Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-06 / 23. szám
belőle a sírás, olyan n erővel, mint az előbb, nem gyötrődve, hanem sírt, mintha egy hűs át a testét, eloltva a :ő forróságot. Sírás közfel neki, hogy az élete i megtisztultak, mint a tartott pohár, és visz- tisztaságukat. lapodott, megtörölte a : arcát a zsebkendőjé- nyugodt volt. Felemel- az asszonyra pillantott, n őt nézte, az utca felé i távoli pontra, és az volt. sztalkán még egy teli t, meg egy kistányér, akva vaníliás keksszel; nem gondolt semmire, n történt volna, mintha és az asszony ott a pult ísanyja lenne, ste, kint már besötéte- zletben is égett a vil- egy darabig, és azon hogy búcsúzzon el az semmi jó nem jutott az lt, és egyszerűen azt m szépen, asszonyom, le, fiam,... — mondta nger felől hűs szél fújt áevült arcába. Egy da- ul kószált, aztán elinti, le a mólókhoz. Csodávolt, a nyári égen óriá- Eikráztak. sszonyra gondolt, aki kű volt hozzá, és eltö- le.ndően kifizeti és kár- rjfert, amint lesz pénze; évével együtt ezek a^há- c is tovatűntek, míg’ vese maradt, és az épp temény is eltávolodott, ;ett életútjának egy kazon kapta magát, hogy imán kihúzza magát, és imény léptekkel ment erpartra, és könnyedén, édve járkált fel és alá, t szétszórt belső ener- szilárd erővé formálód- iltek volna. li munka fáradsága öltként kezdett felkúszni ült egy zsákhalomra, gert. A móló és a hajók gy vöröses-arany zuha- smegtek szerte a vízen, lt, hosszan bámulva az ilkodní. se énekelni, se /olt kedve. Érezte, hogy sgész. * lt, arcával a tenger fe1SÁNY1 JUDIT fordítása tojás chilei író. 1896- 1973-ban halt meg. Az zedék írói közül talán sei a legemberibb han- műfaja a modern köpenynek ő volt a legna- lestere. P ompás nyári idő, a Feketetenger csendes. A gőzhajó zsúfolásig tele van utasokkal és rakománnyal: szinte roskadozik a fedélzet a tattól egészen a hajóorrig. Hosszú kerülőutat tesz a hajó: Krím, Kaukázus, az anatóliai partok, Konstantinápoly ... A nap forró, az ég kék, a tenger ibolyaszínű; végtelen sokáig vesztegelünk a népes kikötőben, ahol fülsiketítőén csörömpölnek a daruk, szitkozódás és a hajóstisztek kiáltozása száll: húzd! ereszdl — majd megint nyugalom, rend lesz, és tempósan haladunk tovább a távoli hegyek mentén, amelyek izzón foszladoznak a napfény ködfátyolában. Az első osztályú társalgóban hűvös szellő fúj, sehol egy lélek, tisztaság, tágasság. A különböző fajtájú fedélközi utasok serege közt viszont piszok és zsúfoltság uralkodik: a forró gépház és a szagokat árasztó konyha mellett a tetővel védett priccseken és a horgonyláncokon, a hajóorrban levő köteleken hevernek. Itt mindenütt tömény bűz van: hol forró és kellemes, hol meg langyos és undorító, de egyformán izgató, különös hajószag, amely összekeveredik a friss tengeri levegővel. Akadnak itt orosz parasztok és parasztasszonyok, ukrán férfiak és nők. Athosz-hegyi szerzetesek, kardok, grúzok, görögök .., A kur- dok — egészen vad népség — reggeltől estig alszanak, a grúzok énekelnek vagy párosával táncolnak, könnyedén ugrándoznak, kacér könnyedséggel csúsztatják fel köntösük bő ujját és suhannak a szétváló tömeg közt, amely ütemesen tapsol: tas-tas, tas-tas! A Palesztinába igyekvő orosz zarándokok szüntelenül teáznak, egy hóri- horgas, csapott vállú keskeny sza- kállú és sima hajú parasztember hangosan olvassa a Szentírást; merőn rászegezi éles szemét egy kihívó, hetyke viselkedésű nőszemély, aki magányosan gunnyaszt a konyha mellett: piros blúz van rajta, kemény szálú fekete haján áttetsző, zöld kendő. Sokáig álltunk a trapezunti révben. Kimentem a partra, s mikor visszatértem, észrevettem, hogy a hajólépcsőn újabb hordónyi rongyos, fegyveres ' kurd igyekszik fölfelé: az elöl haladó magas, széles csontú öregembert kísérték, aki fehér báránybőrbekecset és szürke cserkeszkaftánt viselt, melyet ezüstveretű öv szorított karcsú derekára. A velünk utazó kur- dok, mind felkeltek és helyet engedtek. Az öregember fejedelmien leheveredett a nyoszolyára. Szakálla fehér volt, akár