Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-13 / 24. szám
HA SZÜKSÉG LENNE RÁ, ÚJRAKEZDENÉNK A HARCOT Losoncon, a Kuzmány utca egyik új lakóházának földszinti lakásába csengetek be. Az ajtón a névjegykártyán ez a név olvasható: Faraga Ferenc. A házigazda jól megtermett, vállas ember, hellyel kínál a kényelmesen berendezett szobában. Most tért haza a munkából, mert nyugdíjas ugyan, azonban azt az időt, amit a rendelkezések engedélyeznek, az utolsó napig ledolgozza minden évben. Hatvanhatodik esztendejét tapossa, de jó erőnek örvend, s nem tudna még tétlenül ülni odahaza. Szükségét érzi a munkának. így szokta meg kiskora óta. A múltról, életútjáról kérdezem. Elgondolkodik a kérdés felett, emlékeiben keresgél, aztán beszélni kezd ... I polyszécsénke, ahol születtem, nagyon szegény falu volt. Az én családom pedig ott is a legszegényebbek közé tartozott. A község határának nagy részét gróf Somsics Ödön birtokolta, a lakosság többsége a nyomorúságosán fizetett napszámosmunkából meg az aratásból élt, vagyis inkább nyomorgott. Ötéves voltam, amikor kitört az első világháború. Az apámat is katonának vitték. Nemsokára megjött a gyászos hír, hogy elesett. Szegény anyám belebetegedett a bánatba, egyre csak azt hajtogatta, hogy mi lesz velünk. Abban a nyomorúságos világban nem valami rózsás jövő elé néztünk. A három gyerek közül én voltam a legidősebb. A kisebbik testvérem nemsokára meghalt. Nyolcvanon túli öreg nagyanyám is velünk lakott, s a nyugdíj akkor számunkra ismeretlen fogalom volt. Egyszóval a szűkösnél is szűkösebben éltünk. Mikor nyolcéves lettem, nem az iskolába vitt az utam, hanem pásztornak szegődtem egy tanyára. Igen jól jött a családnak az a nyolcvan kiló rozs amit félévi munkámmal megkerestem, azonfelül megvolt a kosztom, és egy pár bakancs is beletartozott a járandóságomba. Tizenhárom éves koromban már komolyabb kereseti lehetőség után nézhettem, markot szedtem aratáskor. Tizenöt-tizenhat éves koromban pedig már olyan markos legénnyé serdültem, hogy már nemcsak a kaszát bírtam el, hanem a munkatempót is tartani tudtam a többi aratóval. Az aratás akkoriban igen komoly dolog volt. A falusi nincstelenek az aratással szerezték meg télire a betevő falatot. Nincstelen ember pedig igen sok volt, s ezt á helyzetet a nagybirtokosok a saját érdekükben kihasználták. Ügy szabták meg a feltételeket, hogy a számukra a legkedvezőbb legyen __Mit törődtek azzal, ho gy a szegények gyerekeinek a szájától vonják el a falatot. Számukra csak az volt a fontos, hogy minél nagyobb jövedelmük legyen fényűző életmódjuk fenntartására. Az agrárproletárok fő fegyvere a sztrájk volt. A kommunista párt irányításával megindult a küzdelem a bérfeltételek javításáért. A tizedik részt követeltük az addigi tizenkettedik rész helyett, s a szalmából is részt kértünk. Mi a gróf Somsics- féle birtokra szegődtünk el aratómunkásnak, harminckét pár, vagyis hatvannégy ember vállalta el a munkát. Elhatároztuk, hogy nem kezdjük meg addig az aratást, amíg a feltételeinket nem teljesítik. Az aratómunkások követelését a gróf kereken elutasította. A falusi pártszervezet vezetőségében megtárgyaltuk a helyzetet. Akkor már a CSKP tagja voltam, és beválasztottak a pártvezetőségbe is. Kiskorom