Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-06 / 23. szám

Mamiéi Roias*

Ahogy a tengerész ott állt a hajókorlátnak támaszkodva, úgy tűnt fel, hogy vár valakit. Bal kezében összegöngyölt, fehér papírcsomagot tartott, amint itt-ott zsírfoltok virítottak. Másik kezében a pipáját szorongatta.

Egyszer csak egy sovány fiú bukkant fel néhány teherszállító kocsi közt; megállt egy pillanatra, a tenger felé nézett, majd zsebre dugott kézzel továbbsétált a móló szélén, bámészkodva vagy tán gondolataiba merülve.

Mikor a hajóhoz ért, a tengerész odakiáltott neki angolul:

— f say; look here! (Hé, ide figyelj!)

A fiú felnézett és meg se állva, visszaszólt neki, ő is angolul:

— Hallow! What? (Hahó! Mi az?)

— Are you hungry? (Éhes vagy?)

Egy kis ideig csend volt, a fiú habozni látszott még meg is torpant egy pillanatra, mintha meg akarna állni; de végül, kényszeredett mosoly- lyal az arcán, mégis azt mondta:

— No, I am nőt hungry. Thank you, sailor. (Nem, nem vagyak éhes. Köszönöm, tengerész.)

— Very well. (Akkor jó.)

A tengerész kivette a pipát a szájából, köpött egyet, majd újra visz- szadugta, és másfelé kezdett nézelődni. A fiú, aki szégyellte, hogy a külseje ilyen szánalomra méltó, szemmel láthatólag sietni kezdett, mintha csak attól félne, hogv még megbánja előbbi válaszát.

A következő pillanatban egy kék szemű, lenge szőke szakállú, remekbe szabott csavargó ballagott el va- lószínűtlenül rongyosan, hatalmas, vásott cipőjében a tengerész előtt, és az minden előzetes megszólítás nélkül rákiáltott:

— Are you hungry?

Sáég végig se mondhatta a kérdését, a csavargó már rá is vágta, csillogó szemmel méregetve a csomagot a tengerész kezében:

— Yes, sir. I am very much hungry. (Igen, uram, nagyon éhes vagyok.)

A tengerész elmosolyodott. A csomag a levegőbe repült, s egyenesen az éhenkórász mohó kezében kötött ki. Meg se köszönte, csak leült a földre a még langyos csomagot bontogatva, és boldogan dörzsölte a kezét, ahogy a belsejébe pillantott. Egy kikötői csavargónak nem kell tudnia angolul, de az már megbocsáthatatlan volna, ha enni se tudna kérni valakitől, aki ezen a nyelven beszél.

A fiú. aki még nem jutott messzire, megállt, és figyelte a jelenetet.

Ö is éhes volt. Épp három napja, hogy nem evett, három hosszú napja. De nem annyira a büszkeség, inkább a félénkség és a szégyen tartotta vissza, hogy ebédidőben a gőzhajók lépcsőjénez álljon, és lesse, mikor pottyan valamelyik nagylelkű matróztól egy csomag, tele ételmaradékkal, húsdarabkákkal. Nem tudta megtenni, sose tudná megtenni. És ha valaki, mint az előbb is, felajánlotta-neki a maradékát, mindig hősiesen visszautasította, pedig úgy érezte, hogy a visszautasítás megsokszorozza az éhségét.

Már hatodik napja, hogy itt kószált a kikötőben, végig a sikátorokon, mólókon. Egy angol gőzös tette ki, Punta Arenasbói jövet, ott szökött meg egy hajóról, ahol a kapitány inasaként szolgált. Egy hónapot töltött Punta Arenasban, mint afféle segéd egy rákhalászattal foglalkozó osztrák mellett, aztán elrejtőzött az első északnak tartó hajón.

A horgony felszedését követő napon felfedezték, és a kazánhoz küldték dolgozni. Aztán az első nagyobb kikötőben, ahová a hajó befutott, ki- tették, és ő ott maradt, mint egy ott

felejtett láda áru, amin se cím, se rendeltetés, nem volt se ismerőse, se pénze, de még valamirevaló foglalkozása se.