a tajték, száraz arca feketére sült a naptól. Kicsiny barna szeme szokatlan tűzzel csillogott. Odamenteni, lekuporodtam, „sze- lám“-mal köszöntem, s oroszul kérdeztem: — A Kaukázusból? Barátságosan felelt, szintén oroszul: — Messzebbről, uram. Kurdok vagyunk. — Hová igyekszel? Szerényen, de büszkén válaszolt: — Sztambulba, uram. A padisah színe elé. Magának a padisahnak viszem hálámat, ajándékomat: hét korbácsot. Hét fiamat vitte el a padisah a háborúba, ahánycsak volt. És mind elestek. Hétszer magasztalt fel a padisah. — Hajjaj! — mondta hanyag Iván Bunvin sosem leszek. A majomról tudsz? A szép görög bizalmatlanul elmosolyodott: — Miféle majomról? — Hát ide hallgass. Az Isten megteremtette az eget és a földet, ezt tudod? — Persze hogy tudom. _ ,, — Aítán az Isten megteremtette az embert -,»-- így szólt hozjá:' • :• & ’ " V . - 7 gk 7 i \ sajnálkozással az előttünk álló cigarettát tartó fiatalember; szép arcú, hízásnak induló, választékosén öltözködő keresi görög volt: meggyszínű damaszkuszi fezt, szürke szárnyas kabátot és fehér mellényt viselt, divatos szürke nadrágot és oldalgombos lakkcipőt viselt. — Ilyen öreg vagy' és magadra maradtál! — jegyezte meg fejét csóválva. Az öregember felnézett fezére. — Milyen ostoba vagy — felelte egyszerűen. — Lám, te öreg leszel, de én nem vagyok öreg és Te ember, harminc évig fogsz élni a világon — jól élsz majd, s azt gondolod, hogy az Isten mindent a világon egyedül neked teremtett és alkotott. Elégedett vagy ezzel? Az ember pedig ezt gondolta: jó, jó, de csak harminc évet élhetek? Jaj, kevés! — Hallod? — kérdezte mosolyogva az öregember. —- Hallom — felelte a szép görög. — Azután az Isten megteremtette az öszvért és így szólt hozzá: Te borostömlőket és málhákat fogsz cipelni, emberek utaznak majd a hátadon és bottal verik a fejedet. Megelégszel-e te is ennyi- idővel? És az öszvér felzokogott, és sírva mondta az Istennek:. Minek nekem ennyi? Csupán tizenöt évnyi életet adj nekem, Istenem. — Az enyémet pedig toldd meg az ő részéből! — mondta az ember az Istennek. — És az Isten így is tett, beleegyezett. így az ember élete-’negyvenöt év lett: — Ugye, jól jár! az ember? — kérdezte az öreg.j^ &-szép görögre pillantott. — Nem járt rosszul — válaszolta tétován; nyilván nem értette, mi fesz ebből. ' Azután az Isten megteremtette a kutyát és neki is harminc évnyi életet adott. Te egész életedben — mondta Isten a kutyának — mindig aósarkodni fogsz, a gazdád vagyonát őrized, nem hiszel senki idegennek, csaholsz a járókelőkre és nyugtalanságodban nem alszol éjjel. És, tudod, a kutya felvonított: faj, ebből az életből a fele is elég nekem! És az ember ismét kérlelni kezdte az Istent, toldd meg az enyémet az ő felerészével! És az Isten ismét megtoldotta. — Hány esztendeje lett hát az embernek? — Hatvan — mondta a szép görög még vidámabban. — Nos aztán Isten megteremtette a majmot, neki is harminc évnyi életet adott, és azt mondta, hogy munka és gond nélkül fog élni, csak nagyon rút lesz az arca — csupasz, ráncos, szőrtelen szemhéja a homlokába kúszik — és folyton azon iparkodik majd, hogy őt nézzék és mindenki nevetni fog rajta. A szép görög megkérdezte: — Nyilván ő is elutasította, és csak feleakkora életet kért magának? — Ö is elutasította — mondta az öregember felemelkedve s kivette a legközelebb álló kurd kezéből a vízipipa szopókáját. — És az ember azt a felet is magának kunyerálta — mondta, s újra leheveredett és mellére szívta a füstöt. Hallgatott és maga elé bámult, mintha megfeledkezett volna rólunk. Azután úgy folytatta, de nem fordult senki felé: — Az ember a maga harminc esztendejét emberi módon élte le: evett, ivott, háborúban verekedett, lakodalmakon táncolt, fiatal menyecskéket szeretett. A szamártól kapott tizenöt esztendő alatt pedig robotolt, vagyont gyűjtött, folyton csaholt és acsarkodóit, nem aludt éjszaka. Azután pedig olyan csúf, vén lett, mint a majom. És mindenki a fejét csóválta és nevetett a vénségén. Hát ez lesz teveled is — mondta az öreg