mondta az asszonynak. — Már megint mit csinál maga, fater, mért nem maga hozza a zsákot? Jaj, ne haragudjon rá hölgyem, igazán, ha tudtam volna ... Az asszony ledobta a zsákot a kocsi gumi kereke mellé, a földre, és szó nélkül visszament a házba. — A szentségit magának, fater, már semmire se lehet magát használni?! — élesen csattant a kérdés, az asszony még a kapualjban Is hallotta. É jszaka zivatar verte fel az Ala-Tau hegység némaságát. A mennydörgéstől megriadva, óriási zöld szöcske ugrott fel a kórház ablakéi», és telepedett a csipkefüggönyre. Az egyik sebesült, Rudnyev hadnagy fölemelkedett fekvőhelyén és sokáig bámulta a szöcskét meg a függönyt. A villámlás átható, kékes fényében felvillant a csipke bonyolult rajza: dús rózsabokrok közt apró kakasok. Eljött a reggel. Az ablak előtt még mindig sárga, zivataros felhők füstölögtek, de a hegycsúcsok fölött ikerszivárvány ívelt. A bazsarózsa nedves virágai izzó parázsként égtek az ablakpárkányon. Forróság fojtogatta a levegőt; a nedves szikláról pára szállott fel; a szakadékban zúgva szökkent kőről kőre a patak. — Ez már Ázsia! — sóhajtott fel Rudnyev. — De ez a csipke, itt a függönyön, ez a mi vidékünkről származik: északról. Tatán éppen a szépséges Nasztya keze munkája. — Honnan gondolja? Rudnyev elmosolyodott. — A csipke eszembe juttatott egy történetet, amely az én ütegemnél esett meg Lenin- grádnái. — És elbeszélte nekem a történetet. Ezerkilencszáznegyven nyarán Balasov, egy leningrádi festő elutazott pihenni és dolgozni Oroszország lakatlan, puszta, északi vidékére. Az első kicsiny faluba, amely megtetszett neki. Balasov leszállt az öreg folyami hajócskáról, és megtelepedett a falusi tanító házában. Ebben a faluban lakott atyjával, az öreg erdőőrrel a kis Nasztya, áki az egész vidéken híres volt szépségéről. Hallgatag, szürke szemű fiatal leány volt Nasztya, mint általában mifelénk északon a leányok. Egyszer vadászat közben Nasztya édesapja elővigyázatlanul megsebesítette Balaso- vöt: á mellébe lőtt. Úgy vitték haza a tanító házába, ahol lakott. Az öreg, aki vigasztalhatatlan volt a baleset miatt, elküldte Nasztyát, hogy ápolja Balasovot. Nastya a sebesültet ápolta felépüléséig, és a beteg iránt való sajnálkozásából megszületett első, szűzies szerelme. De érzését olyan szemérmesen nyilvánította, hogy Balasov nem vett észre semmit. Balasovnak Leningrádban felesége élt, de ott a faluban soha senkinek sem beszélt rő- la, még Nasztyának sem, és így mindenki meg volt győződve róla, hogy Balasov legényember. Amint sebe begyógyult, Balasov visszautazott Leningrád- ba. Elutazása előtt hívatlanul meglátogatta Nasztyát, megköszönte gondoskodását, és ajándékot vitt neki; Nasztya az ajándékot elfogadta. Balasov első ízben járt északon. Nem ismerte a helyi szokásokat. Nem tudta, hogy a férfi, aki hívatlanul látogat meg egy leányt otthonában, és ajándékot visz neki, jegyesének számít, ha ajándékát elfogadták. Mert északon csak így vallanak szerelmet. Nasztya félénken megkérdezte Balasovtól, mikor jön visz- sza Leningrádból. Balasov mit sem sejtve, tréfásan megígérte, hogy hamarosan visszatér. Azután elutazott, és Nasztya visszavárta. Elmúlt a napsugaras nyár, eltelt az esős, szomorú ősz, és Balasov nem tért vissza. A leány örömteli izgalmát, boldog várakozását lassanként nyugtalanság váltotta fel, majd szégyen, kétségbeesés. Már az egész falu azt suttogta, hogy Nasztyát elhagyta vőlegénye. De Nasztya nem hitt a szóbeszédnek. Meg volt róla győződve, hogy Balasovot szerencsétlenség érte. A tavasz csak új gyötrelmeket hozott Nasztya számára. Későn érkezett, sokáig tartott. A folyók megáradtak, és semmiképpen sem akartak visszatérni medrükbe. Június lett, mire az első hajó — meg sem állva — elúszott a falucska mellett. Nasztya elhatározta, hogy édesapja tudta nélkül Lenin- grádba szökik, és megkeresi jegyesét. Éjszaka indult el a vasúti állomáshoz, és ott tudta meg, hogy aznap reggel tört ki a háború. Az óriási, hangya- bolyként nyüzsgő országúton át a kis parasztlány, aki még soha életében nem látott vonatot, eivergődött Leningrádig, és felkutatta Balasov lakását. Balasov felesége nyitott ajtót — sovány, vörös hajú asz- szony pizsamában, ajka között égő cigarettával. Dermesztő értetlenséggel szemlélte Nasztyát: —■ Balasov nincs itthon — mondotta. — Kiment a frontra. Leningrád alá. — A vörös hajú asszony gyanakodva és némi gúnnyal nézte a csinos falusi libuskát: vajon nem ő volt-e az oka Balasov elhidegülésének? Nasztya tehát megtudta az igazat: Balasov nős. Tehát becsapta őt, kinevette szerelmét. Nasztya félt a rikácsoló kifestett asszonytól. Félt a városi lakásban, a poros selyemdívány között, ahol szakadatlanul csengett a