Amíg a gőzös ott volt, addig még csak evett, de aztán... A nagyváros, ami ott emelkedett a kocsmákkal _gs olcsó panziókkal teli sikátorokon túl, nem vonzotta; fullasztónak és sötétnek érezte, mint egy börtönt, ahol nyoma sincs a tenger végtelen nagyságának, ahol a magas falak és egyenes utcák közé zárt emberek valami gyötrő igyekezet kábulatában élik le az életüket.

Megszállottja volt a tengernek, ami úgy töri derékba a legsimább és leg- megalapozottabb életeket, mint egy erős kéz a vékony pálcát. Bár nern nagyon fiatal volt, már jó néhányszor végigjárta Dél-Amerika partjait, gőzhajókon vállalva hol ilyen, hol olyan munkát, hol ilyet, hol olyat, de ezeknek a szárazföldön nemigen vehette hasznát.

Miután a hajó elment, ő csak kószált és kóborolt, a jó szerencsét várva, ami majd csak hozzásegíti valami megélhetéshez, amíg újra ismerős vizekre nem ér; de semmit se talált. A kikötőben alig volt forgalom, és azon a néhány gőzösön, ahol dolgoztak, nem fogadták fél.

Rengeteg volt arrafelé a hivatásos csavargó: szerződés nélküli, szökött matrózok, mint ő, vagy a rendőrség elől bujkálok; közönséges naplopók, akik ki tudja, miből élnek koldulnak, vagy lopnak, és úgy pergetik le napjaikat, mint holmi mocskos olvasó szemeit, miközben ki tudja, miféle rendkívüli alkalomra várnak, vagy tán semmire se, a legfurcsább és leg- egzotikusabb népek és fajok fiai, még olyanoké is, melyekről senki se tudja, hogy léteznek, míg csak meg nem lát közülük egy élő példányt.

Másnap, amikor látta, hogy már nem bírja soká, elhatározta, hogy akárhogy is, de ennivalót szerez.

Ahogy a rakpartot rótta, egyszer csak egy új hajót pillantott meg maga előtt, ami az előző este futott be, és búzát szállított. Embersor kígyózott, oda-vissza, vállán nehéz zsákokkal, le a vagonoktól, át egy hajóhídon, egészen a fedéizetnyílásig. ahonnan rakodómunkások vitték az árut a hajófenékbe.

Egy darabig csak nézte őket. aztán bátorságát összeszedve munkára ajánlkozott a vezetőjüknél. Elfogadták, és ő lelkesen beállt a cipekedők közé a hosszú sorba.

Eleinte jól ment a munka, de azután kezdett kimermni, és szédülés fogta el, valahányszor tétovázva, vállán a zsákkal a hajóhidra lépett, és meglátta a lábánál nyíló rés mélyén, a hajó oldala és a móló közt, az olajfoltokkal és mindenféle szeméttel borított, tompán locsogó tengert.

Délben volt egy rövid ebédszünet, és míg mások a közeli söntéseket keresték fel, vagy a magukkal hozottból falatoztak, ő csak végignyúlt a földön, hogy kifújja magát, és úgy tett, mint aki nem éhes.

Mire vége lett a munkaidőnek, a végsőkig kimerült, tetőtől talpig izzadság lepte, szinte jártányi ereje se maradt. Mig a munkások szétszéledtek, leült egy hajóm zsákra, és figyelte a vezetőt, aztán, amikor az utolsó ember is elment, odamerészkedett hozzá, és zavartan ötölve-hatol- va megkérdezte, bár nem mondta meg, miért, hogy nem tudnának-e azonnal fizetni, vagy nem vehetne-e fel előleget a későbbi fizetség terhére.

A vezető azt felelte, hogy itt a munka végeztével szokás fizetni, és hogy a teljes berakodáshoz még másnap is dolgozni kell.' Még egy nap! Előre pedig egy vasat se adnak.

— De — mondta aztán — ha olyan sürgős, kölcsön tudok adni negyven centavót. Több nekem nincs.

Egy elkinzott mosollyal megköszönte az ajánlatot, és sarkon fordult.

Akkor egyszerre vad kétségbeesés fogta el. Éhes volt, éhes! Olyan éhes, hogy meggörnyedt tőle. mintha korbáccsal ütnék. A szeme előtt kék köd lebegett, és tántorgott, mint a részeg. De mégse tudott volna panaszkodni, vagy jajgatni, mert az. ami őt kínozta, sötét volt és nehéz; nem fájdalom, hanem valami tompa szorongás, megsemmisülés. Ügy érezte, agyonnyomja valami szörnyű súly_.

Hirtelen égető forrőságot érzett a beleiben, megállt. Előregörnyedt, egyre jobban és jobban, görcsösen összehúzódva, azt hitte, mindjárt összeesik. Ebben a pillanatban mintha egy ablak nyílt volna ki előtte, meglátta a házukat, az ismerőt tájat, anyja arcát meg a testvéreit, minden, ami csak kedves és drága volt neki, felvillant kimerültségtől lecsukódó szeme előtt... Aztán lassacskán magához tért, és kezdett kiegyenesedni, miközben a belsejét égető forróság is csillapodott. Végül nagyot sóhajtva ki is egyenesedett. Még egy óra, és annyi ereje se marad hogy megálljon a lábán.

Sietni kezdett, mintha csak egy újabb rosszulléttő! menekülne, és útközben elhatározta, hogy enni fog valahol, mindegy, hogy hol, fizetés nélkül, akkor is, ha megszégyenítik, megverik, lecsukatják; csak az a,fontos: enni, enni, enni. Százszor is elismételte magában ezt a szót: enni, enni, enni, végük a szó elvesztette az értelmét, s csak valami meleg üresség maradt utána az agyában.

Nem akart elfutni; azt mondja majd a tulajdonosnak: ,Uram. éhes voltam, éhes, éhes, és nincs miből fizessek ... Tegyen, amit akar,“

Elérte a város első utcáit, és az egyikben egy tejboltra bukkant. Szép világos, tiszta kis üzlet volt, tele márványtetejű asztalkákkal. Egy pult mögött szőke asszony állt, hófehér kötényben.

Ezt az üzletet választotta. Az utcában alig volt forgalom. Ehetett volna az egyik söntésben is, a móló közelében, de azok mind zsúfolásig tele voltak kártyázó, iszogató emberekkel.

A tejboltban csak egy vendég üldögélt. Szemüveges aggastyán volt, aki a feje búbjáig egy újságba temetkezve olvasott, olyan mozdulatlanul, mintha odaragadt volna a székhez. Előtte az asztalkán egy ’pohár tej állt, amit már félig kiivott.

Várta, hogy kijöjjön, föl-alá sétálgatott a járdán, közben úgy érezte, hogy lassan égetni kezdi a gyomrát az iménti forróság, de várt, öt, tíz, majd tizenöt percet. Aztán belefáradt, odaállt az ajtó mellé, és gyilkos pillantásokkal méregette az öreget.

Mi .az ördögöt olvashat akkora figyelemmel? Már-már azt képzelte, hogy ellensége ül ott, aki ismeri a szándékát, és mindenáron meg akarja hiúsítani. Nagy kedve lett volna bemenni, és valami sértést vágni a fejéhez, hogy elmenjen végre, valami durvaságot, vagy olyasmit, ami értésére adná, hogy nincs joga ilyen kevés pénzért egy órát ücsörögni az újságját bújva.

Végre a vendég befejezte, vagy legalábbis abbahagyta az olvasást. Egy hörpintéssel kiitta a pohárban maradt tejet, komótosan íelszedelőzkö- dött, fizetett, és az ajtó felé indult; görnyedt öregember volt, asztalosfélének látszott.