gúnyosan a szép görögnek, és a foga közt görgette a vízipipa szopókáját. — És teveled miért nem lesz? — kérdezte a szép görög. — Velem nem lesz. — De hát miért nem? — Olyjm ember mint én, kevés van — jelentette ki az öreg határozottan. — Nem voltam öszvér, nem voltam kutya — hát miért legyek majom? Miért legyek öreg? GELLÉRT GYÖRGY fordítása A víz zúgása egy pillanat óta már egyenletesen és egyre mélyebben hallatszott, amikor a síkság hirtelen véget ért, és a két meredek part közt a folyó elterpeszkedett, s kirajzolódott a felhők mögül előtűnő hold fényében. A paripa riadtan megtorpant a meredek part szélén, lassan kezdett aláereszkedni a lejtőn. Az alacsony, dús levelű bokrok a lábai köré fonódtak, akadályozták a lépteit. Néhány kisebb kő és kavics csöndesen legurult. Lejjebb, ahol nem érződött a szél, nyirkosabb volt a levegő, és a harmattól tapadó leveleket összetiporták a lópaták. Ahol az ereszkedő, véget ért. keskeny fűpászta kezdődött, mögötte kavicsos part- szegély és víz húzódott. A lejtő alján a paripa egy pillanatra megállt, és a nedves fű után kapkodott: izmai lassanként meglazultak a vágta után, és pihenőre ernyedtek. Aztán, parancsra . sem várva, egyenesen a folyó felé fordult. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. emelt fejjel, mint valami homályos árnyék a sötétben csillogó víz fölött. Az ár zúgása kitartóan mindent betöltött. A kavics csikorgóit, amikor a ló a folyóba gázolt. Az ár nyomta, a víznek újszerű hangja volt, komor és sistergő. A víz felületét sötét, csillogó fény borította. Az első örvények magukba szívták, a mélybe húzták; minden erejét meg kellett feszítenie — miután ezekkel megbirkózott, zavartalanul lökhette magát előre, a folyó most szélesen, egyenletesen hömpölygött alá. Az ár közepe táján jártak: a víz fáradhatatlan fekete nyomását érezte minden oldalról. Lassi Niimmr Az ár nyomta, amikor előre tört, a víz színén hideg, tompa fényű villódzások váltakoztak, jött a sodró ár és magával ragadta, néhányszor megforgatta, és a víz alá húzta. Küzdeni kellett, a szédítő zúgás állandósult, az ár szörnyű súlya szorongatott mindenfelől. A tajtékozva száguldó vízben csak úgy haladhatott előre, hogy minden régi erejét megfeszítette, egy pillanatra szabadjára engedte teljes szilajságát... csendesen a víz fölé emelkedett a paripa feje. A víz legerősebb sodrán már túljutott, most egy pillanat alatt kiszabadult az utolsó örvényből, amely magával hívta a mélység felé. ... Az ár nyomta, már közel járt a szemközti parthoz, csaknem az árnyékban volt. Ezen a szakaszon a magas part mere- dekebbnek és magasabbnak látszott. A víz forgói itt mind egyformák voltak, kicsik, mozgásuk éles és gyorsan tovasikló. Az ár egész idő alatt a hátára kapta, és magával ragadta, a part pedig tovasuhant. Felhagyott az erőlködéssel, a magas part meredek volt, alacsony füvet nevelt csak, és nem le-, hetett tudni, mi van mögötte. Az ár addig vitte magával, amíg tekintete árnyékba nem került. Felpillantott, s tekintete az előtte magasodó erdőre esett, amelynek egyenes fái a lejtő közepe táján sűrűsödni kezdtek. Néhány erőteljes mozdulat: a ló remegve talajt ért, halk csobbanással lábra állt, és a vízben gázolt. A parton, a cserjenevelő erdős lejtő előtt, kis öböl volt tele kagylóhéjjal és egészen finom fehér homokkal. Az ágak ropogva nyíltak meg előtte, a paripa a sűrű bozótszegélyen át benyomult a szálerdőbe. Itt gondtalanul szabadjára engedhette a sebes iramot, a fák ritkásan álltak és nem fogytak el: alattuk a szilárd föld rugalmas volt, de nem puha és nem hepehupás. A fák igen sudárak és egyenesek voltak, szinte alig akadt rajtuk ág. A reggeli derengésben teljes vágtában lovagoltak keresztül a halott falun, ahol az ónszínű visszhang panaszosan ébredt az utcáik és a falvak kövein. SCHÜTZ ISTVÁN fordítása * Mai finn elbeszélő. 1929- ben született. Legismertebb Vidéken c. regénye. Több novellas kötete jelent meg. at 5ÉF *5 'CB U-M N « ;0 e Ut W cä 'S u a X s, '0 '3 '<C u* N cn 3 * « A-O oc ’S 'ca E <