telefon. Elmenekült. Kétségbeesetten járta a nagyvárost, amely most felfegyverzett várhoz vagy táborhoz vált hasonlóvá. Nem vette észre a légelhárító ágyúkat a tereken, a homokzsákok mögé rejtett szobrokat, a százados fákat az árnyas parkokban, a tiszteletet parancsoló hatalmas épületeket. Majd a Néva partjára ért. A folyó fekete vize a gránit rakpart magasságában hömpölygött. Itt, ebben a vízben talán megszabadulhat elviselhetetlen sérelmétől és egyúttal szerelmétől is! Lassan leoldozta ócska fejkendőjét, amelyet még édesapjától kapott ajándékba, és a vasrácsra akasztotta. Megigazította nehéz hajfonatát, és egyik lábát átvetette a korláton. Ekkor valaki megragadta a kezét. Nasztya megfordult: sovány férfi állt mögötte, hóna alatt padlókefék; munkásruháján sárga festékfoltok. — Hogy Is gondol erre ilyen időkben, maga kis bolond! Ez az ember — név szerint Trofimov padlótisztító és takarító — elvitte magával Nasztyát, és rábízta feleségére, aki liftkezelő volt — zajos, határozott asszony és férfigyűlölő. Trofimovék gondját viselték. Sokáig feküdt betegen kicsiny kamarájukban. Trofimovnétól tudta meg Nasztya, hogy Balasov semmiben sem hibás: senki sem köteles ismerni az északi emberek szokásait, és csak az ilyen mafla, mint Nasztya, szerethet bele ész nélkül az első jöttmentbe. Az asszony szidta Nasztyát, mint a bokrot, Nasztya pedig boldog volt, hogy Balasov nem csapta őt be, és reménykedett benne, hogy valamikor még viszontlátja a festőt. Trofimovot később behívták katonának, az asszony egyedül maradt Nasztyával. Amikor a leány felépült, az asszony beíratta őt egy ápolónői tanfolyamra. Az orvosok, Nasztya oktatói elámultak, milyen nagyszerűen tud kötözni ügyes, erős, finom ujjaival. — Hiszen csipkeverő vagyok — mondta a leány, szinte mentegetőzve. Lassan eltelt a tél, Leningrád ostroma, a rettenetes éjszakák, a szakadatlan ágyúdör gésekkél. Nasztya befejezte a tanfolyamot, napról napra várta, hogy ‘ a frontra irányítsák, és éjszakánként Balasovra gondolt, meg öreg apjára, aki bizony élete végéig sem fogja érteni, hogy leánya miért Szökött meg tőle titokban, éjnek idején. Szidalmazni nem fogja érte, mindent megbocsát, de megérteni nem tudja. Tavasszal Nasztyát végre kiküldték' a frontra. Leningrád alá. Elpusztított parkokban, romok között, ágyútűzben, fedezékben, ütegnél, erdőben és mezőkön — mindenfelé Balasovot kereste, mindenkinél utána érdeklődött. A padlótisztítőval, Trofimovval is összeakadt Nasztya, és a vidám, beszédes fickó elmesélte barátjainak a leány történetét, aki messzi északról jött és a fronton keresi szerelmét. És a történetnek híre ment, egyre nőtt, terjedt, szinte legendává magasztosult. Csapatról csapatra, szálról szájra járt; motorkerékpárosok, sofőrök, szanitécek, ösz- szekötők terjesztették, amíg a front legtovább! részébe is eljutott. A katonák irigyelték az ismeretién férfit, akit ilyen szerelemmel keres egy leány, és valamennyien összehasonlították saját kedvesükkel. Hiszen mindegyiknek volt otthon valakije, akinek emlékét őrizte szívében. Egymásnak mesél, lék a messze észak leányának történetét, képzelőerejükkel kiszínezték, megváltoztatták a történet egyes részleteit. Mindegyik megesküdött, hogy Nasztya — az ő vidékükről való. Az ukránok magukénak tekintették, de magukénak tekintették őt a szibériaiak, a rja- zanyiak — de még a távoli ázsiai sztyeppék szülöttei is azt állították, hogy ez a leány csakis Kazahsztánból kerülhetett a frontra. Nasztya híre eljutott a parti ütegekhez is, ahol Balasov szolgált. A festőt éppen úgy • meghatotta a szerelmesét kereső leány története, mint a többi katonát, és csodálta a szerelem erejét. Sokat gondolt arra a leányra, és szinte irigyelte a férfit, akit szeret. Honnan sejthette volna, hogy önmagát irigyli?! Balasov magánéletében nem volt boldog. Házassága nem sikerült. Lám, másnak jobb dolga van! Egész életében a nagy szerelemről álmodott, de most már késő ilyesmire gondolni, halántékát belepte a dér... Azután úgy esett, hogy Nasztya nemsokára megtalálta az üteget, amelynél szerelme szolgált. De Balasovot már nem találta ott; két nappal azelőtt elesett. Az öböl partján temették el a fenyvesben. Rudnyev elhallgatott. — És azután? — Azután? — ismételte kérdésemet Rudnyev. — Azután az volt, hogy harcoltunk, mint a megszállottak, és elpusztítottuk a németek védelmi vonalát. A levegőbe röpítettük és leromboltuk őket, amíg nem maradt egyéb belőlük, mint por meg sár. Ritkán láttam embereket olyan szent őrjöngésben harcolni, mint akkor a mieinket. — Hát Nasztya? — Nasztya? Egész életét a sebesülteknek szenteli. Nincs nála Jobb nővér az egész frontszakaszunkon. SZŐLLŐSY KLÁRA fordítás« Konsztantyin Pausztovszkij:
