Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-27 / 26. szám

1978 VI. 27. N %n A társadalom forradalmi átalakításának folya­matában a kritika és az önkritika fontos fegyver a párt kezében. E fegyver nem engedi meg, hogy az elért eredmények nyomán önelégültekké vál­junk, hozzájárul ahhoz, hogy felfedjük és helyre­hozzuk a hibákat, befejezzük a megkezdett mű­vet. Elsajátítása megköveteli, hogy figyelmesen és érzékenyen reagáljunk a tömegek érdekeire, szükségleteire és nézeteire. A kritika és az önkri­tika a társadalmon belüli ellentétek feltárásának fontos eszköze és ha ezt. az eszközt — különö­sen a központi irányító szervek — komolyan veszik, nagymértékben elősegítheti az említett ellentétek megoldását. Régebben a spontán módon keletkezett fogya­tékosságokat, hibákat és társadalmi ellentéteket az osztályharc, a különféle politikai pártok és erők éles összecsapása útján oldották meg. Most a kritika és az önkritika, valamint a kommunista párt szervező ereje és nevelőmunkája az az esz­köz, amely hozzásegít a fogyatékosságok, a hi­bák, a társadalmi ellentétek felismeréséhez, sőt sikeres megoldásához is. A kritika és az önkri­tika aktív felhasználását az objektív társadalmi folyamatok teszik lehetővé, mivel a mostani el­lentétek már nem antagonisztikus jellegűek. A kritika és az önkritika szükséges a szubjektív hibák leküzdéséhez is, ilyen hibák ugyanis egy olyan óriási mű létrehozásánál mint egy új tár­sadalom felépítése, elkerülhetetlenül adódnak. Lenin tanítása szerint: nincs olyan géniusz, aki újfajta életet tudna létrehozni anélkül, hogy meg ne tanulná, hogyan kell e művet véghezvinni. Senki — bármilyen beosztásban vagy tisztségben dolgozzon is az illető —, sem tudja garantálni a teljes hibamentességet. Még a legbecsületesebb, a leglelkiismeretesebb dolgozónak is vannak fo­gyatékosságai, gyenge pontjai. Hibák, fogyatékosságok, elkerülhetetlenül még az állami, a párt és a társadalmi szervezetek munkájában is keletkeznek. Bár az együttes ha­tározathozatal és a közös munka jelentős mér­tékben csökkenti a hibalehetőségeket, fogyatékos­ságok mégis előfordulhatnak. Pártunk ezért küzd az önelégültség, a nemtö­rődömség, a fogyatékosságokkal és hibákkal szembeni hanyagság ellen, bárhol és bárkinél nyilvánuljon is meg ez a negatív tulajdonság. A passzivitás, a kritika és az önkritika hiánya, olyan jelentős értékektől foszt meg bennünket, amelyekkel társadalmunkat gazdagíthatná. Lenin a hibák becsületes beismerésében és ki­küszöbölésében látta a párt és minden szerve­zetének nagyságát, politikai erejét és érettségét. Ezért a kommunistákat arra tanította, hogy ve­gyék észre a fogyatékosságokat, ne menjenek el mellettük csukott szemmel. Azt tanította, hogy figyelmesnek kell lennünk mindenre, ami körü­löttünk történik és arra, hogy mindez hogyan történik. Meg kell vizsgálni, hogy az az új dolog, aminek megvalósításán fáradozunk, megfelel-e a szocializmus igényeinek. Rá kell mutatni tehát a fogyatékosságokra még akkor is, ha ezzel kel­lemetlenkedünk — és aSmi a legfontosabb — ki kell őket küszöbölni. A nagy dolgok mindig kis dolgokból keletkéznek, egy jelentéktelennek tűnő betegség veszélyessé válhat. Ha nem félünk ki­mondani még a legelkeserítőbb és a legszomorúbb igazságot sem, akkor bizonyára megtanuljuk, ho­gyan kell leküzdeni az összes akadályt. A kommunistáknak azonban különbséget kell tenniük abban is, mi a kritika célja, ki vagy mi ellen irányul. Tekintetbe kell venni, milye­nek lesznek, vagy lehetnek a kritika objektív következményei. Pártszempontból nagyon fontos, hogy megkülönböztessük egymástól a kritika tar­talmát és jellegét, eldöntsük, igazságos-e, hogy a felvetett kérdéseket társadalmi jelentőségük szerint értelmezzük-e, hogy az önkritika őszinte-e és az, aki gyakorolja, hajlandó-e kiküszöbölni a hi­bákat és a fogyatékosságokat. A párt azt sem hagyhatja figyelmen kívül, ho­gyan bírálják politikai vagy ideológiai ellenfelét, vagy magának a pártnak a tagját, a munkatársat, a harcostársat, aki bizonyos hibákat követett el. Tekintetbe kell venni, hogy a szocializmussal szemben idegen, ellenséges jelenségről van-e szó, vagy pedig olyan hiányosságról, amelyet a szocia­lizmus, a kommunista ideológia és politika kere­tében követtek el. Ebben a második esetben a bí­rálatot úgy kell értelmezni, mint az elvtársi se­gítség formáját, amely hozzájárul az emberi kap­csolatok, munkamódszerek, viselkedés stb. töké­letesítéséhez és javításához. Lenin arra is rámutatott, hogy minden szabad társulásban, tehát a pártban is ki lehet zárni azokat a tagokat, akik a párt fórumát pártelle- rres nézetek terjesztésére használják fel. Nem lehetünk tehát elnézőek azokkal szemben, akik a párt eszmei, politikai és szervezési alapelveit támadják. Ugyanúgy járt el a CSKP. amikor kizárta soraiból a szocializmus ügyének ártó ta­gokat. Azokat, akik a múltban és a jelenben is be próbálják feketíteni a szocialista valóságot, s ezzel ideológiai ellenfeleinknek nyújtanak se­gítséget. A szocialista rendszer alapelveit támadó bírálat mindig megérdemelte a nyilvános társa­dalmi kitaszítást. Ezért nem lehet helyesnek elfogadni azt a nézetet, amely nem szab határt a bírálatnak és azt állítja, hogy minden kritika — tekintet nél­kül tartalmára — hasznos, az a személy pedig, aki bírált, nem vállalhat felelősséget kritikájá­nak objektív következményeiért. A kommunisták nem titkolják, hogy elnyomják az olyan kritikát, amely a pártot és a szocializ­must rágalmazza és kimondottan ártalmas. Ezzel egyidejűleg azonban nem korlátozzák a tárgyila­gos, konstruktív és az elvszerű bírálat lehetősé­gét. Igaz, hogy olyan emberek is vannak, akik a kritika határát a saját szájízük szerint állapít­ják meg és ezt demagóg módon felhasználják személyük védelmére, az igazi hibák és fogyaté­kosságok elkendőzésére. A kommunisták és szer­vezeteik nem tűrhetik el a kritika ilyen hamis értelmezését, a jogos bírálattal való visszaélést. Harcolniuk kell az elbizakodottság, az önelégült­ség ellen, csalfúgy, mint a párt és a társadalom életében mutatkozó legkülönfélébb fogyatékossá­gok ellen, valamint a hibák elkendőzése és ki­sebbítése ellen is. Élesen ellentmondanánk a pártélet és a párt­vezetés lenini normáinak, ha a fogyatékosságok egészséges bírálatát azzal az indokolással vetnénk el, hogy a fogyatékosságok nem tipikusak, vagy pedig a bírálót egyszerűen rágalmazónak nyilvá­nítanánk. Néhány vezető beosztású dolgozó tár­sadalmi fejlődésünk pozitív légkörében megszok­ta, hogy már csak pozitív eredményeket lehet elérni. Ezzel szem elől veszti a bírálat fontossá­gát, s így nemcsak a kisebb melléfogások fö­lött, hanem néha a jelentős fogyatékosságok fö­lött is szemet huny. A párt nem adhat részletes receptet arra vo­natkozóan, hogyan kell bírálni, de a bírálatra szükség van. Az emberi kapcsolatok rendkívül bonyolultak és érzékenyek, sok a változó ténye­ző, sok függ a konkrét életkörülményektől, a helytől és az időtől. Ezért sok múlik azon, hogy a párttagok mennyire öntudatosak és milyen mértékben képesek tájékozódni a helyzetekben. Persze azon is, mekkora figyelmet szentelnek a kritikának és az önkritikának a vezető párt­szervek, a kommunisták. Fontos még, hogy az embereket sikerüljön a kommunista erkölcs szel­lemében nevelni. Még mindig elég gyakran találkozunk a kis­polgári gondolkodásmód megnyilvánulásaival, amelyeket eddig a szocialista építés és nevelés folyamatában nem sikerült teljesen eltüntetni. Mivel a bírálat leggyakrabban a nyilvánvaló hi­bák ellen irányul, az emberek különféleképpen reagálnak. Vagy egyetértenek a bírálattal, vagy valamilyen módon megpróbálják elhallgatni a fo­gyatékosságokat, vagy pedig megpróbálják áthá­rítani másra, rendszerint olyan személyre, akit nem tudnak meghallgatni. A bírált személyek magatartása tehát elárulja, hogy tudatosak-e, be­csületesek-e, vagy éppen ellenkezőleg, hanyagok, haszonlesők, individualisták. Az olyan kritikára is fel kell hívni a figyelmet, amelyre az éles, nem éppen válogatott szavak, a felháborodás szóáradata és a gyanúsítgatás a jellemző. Sokszor hiányoznak belőle a meggyőző érvek, a bíráló elferdíti a tényeket, alaptalanul zés elhamarkodottan általánosít. A kritikának ez a formája elvakítja az embereket és oda vezet, hogy az emberek azt is elvetik, ami ebben a kri­tikában helyes volt, a bírálat negatív, ellenszen­ves volta miatt. Ügy is mondhatjuk: a bírálatnak nevelnie, orvosolnia kell. Csakhogy míg a pontos adagolás gyógyuláshoz vezet, a túlzott mértékben adagolt gyógyszer már méregként hat. Még szelm- léltetőbben: minden igazság (a mi esetünkben a kritika) kétélű fegyver. Egyrészt elgondolkoztat­hatja az embert, megértetheti vele tévedését és arra ösztönözheti, hogy tévedését helyrehozza, másrészt azonban elrettentheti, kedvetlenné teheti, bizalmatlanságot kelthet, sőt azt is okozhatja, hogy az illető a végsőkig kitart bírálat tárgyává tett hibái mellett. A rokonszenv és az ellenszenv fontos szerepet játszik az emberi kapcsolatok­ban. A bírálatot nem lehet mások kímélése útján sem gyakorolni. A kommunisták — bár elvhűen kritizálják a hibákat a szocialista erkölcs meg­sértését stb. —, közben azzal is törődnek, hogy a bírált személy 'ne érezze magát magára ha­gyatva, hogy ne veszítse el teljesen az önbizal­mát, hogy maradjon elég ereje a fogyatékosság kiküszöböléséhez. Ez azt jelenti, hogy a bírálat élességét nem a kemény és válogatott szavak adják meg, hanem a bírálat tartalma, igazsága, az érvek megalapozottsága és nyomatéka, a feltárt hibák és hiányosságok kiküszöbölését célzó javas­latok hasznossága. Anfikor a kritika formáit elemezve arról beszé­lünk, hogy az emberekhez nem szabad érzéket­lennek lennünk, tekintetbe kell vennünk a pszi­chológiai szempontokat, a pedagógiai követelmé­nyeket és pozitív értelemben kell befolyásolni az embert és az embercsoportokat, a tevékenység, a munkamódszer és életstílus javítása érdekében — ez nem egyenlő azzal, mintha a liberalizmus hibájába esnénk, vagy elkendőznénk a hibákat és a fogyatékosságokat csak azért, mert a bírá­lattal valakit ellenségünkké tehetünk. Pedig, saj­nos, ez az utóbbi nagyon elterjedt jelenség. Őszintén be kell ismernünk, hogy sokan hajla­nak a kispolgárias kényelemszeretetre (semmit se kockáztass), az individualizmusra (akinek nem inge, ne vegye magára), a konformizmusra, a pa­cifizmusra (hagyj békén és neked is nyugtod lesz] ahelyett, hogy felvennék a harcot a hibák­kal és a fogyatékosságokkal, másrészt azonban olyanok is akadnak szép számban, akikről el­mondhatjuk, hogy hangfogót tehetnének a szá­jukra. Néhányan nem felejtik el a bírálat be­vezetéseképpen hangsúlyozni, hogy amit gondol­nak, kereken kimondják, minden köntörfalazás nélkül. Igen, jobb az igazságot rosszul megmon­dani, mint elhallgatni, különösen, ha fontos ügyről van szó. Az emberek jól tudják, hogy nemcsak a hibáknak és a fogyatékosságoknak van konkrét nevük, hanem elkövetőiknek is. Azt a nézetet vallják, hogy a bűn ellen küzdeni — miközben a bűnös kimarad a játékból — nem objektív általánosítás és felületesség. Az ilyen módszer csak kevés hasznot hozhat. Ha azt akar­juk, hogy a bírálat hatékony legyen, konkrétnak, tárgyilagosnak és névre szólónak kell lennie A bírált személlyel szemben nem szabad fölös­legesen udvariaskodni, de sértegetni sem szabad az illetőt. Nap nap után meggyőződhetünk arról, hogy a dolgozók széles rétegeinek érdeke a társadalmi fejlődés ellentéteinek feltárása és leküzdése, a gyakorlati tevékenység fogyatékosságainak bírá­lata a társadalmi élet minden területén. Éppen a munkások, a termelők azok, akik bármely te­rületen — például az irányításban — elkövetett minden hibát megéreznek munkájukban. A mun­kások saját bőrükön érzik például a tervezés, az anyagellátás, a helytelen jutalmazás következ­ményeit. Másrészt azonban ki kell emelni, hogy kritikájukat, önkritikájukat a fogyatékosságok és hibák iránti felelősségteljes viszonyukat tár­sadalmi és munkaaktivitással, a munkaverseny különféle formáival, a termelés hatékonyságának növelésével, a munka minőségének javításával, a népgazdaság kulcsfontosságú kérdéseinek meg­oldásával, a dolgozók nevelésével, a szocialista társadalmi viszonyok elmélyítésével kell kinyil­vánítaniuk. A kritika és az önkritika, pártéletünk egyik legfontosabb törvénye. Ez kézenfekvőén megnyil­vánult az évzáró taggyűléseken, a pártkonferen­ciákon és a kongresszusokon. Pártunk, amelynek több mint 40 000 alapszervezete van, hatalmas befolyást gyakorol a tömegekre. És ha számba vesszük, hogy államunk hatalmas művelődési, kul­turális és művészeti apparátussal rendelkezik, s számos intézmény foglalkozik a hibák kiküszö­bölésével, elmondhatjuk, hogy társadalmunk óriá­si lehetőségeket nyújt a kritika és az önkritika eszközének felhasználására. A gyűléseken, értekezleteken, a párt, az állami és a társadalmi szervek tanácskozásain kívül a tömegtájékoztatási eszközök a sajtó, a rádió és a televízió is fontos fórum ebben a vonatko­zásban. Hatást gyakorolnak lényegében az ország egész lakosságára. Az utóbbi időben a tömegtá­jékoztatási eszközök révén egyre több film, szín­házi előadás, televíziós műsor és irodalmi mű jut el a nagyközönséghez, olyan alkotások, ame­lyek témájukat a jelenkorból merítik, és nagyfokú társadalmi elkötelezettségükkel nevelően hatnak az emberekre. Ily módon is lehet küzdeni mindaz ellen, ami akadályozza az új társadalom felépí­tését. A szocialista társadalomban minden társadalmi tevékenység mindent és mindenkit érint. Ezért nyíltan meg kell mondanunk, hogy nálunk senki sem válaszolhatja a jogos kérdésre, bíráló meg­jegyzésre, javaslatra azt, hogy ehhez semmi kö­zöm, törődj a magad dolgával stb. A társadalom­mal szemben kialakított ilyen ignoráló viszony, bármely területét is vesszük gazdasági, vagy kul­turális életünknek, egy számunkra idegen erkölcs megnyilvánulása. A párt határozottan elveti és helyteleníti azok­nak a viselkedését, akik lenézőek a jogosan bí­rálóval szemben, sőt néha még üldözik is. A párt­alapszabályzata szerint azokat a személyeket, akik elnyomják a bírálatot, a pártszervezetnek szigorúan felelősségre kell vonnia. Már a CSKP KB 1974 novemberi ülésének határozataiban, s még inkább az idén a kongresszuson sok fi­gyelmet szenteltek a kritikának és annak, hogy a bírálatokra idejében reagáljanak. Csak így vál­hat a bírálat olyan eszközzé, amely elősegíti a tömegek aktivitásának és kezdeményezésének a növekedését, amely az elvszerüség, valamint a fogyatékosságoknak és a társadalomellenes jelenségeknek feltárása szellemében nevel. Ott, ahol a kri lka és az önkritika fejlődéséhez nincs meg a kedvező légkör, nem fejlődik a dolgozók aktivitása és alkotó kezdeményezése, elferdítik a valóságot és nem teszik lehetővé az adott helyzet javítását célzó javaslatok megvitatását. Csak a fogyatékosságok feltárása és kiküszö­bölése társadalmi jelentőségének megértése teszi lehetővé az ember számára, hogy leküzdje ma­gában a bírálat okozta sértődöttséget és nyugta­lanságot és néha azt a fölösleges félelmet is, hogy a bírálat aláássa a szóban forgó személy tekintélyét. Nem az általános és elvont bírálat, hanem a konkrét és névre szóló bírálat az, amely elősegíti a káderek nevelését, legyőzi az embe­rekben az önzést. A kritika és az önkritika fejlettsége a párton belüli és a társadalmi viszonyok mércéje, az emberek tudatosságának a megnyilvánulása. Tük­rözi a kollektivizmusra és a felelősségre való nevelés elért színvonalát. Egyúttal a kommunista erkölcs mércéje Is. A kritika és az önkritika to­vábbra is a pártmunka egyik leghatékonyabb módszere a szocialista társadalom építésében. LADISLAV HRABOVSKf

Next

/
Thumbnails
Contents