óta kommunisták között éltem, még süldő gyerek voltam, amikor pártgyűlésekre szőlő meghívókat hordtam szét a faluban. Az elvtársak látták az igyekezetemet, jól ismertek, milyen vagyok, s tizennyolc éves sem voltam, amikor maguk közé vettek, és megkaptam a pártigazolványt. D e maradjunk a lényegnél. A pártvezetőség elhatározta, hogy újabb küldöttséget menesztünk az uradalomba. Először az intézőt kerestük fel, de az kibújt a tárgyalás elől, azt mondta, hogy ebben a kérdésben nem illetékes, próbálkozzunk a grófnál. A nagybirtok ura megengedte ugyan, hogy a színe elé kerüljünk, azonban kategorikusan kijelentette, hogy csakis az eredeti feltételekkel arathatunk, vagyis a tizenkettedik részért, szalma nélkül. Visszamentünk a társainkhoz, akik a gabonatábla szélén várakoztak ránk. Megmondtuk nekik, hogy elutasították a követeléseinket. Megbeszéltük a további teendőket. Elhatároztuk, hogy egy szál gabonát sem aratunk le addig, amíg a feltételeinkbe bele nem egyeznek. Sztrájkba léptünk. Nagy és komoly elhatározás volt ez. Megválasztottuk a sztrájkbizottságot, én is a tagja lettem. Aztán a szerszámainkat a kaszát és a sarlót — magunk mellé helyezve leheveredtünk az aranyló búzatábla mellé, és vártuk, hogy valaki majd tárgyalni fog velünk. De bizony hiába vártunk, a kastélyból nem jött hozzánk senki. Elindultunk hát mink küldöttségbe, de sem az intéző, sem a gróf nem fogadott bennünket. Ahogy ott várakoztunk, feltűnt egy csendőrjárőr, ismerős őrmester vezette őket. Megszólította azokat, akiket ismert — engem. Major Sándort meg Lajost és még néhány embert —, hogy miért csinálunk ilyen dolgot, miért nem fogunk munkához. Mondtuk, hogy megkezdjük mi az aratást azonnal, csak előbb teljesítsék a kérésünket. A csendőrök elmentek, de tudtuk, hogy ott maradnak a közelben, hogy beavatkozhassanak, ha szükségét lát ják. A sztrájkbizottságtól azt a feladatot kaptam, hogy a kelenyei erdőn keresztül menjek el az ipolynyéki aratómunkásokhoz, és szólítsam fel őket a csatlakozásra: hagyják abba ők is az aratást. Megszaporáztam a lépteimet az erdőn keresztül, hogy mielőbb teljesíthessem a megbízatást. A nagy sietségben azonban nem voltam elég óvatos, és ahogy az erdőszélre értem, váratlanul csendőrök között találtam magam. „No Feri — gondoltam — most aztán jó helyre kerültél, csak most ne veszítsd el a fejed!“ Az egyenruhások vallatóra fogtak, hogy hova igyekszem, milyen küldetésben járok. Sejtették, hogy mi az úticélom, mindenáron ki akarták szedni belőlem. Nem bántak valami kesztyűs kézzel velem, a puskatussal is megdöngették a hátam. Tőlem azonban semmit nem tudtak meg, beszéltem összevissza mindenfélét. Végül Is elengedtek, de a lelkemre kötötték, hogy Nyék felé ne menjek, mert vasra vernek. Nem ijedtem meg a fenyegetőzésüktől. ezután azonban jobban vigyáztam, és nagy kerülővel jutottam el az ipolynyéki határba. Sikerrel jártam, az aratók leállították a munkát. A sztrájk kompromisszummal végződött. Tizenegyedik részért arattunk. A z első köztársaság idején épült a palásti-kékkői út. A nagyszabású építkezés kereseti lehetőséget nyújtott a környék proletárjainak. A napi tíz korona bér azonban nagyon kevés volt a megerőltető munkáért. Az útépítő munkások nemsokára sztrájkba léptek a bérek emeléséért. A sztrájkolok közé kommunista képviselők is eljöttek — felkeresett bennünket Major és Safranko elvtárs, valamint a Vörös Szakszervezetek küldöttsége jozef Hlaváő titkár vezetésével. Kemény osztályösszecsapás volt ez a sztrájk a munkásság és a burzsoá állam között. A sztrájkbizottságba engem is beválasztottak. A hatóságok brutálisan léptek fel, letartóztatták az sztrájkbizottság tagjait, őrizetbe vették Jozef Hlaváő elvtársat is. Kelenyére hurcoltak bennünket egy grófi kastélyba, ahol a csendőrkülönítmény tanyázott. A sorozásra is a börtönből mentem. Az ipolysági, úgynevezett megyei fogházban elszakították a nadrágomat. Haza nem engedtek, hogy anyám megvarrta volna, kilátszott a lábam szára, ahogy a sorozó bizottság épületébe mentem. Bevettek katonának. Mielőtt bevonultam a prágai ötödik huszárezredbe, összegyűjtöttem az erdőben egy kis fát, hogy legyen anyámnak a téli hónapokban, mit tenni a tűzre. A grófi erdőből hoztam a fát, ugyan honnan hozhattam volna máshonnan! Nem sokkal a bevonulásom után megírták, hogy a bíró elvitette az anyám udvarából a fát, és ő tüzelte fel. Közben anyám nagyon megbetegedett. Hazaengedtek szabadságra. Nagy bánat ért bennünket, meghalt a húgom. A szegény ember otthonában gyakori vendég volt a betegség és a halál. A gyász még súlyosabbá tette anyám állapotát. Nemsokára megírták a szomszédok, hogy a kórházban levágták az egyik lábát. Vagy egy hónapra rá nekem meg a lábamat törte el a ló. Betegen kerültem haza a katonaságtól. Aratáskor kenyeret kellett volna keresnem, de a kaszát nem bírta a karom. Lovas gereblyével kínlódtam végig az aratást, így sikerült egy kis keresetre szert tennem. I polyszécsénkén abban az időben tevékeny munkát fejtett ki a kommunista párt. Tőlem telhetőén részt vettem a pártszervezet tevékenységében, a bérharcokban, a tüntetésekben. Az Ifjú Kommunisták Szövetsége szervezetének az elnöke voltam. A körzeti bizottság instruktoraként a széles környék szervezeteit látogattam, több helyen megszerveztem az Ifjú Kommunisták Szövetségének helyi szervezetét. Sok derék kommunistára emlékszem ma is a falunkból — Major Sándorra, Major Lajosra, Jámbor Imrére, a féllábú Mihalikra. Sokszor náluk tartottuk a pártgyűléseket, s a mi faluszéli nádfedeles házunk is gyakorta volt a színhelye a kommunisták tanácskozásának. A kommunista pártszervezet akkori tevékenységét úgy jellemezhetném, hogy amit elhatározott, azt falunk valamennyi dolgozója a magáénak tartotta. A Horthy-megszállás alatt a kommunisták sok zaklatásnak, üldöztetésnek voltak kitéve. Én is rendőri felügyelet alatt voltam. Éjszaka nemegyszer arra riadtunk fel, hogy dörömbölnek az ajtón, és kiabálnak, hogy: „Magyar királyi csendőrség, nyissák ki az ajtót!“ A berontó csendőrök a feleségemet is kikergették az ágyból, és feltúrtak mindent a lakásban, még a szalmazsákot is kiforgatták. Azonban soha nem találtak semmit, mert ami rejtegetni valónk volt, azt jól eldugtuk. A vörös zászlót, a pártkönyveket meg iratokat, a marxista irodalmat csak akkor vettük elő, amikor már nálunk voltak a felszabadító szovjet katonák. A szovjet hadsereg érkezését egy partizáncsoport parancsnokaként vártam. Tizennégyen voltunk a csoportban felfegyverkezve, többnyire szökött katonák. A két arcvonal közé rekedtünk Kelenye meg Ipolynyék között. December volt, szünet nélkül esett az eső. Teljesen át voltunk ázva, az élelmünk is elfogyott. Vállalkoztam rá, hogy szerzek a faluban valami élelmiszert. A mély vízmosásból, ahol tanyát vertünk, térdig gázolva a sárban jutottam el a faluba. A mi házunkban németek voltak, a sógoromnál szintén. Csáki Sándor barátom házához lopakodtam. Tőlük is német beszéd szűrődött ki, de sikerült beszélnem Csákival, s megkértem, hogy szerezzen számunkra élelmet, kivinni azonban már nem tudtam, mert egy német járőr igazoltatott és elfogott. Bezártak az iskolába. Akkor már volt ott vagy nyolc fogoly. A Diósjenőn működő német hadbíróság elé akartak állítani bennünket a fasiszták. Nem ismertem a többi foglyot, de feltételeztem, hogy tisztességes emberek, hozzám hasonlóan gondolkodnak. jól körülnéztem a börtönünkben, s meghánytam-vetettem a helyzetünket, és azt mondtam a társainknak. hogy innen jő lesz meglógnunk, mert kinyírnak bennünket a nácik. El is magyaráztam nekik a tervem. Két katona őrködött az ablakok előtt, ott járkáltak fel s alá. Ügy terveztem, hogy amikor egymás mellé érnek, akkor gyorsan kinyitjuk belülről az ablakot, a katonákra ugrunk, ártalmatlanná tesszük őket, elvesszük a géppisztolyaikat, s a patak medrén keresztül a mieinkhez menekülünk az erdőbe. Fogolytársaim azonban kivihetetlennek találták a tervemet, nem vállalkoztak a végrehajtására. Én azonban nem vártam tétlenül. Találtam egy létrát, azon felmásztam a padlásra, a tetőn kiszedtem néhány cserepet és hátul leugrottam. Alaposan megütöttem magamat, de szerencsére nem tört csontom, és a lábam sem ficamodott ki. Sikerült eljutnom a társaimhoz. Másodszori próbálkozásra élelmiszert is sikerült szerezni a faluban. A szovjet katonákkal felvettük a kapcsolatot. Az Ipoly kiáradt, olyan volt a vidék, mint a tenger. Nagy nehézségekbe ütközött a felszabadítók előrenyomulása. A Garamnál hosz- szabb ideig állt a front. így vagy két-három hónapig a szovjet katonákkal együtt maradtunk. Lövészárkokat ástunk, élelmiszert szereztünk, egészségügyi központokat rendeztünk be, megszerveztük a milíciát, a falunkban én voltam a parancsnoka. M egkezdtük a munkát a pártszervezetben. Legelőször is megbeszéltük, hogyan osszuk fel a grófi nagybirtokot. Mérnökök, nem voltak, egy zsinór segítségével mértük fel a földet. A felszabadulás után egy ideig Csehországban dolgoztam, egy sajnott- gyár élmunkása voltam. Jól éreztem ott magam, nem kellett már attól félni, hogy munka nélkül maradunk. Meg annak is a tudatában voltam, hogy az új Csehszlovák Köztársaság építésén dolgozunk. 1948-ban levelet kaptam az SZLKP Központi Bizottságától, hogy párttisztséggel bíznak meg, jöjjek vissza Szlovákiába. Rövidesen felkeresett Major István elvtárs, aki elmondta, hogy szükség van rám odahaza, hív a párt. Visszajöttem. Szene akkor járási székhely volt, ott lettem járási párttitkár. Egy év múlva Diószegre mentem kerületi pártiskolára. A politikai iskola elvégzése után megválasztottak a nagymegyeri járási pártbizottság vezető titkárává. Négy évig töltöttem be ezt a tisztséget, aztán Bratislavában a központi pártiskolán tanultam. A járások átszervezése után a galántai járási pártbizottság vezető titkári tisztségét láttam el négy évig. 1959- ben a Munkaérdemrenddel tüntettek ki. Később a bratislavai, majd a Banská Bystrica-i kerületi pártbizottság, végül pedig a losonci járási párt- bizottság politikai dolgozójaként tevékenykedtem. 