Amint kiért az utcára, feltette a szemüvegét, újra beletemetkezett az újságba, és úgy ment lassan, tízlépésenként megállva, hogy minél jobban elmélyülhessen az olvasásban.

Várta, hogy eltávolodjon, aztán belépett. Egy pillanatra megállt az ajtóban, tétovázva, nézegette, hová üljön; végül kiválasztott egy asztalt, és elindult arrafelé, de félúton megbánta, hátralépett, és megbotlott egy székben, a végén aztán megállapodott egy sarokasztalnál.

Az asszony odament, egy ronggyal letörölte az asztallapot, és lágy hangján, melyben némi spanyolos kiejtés érződött megkérdezte:

— Mit parancsol?

Nem nézett rá, úgy felelte:

— Egy pohár tejet.

— Nagyot?

— Igen, nagyot.

— Semmi mást?

— Kétszersült van?

— Nincs. Vaníliás keksz van.

— Akkor vaníliás kekszet.

Amikor az asszony hátat fordított,

a fiú a térdéhez dörzsölte a kezét, az olyan ember gyönyörével, aki fázik, de rövidesen valami meleget fog inni.

Az asszony visszajött, és letett elébe egy nagy pohár tejet meg egy vaníliás keksszel teli kistányért, aztán visszaindult szokott helyére, a pult mögé. V"

Az volt az első gondolata, hogy egy hajtásra kiissza a tejet, és aztán eszi meg a vaníliás kekszet, de rögtön le is tett róla; úgy érezte, hogy az asszony szeme kíváncsian rászege- ződik. Nem mert ránézni; attól tartott, hogy ha megtenné, az asszonv belelátna a leikébe, szégyenletes szándékába, és neki fel kellene állnia és el kellene mennie, még csak meg se kóstolhatná azt, amit kért.

Komótosan kivett egy kekszet, bemártotta a tejbe, és beleharapott; kortyolt egyet a tejből és érezte, hogy a forróság, ami újra fellángolt a gyomrában, kialszik és elmúlik. De akkor egyszerre felötlött benne, milyen kétségbeejtő is a helyzete, és egy meleg, fojtogató valami nyomult a szívétől a torkába; rádöbbent, hogy mindjárt sirni^ fog, hangosan sírni, és bár tudta, hogy az asszony nézi, nem tudta leküzdeni, se szétoszlatni azt a forró gombócot, ami egyre jobban fojtogatta a torkát.4 Visszaszorította, s míg küszködött vele, csak evett sietve, ijedten, félve, hogy a sírás megakadályozza az evésben. Amikor végzett a tejjel és a vaníliás keksszel, elhomályosult a szeme, és valami meleg gurult le az orrán, bele a pohárba. Görcsös sírás rázta meg tetőtől talpigA kezébe temette az arcát, és sírt sokáig, szégyenében, dühében, olyan jólesőn, mintha most sírna életében először.

Ahogy ott sirt elöregörnyedve, egyszer csak érezte, hogy egy kéz simogatja fáradtan előrebillent fejét, és egy női hang, kedves spanyol kiejtéssel így szólt hozzá:

— Sírj csak, fiam, sírj...

Üjra ellenál de mo felszab áramla torkát'' ben új és az vízsugi sznnye Miké szemét vei; m te a ft de az nézett, arca sí Előtl pohár púposa lassan mintha otthon mögött Mire dett, é lány. ! gondol asszon eszébe Végi mondt

isten \ — I az áss;

Kinn a sfrái rabig dúlt ej latos < si csii;

A s olyan kelte, pótojjd de égő lás go; gül ns most i majd ( nyarát Egyj dúdolg határo; tovább Kiér szintéi mintha giái, e, va, úji Aztá mos z; a lába Nézt fényei tag, Iá Hanyal eget. £ beszéli él, ez 1 Végi lé íord

* M bán sz ún. 20 az ő e gúak. ! elbeszé gyobb