1964-től 1972-ig a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője is voltam. Azok az évek, amelyeket így dióhéjban összefoglaltam, valójában igen mozgalmasak voltak. Szocialista hazánk építésének történelmi jelentőségű korszakát jelentették. Csehszlovákia Kommunista Pártjának IX. kongresszusa feladatul adta számunkra a mezőgazdaság szövetkezetesítését. Minden erőnket ennek a célnak a megvalósítására összpontosítottuk. Hogy milyen végtelen kitartást, hatalmas erőfeszítést, türelmet igényelt a mezőgazdaság szocializálása történelmi művének végrehajtása, azt csak az tudja igazán, aki részt vett benne. Nem ismertünk mi akkor sem éjjelt, sem nappalt, az ünnepet pedig az újabb eredmények jelentették számunkra. Egy cél lebegett a szemünk előtt: Meggyőzni a parasztokat a szocialista nagyüzemi gazdálkodás jövőjéről. Felmérhetetlen segítséget nyújtottak munkánkban az üzemi munkások. Soha nem felejtem el a bratislavai Cérnagyár munkásainak odaadását, akik fáradhatatlanul propagálták d szocialista közös gazdálkodás útjának a helyességét. A szenei, a nagymegyeri és a galántai kis üzemek munkásai — nagyüzemek akkor még nemigen működtek azon a vidéken — éjjel-nappal emberfeletti kitartással munkálkodtak a nagy és nemes ügy győzelméért. Csakis ilyen Szívós erőfeszítéssel sikerült megvalósítanunk ezt a történelmi feladatot. Hiszen a falusi életmód százados szokásainak megváltoztatásán kívül meg kellett küzdeni a nagyüzemi gazdálkodás kezdeti nehézségeivel is. melyek az induláskor minden szövetkezetben megmutatkoztak. Nem voltak istállók az állatállomány összpontosítására, hiányoztak a gépek, a szakemberek, s a szövetkezeti tagok még • nem szoktajc össze a közösben ... az enyém fogalmát nem egyik napról a másikra váltotta fel a miénk fogalma. Mi azonban töretlenül hittünk abban, amit a párt ránk bízott, szent meggyőződéssel agitáltunk, beszélgettünk az emberekkel, a nehézségek, az átmeneti kudarcok nem szegték kedvünket, mindig újra' kezdtük a munkát. Csak egy példát mondok a helyzet szemléltetésére — sok száz hasonlót hozhatnék fel. Nyárasdon — az ötvenes évek közepén — egyetlen nap alatt hetvenhárman léptek ki a közösből. Lehet, hogy a szövetkezetbe való belépésük azelőtt hetvenhá- rom napi munkába került. Mink azonban nem csüggedtünk el egy pillanatra sem. Nyárasdon is újra kezdtük a munkát, s a kilépetteket ismét megnyertük a szövetkezetnek. A szövetkezetesítés végrehajtása egész embert, meggyőződést, kitartást, bátorságot és a jövőbe látás képességét igényelte. Ügy érzem, hogy mi, akik ebben a munkában részt vettünk, nagy dolgot hajtottunk végre. A házigazda elhallgatott. Néhány pillanatra csend ülte meg a szobát. Közben kinyílt az ajtó, s a hároméves kisunoka futott be, egyenesen a nagyapja ölébe. Faraga elvtárs megsimogatta a gyermek fejét, s csendesen, szinte önmagának mondta: „Ha szükség lenne rá, megint újra kezdenénk a harcot... értük, a gyerekekért... a jövőért!“ GÁL LÁSZLÓ 1976 VI. 13.
